A MAGYAR REFORMMOZGALOM ZÁSZLÓBONTÁSA A „KÉT TESTVÉRHAZÁBAN” ÉS MEGSZERVEZÉSE ERDÉLYBEN

Full text search

A MAGYAR REFORMMOZGALOM ZÁSZLÓBONTÁSA A „KÉT TESTVÉRHAZÁBAN” ÉS MEGSZERVEZÉSE ERDÉLYBEN
Erdélyben először a magyar nemzeti mozgalom lépett a politikai cselekvés terére mint a magyarországi szerves része és sajátos vonulata. A „két testvérhaza” magyar nemzeti törekvései célkitűzéseikben összeforrtak, de a változás igényének módozataiban és a célok valóra váltásának ritmusában eltértek egymástól.
Magyarországon a mozgalom nagyobb léptekkel indult, törekvései kész példákat kínáltak Erdélynek. Mindaz, ami Erdélyben csak gondolattöredékként éledezett, Magyarországon már eszmék rendszerébe foglalva, egyre erősödő politikai törekvésekkel összefonódva került a nyilvánosság elé. Az 1825–27-i pozsonyi országgyűlés láttán az évtized vége felé Erdélyben is követelni kezdték a diéta összehívását. Óriási lelkesedéssel fogadták gróf Széchenyi István reformkezdeményezéseit. Azt, hogy még ismeretlen huszártisztként 1825-ben birtokai egyévi jövedelmét felajánlva megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, majd megkezdte a Duna szabályozását a Vaskapunál, és a leendő főváros két felét, Pestet és Budát összekötő hidat kezdett építtetni. 1830–33-ban kiadott könyvei, a Hitel – melyről az erdélyi gubernium nagy aggodalmára még azt is hírleltéé, hogy románra fordították –, a Világ és a Stadium felrázó erővel hatottak. Mindenekelőtt, ahogy szerzőjük kifejtette, maga a feudális rendszer minden bajnak a forrása. 1268Feudalizmuskritikájának lényeges elemei beépültek az erdélyi gazdasági és politikai publicisztikába. A változás után sóvárgó erdélyi magyar közvéleményben is Széchenyi lett „a Magvar Nemzetiség alapítója, a Nemzeti Jólét teremtője és a Classicus Magyar Író, vagy más szókkal a két Magyar Haza legnagyobbja”.*
Bölöni Farkas Sándornak Széchenyi Istvánhoz intézett beszéde. Közli: PASZLAVSZKY S., Gr. Széchenyi István aranytolla. Hazánk, 1888. 78–79.
Széchenyi színre lépésével egyidőben megindult a harc a polgári nemzeti állam kialakítását célzó reformokért. De hogy ezek a magyarországi nemzeti törekvések már a harmincas évek elején olyan átütő erejűek lehettek, abban oroszlánrésze volt az erdélyi mágnásnak, báró Wesselényi Miklósnak. Sportbravúrjairól híres, lángoló romantikus egyéniség volt, aki részt vett az 1819–20-as erdélyi nemesi ellenállásban is, majd a nemesi modernizálódási törekvések egyik fő kezdeményezője lett. Széchenyivel együtt járta be Nyugat-Európát – útjuk a reform iskolája volt –, majd együtt próbálták a társadalom felsőbb rétegeit olyan intézményekkel, mint lóverseny, kaszinó, vívóiskola, megnyerni a modernizálódás ügyének. 1830 körül útjuk elvált. Széchenyi mérsékeltebb reformot akart, az átalakulás bázisát az arisztokráciában látta, és bízva abban, hogy Bécsben felismerik a változások szükségességét, messzemenően kerülni akarta az összeütközést a kormányzattal. A haladás táborában viszont többen látták úgy: „Ím Széchenyi fogá fel először is azt az ügyet, / Mely a Haza vett sebeit kívánta fedezni-föl és már / Orvoslása helyes módját Wesselényi jelenti.”* Wesselényi ugyanis – a Szatmár megyei Kölcsey Ferenccel – kortársai között a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy az átfogó társadalmi reform igénye szorosan összekapcsolódjék a nagy hagyományokra visszatekintő függetlenségi ellenzéki törekvésekkel. S azáltal, hogy a megyei birtokos nemesség egy része magáévá tette a reform gondolatát, megjelent a politikai életben is a modern polgári jellegű magyar nemzeti mozgalom. A fiatal erdélyi mágnás ennek egyik teoretikusa is lett. A Balítéletekről című könyvében (amely a cenzúra miatt csak külföldön, megírása után két évvel, 1833-ban jelent meg) nemcsak a jobbágymunka gazdasági fejlődést béklyózó jellegéről értekezett, hanem olyan megrázó képet festett a jobbágy kiszolgáltatottságáról, megaláztatottságáról, mint addig senki. Mert erősen hitte, „h[ogy] Lengyelország] nem csörtetné most zsarnoka rablántzait, ha kebelében nem volt volna a népesség nagy része elnyomott állapotban, ha a parasztság nemzeti lét polczán áll vala”.* Kortársait meghaladó radikalizmussal túllépett az önkéntes örökváltság követelésén, amelyet már több megye magáévá tett, és felvetette, hogy országos érvénnyel szabályozni kellene az örökváltság módozatait, azt, hogy a jobbágy milyen 1269feltételek mellett kapja meg szabad tulajdonként azt a földet, amelyet eddig munka és terményjáradék fejében birtokolt. A polgári nemzetteremtés eme stratégiájának lényege az érdekegyesítés; az, hogy mind a jobbágyparasztot, mind a nemest érdekeltté kell tenni az átalakulásban, mert csak így lehet szélesebb bázist biztosítani a liberális és demokratikus nemzeti törekvésnek. Továbbá körül kell bástyázni a rendi érdekképviseleti szerveket, a megyei autonómiát és az országgyűlést, hiszen a reformtörekvéseket csak azokon lehet a siker reményében érvényesíteni.
Édes Gergely Wesselényihez. Pápa, 1836. november 9. OL, Filmtár 8368.
Wesselényi naplóbejegyzése. 1835 május. OL, Filmtár 5495.
A magyar polgári nemzeti fejlődésnek valóban így kellett indulnia. Erős polgárság hiányában csak a birtokos nemességnek lehetett olyan társadalmi súlya, hogy a változás élére állhasson, és egyensúlyozó, érdekegyesítő szerepet játsszon a különböző társadalmi rétegek és csoportok között. Kezdeményezése nyomán pedig hamar kiderült: az abszolutizmus csak védeni tudja a jobbágyot a nemesi nyomástól, de most, hogy a reformnemesség – a kor kifejezésével élve – szabad polgárrá akarta tenni, tanácstalan lett, és kétségbeesetten próbált a múltba, illetve a bürokratikus abszolutizmus bevett gyakorlatába kapaszkodni. Ferenc császár és kormányzata ugyanis irtóztak az antifeudális társadalmi reformtól, „mert hogy a kormány urbárium által urbáriumot akar, Wesselényi pedig és a többek urbárium által nemzetet akarnak”,* Bécsben el is utasították az 1832–36-os pozsonyi országgyűlésnek azokat a törvényjavaslatait, amelyek lehetővé akarták tenni a jobbágy számára az önkéntes örökváltságot és a szabad birtokszerzést. Attól tartottak, hogy a magyar törvények olyan fejlődésnek adnak szabad utat, amely elkerülhetetlenné teszi a népképviseletre alapozott alkotmányosság bevezetését – természetesen az abszolutizmus romjain.
Kölcsey Ferenc naplóbejegyzése. Pozsony, 1833. január 11. (Kölcsey Ferenc összes művei. Bp. é. n. 1245.)
Wesselényi a megyegyűléseken már olyan tekintélyre tett szert, hogy 1832–33-ban a pozsonyi diétán a reformellenzék szervező vezéreként lépett fel. Tevékenységében szervesen egyesültek „a két testvérhaza” magyar nemzeti törekvései, és ugyanakkor élesen el is váltak. A kor egyik leghaladóbb szociális gondolkodója egyik kidolgozója lett az erdélyi ellenzék rendi sérelmi politikájának is, amely a nyilvánosság előtt hangoztatott célként még csak a rendi alkotmány visszaállítását és körülbástyázását tűzte ki.
A kiforratlanabb rendiség, az archaikusabb viszonyok szerényebb bázist kínáltak a polgári átalakulásnak Erdélyben, mint Magyarországon. A polgári szerepet játszó „középnemesség” itt nem is tudott kialakulni. Az ellenzéki törekvések élére viszont annál több mágnás állt, a legnevesebb családok sarjai. A vármegye ugyan itt is a politikai élet iskolája lehetett, de önállóságát már-már névlegessé tette a központi hatalom. A magyarországitól eltérően az erdélyi megye adót nem vethetett ki, tisztikara fizetését a központi pénztárból 1270kapta, s a tisztségválasztásnak is szűkebbre volt szabva a lehetősége, hiszen a törvényes vallásokból háromszor három választott jelöltet kellett felküldeni, akik közül a főhatalom megkötés nélkül nevezhetett ki.
Az erdélyi ellenzék viszont éppen kisebb száma miatt centralizáltabb volt, mint a magyarországi. A féltucatnyi országos hírű hangadó egyéniség egységes vezérkarként működhetett. Miután egy-egy ellenzéki vezérnek több megyében is volt birtoka – korabeli szóhasználattal –, mint „vándorpatrióták” egyik megye gyűléséről a másikra járhattak, és széles körű, jól összehangolt agitációt fejthettek ki.
A törvények, a rendi alkotmány megsértésének jelszavával mozgósították a rendi társadalmat. A megyei autonómia megerősítése érdekében felvetették a megyei tisztségválasztás egyszerűsítését, azt, hogy csak három jelöltet kelljen a kilenc helyett felküldeni, és ez a kérdés másfél évtizeden keresztül tartotta izgalomban a nemesi közvéleményt, annál is inkább, mert Alsó-Fehér megye ezt a követelést többször is megpróbálta érvényesíteni. A hivatalra vágyó köznemességnek és arisztokráciának csak a háttérbe szorított részét sikerült tisztségválasztások napirendre tűzésével megnyerni. Annál nagyobb hatásuk volt a szegény kisnemességre, amikor felvetették az adó alóli kiváltságuk visszaszerzését, és így mind a magyar, mind a román ajkú kisnemesség a magyar ellenzéki politika bázisa lett, s egy-egy népesebb gyűlésnek, ha tisztségválasztásról volt szó, 500-800 részvevője is volt, ha pedig követválasztásról, a részvevők száma elérte néha a 2000-3000 főt is.
Az ellenzék a legnagyobb hatást a legelégedetlenebb társadalmi rétegre, az adó alá vetett székely kisnemességre és a határőr-társadalomra gyakorolta azáltal, hogy a leghatározottabban szóvá tette a székely szabadság megsértését. A székelyföldi társadalom méhkasként bolydult fel. Látszólag még a nemesi egyenlőség eszméjét próbálták érvényesíteni, de valójában már a polgári szabadság eszményének megvalósítása felé akartak egy lépést tenni, amikor Udvarhelyszék – feltehetően – ifjabb Bethlen János gróf indítványára a címek és rangok eltörlését javasolta az erdélyi székeknek és megyéknek.
A határőrségbe beszervezett lófők és gyalogok azért is ragaszkodtak olyan makacsul a székely szabadság és egyenlőség eszméjéhez, mert mind a primori renddel, mind a határőrséggel szemben ezzel érveltek, ha érdekeiket akarták érvényesíteni. Ha megpróbálták örökre levetni a rendszeres katonai szolgálat igáját, éppen úgy jogaikra hivatkoztak, mint amikor a primorokkal egyenlő jogokat követeltek a tisztségviselők választásában, és egyenlő mértékben, fejenként, nem pedig a birtok nagyságához mérten akartak részesülni a közbirtokból, hiszen – mint Wesselényinek Háromszékről írták –„a legelső foglaláskor senkinek sem volt birtoka”, és amit az ősök „karddal és vérrel szereztek, fejenként is osztották fel”.* Gyűlölték a primorokat, árulóiknak 1271tartották őket, nemegyszer fogadkoztak, hogy a legszívesebben végeznének velük, de a határőrség ellen gyakran szövetkeztek, és a legnagyobb harc hevében is akadt köztük, aki a primorok érdemének tudta be a nemzeti tudat és a nemzeti intézmények fenntartását. S mivel ezekből a széki közigazgatási-bíráskodási intézményekből meglehetős biztonsággal lehetett szót emelni a katonai rendszer ellen, a határőrtisztek a primorokat okolták a meg-megújuló nyugtalanság miatt, és úgy állították be az ellentéteket, mintha a primorok csak azért támadnák a határőrséget, hogy a határőröket megfosszák a katonai szervezet védelmétől, és befolyásukat korlátlanabbul érvényesíthessék velük szemben. Bár a három rend nem tekintette székelynek a jobbágyot és a zsellért, a székely szabadság ideológiája rájuk is hatott, különösen a rendekből kihullott elemekre. Ők is a székely szabadságra hivatkoztak, amikor, a földesúri függéstől meg akartak szabadulni, és hol a székely katonák próbálták őket megnyerni a primorok ellen, hol ezek szövetkeztek velük, amikor a közföldek kiosztására került a sor, de gyakran mindhárom rend a jobbágyok ellen fordult, amikor ezek fel akarták venni a határőri fegyvert, hogy ezen a címen élhessenek a székely szabadság jogaival.
A Wesselényihez intézett levél egyik melléklete a mozgolódást követő katonai kivizsgálás anyagának. Kriegsarchiv, Hofkriegsrat, 1840. C 59/8.
Ez a harc nemegyszer bellum omnium contra omnes látszatát kelti. De miután ugyanannak a szabadságeszme központú ideológiának a jegyében folyt, a székely társadalom egységét éppen belső ellentétei éltették tovább. A madéfalvi eseményekből, úgy látszik, sokat tanultak, és ha lehetett, nem engedték, hogy a határőrségi vezetés az ítélőbíró szerepét játssza közöttük a hagyományos értékrendszertől eltérő elvek alapján.
A székelység mindig is a magyarság részének tartotta magát, s legfeljebb mint rendi natio határolódott el a rendi magyar nemzettől. Törekvéseiket most ismét egyesítették, és ezzel kezdetét vette a magyar nemzeti mozgalom belső integrációja, egyelőre olyformán, hogy a vándorpatrióták megjelentek a székgyűléseken. Wesselényi Miklós a Székelyföld legnépszerűbb politikusa is lett: „a székelyek hőse”.*
A. DE GERANDO, i. m. II. 169.
Az erdélyi ellenzék a jobbágyság társadalmi helyzetét javítani hivatott reformokat még nem merte felvetni, hiszen attól tarthatott, hogy ebben az esetben elveszíti a rendi társadalom támogatását, és a jobbágyparasztsághoz nem találja meg az utat, nem tudja áthidalni a palota, a kúria és a kunyhó közötti szakadékot a jobbágyság zömének más vallása, nyelve és szokásrendje miatt. 1831-ben Erdélyben már attól kezdtek félni, hogy olyan parasztfelkelés tör ki, mint a kolerajárvány után Észak-Magyarországon. A parasztok a szolgálataik csökkentését elrendelő urbáriumról beszéltek, néhol pedig arról, hogy eljött az ideje a nemesség kiirtásának. Mire a vidéki nemesség egy része a városba húzódott, és közben többen is játszottak a nemesi felkelés megszervezésének gondolatával. Az ellenzék a parasztvédelem hagyományos formáinak 1272felelevenítésével akarta a parasztságot megnyugtatni, sőt – az egykorú besúgó megbotránkozására – „jussokkal, szabadsággal kecsegtetni”.* A vallásszabadságra hivatkozva néhány megye a leghatározottabban követelte, hogy hagyjanak fel az ortodoxoknak a görög katolikus vallásra való térítési kísérleteivel. S ez véget is vetett az 1820-as években megújult térítési hullámnak. 1831 tavaszán pedig Wesselényi önhatalmúlag eltiltotta birtokain a toborzást, hogy bárkit is erőszakkal katonának vigyenek. Példáját követték az ellenzéki megyék is. Mert a jobbágy – idézzük Kolozs megyének a guberniumhoz intézett feliratából –„Emberi Sorsának megaláztatásával… Törvény ellenére kényszerítve fogattatik”.* Az ellenzék olyan követelése, amelyet mindenki létébe vágónak tarthatott, a sóár mérséklése volt. Wesselényi könyvének utolsó sorai szállóigévé váltak: „a pásztor … só darabon ülve eszi kenyerét, de jaj néki, ha … egy darabot tarisnyájába mer tenni” a sóból.*
Javaslatok a kormánynak. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien, Österreichisch-Estenisches Hausarchiv, Präsidialakten in Siebenbürgen. Fasz. 52. Varia.
OL, EOKL, Cista Diplomacica, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 22. k. 196.
WESSELÉNYI M., Balítéletekről. Lipcse 1833. 323.
A politikai közszereplés játékszabályaihoz és a lehetséges társadalmi bázishoz való alkalmazkodás rendi jelleget adott az erdélyi magyar nemzeti törekvéseknek. De ahol az igazodásnak ez a kényszere nem érvényesült ilyen erősen, ott az ellenzék sem titkolta, hogy reformvágy fűti. Ne csak Wesselényi Miklós tevékenységére gondoljunk. Olykor a megyék is magukévá tettek reformszellemben fogant nyilatkozatokat: Alsó-Fehér megye például 1834-ben úgy írt Széchenyinek, hogy a könyvei „által meggyújtott fáklya világnál kezdé a Magyar észrevenni, hogy nem kiváltságok, … hanem mindenekre kiterjedő szabadság, … közjóra törekedés és közértelmesség lehetnek egyedül a Nemzetiségnek, jóllétnek és tartós boldogságnak kieszközlői”.* Nem is ok nélkül vádolta az erdélyi arisztokráciát az egykorú gúnyvers azzal, hogy „Összegyúrná erőszakkal, / Nemest a paraszttal.”*
OL, EOKL, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 4. k. 50.
MTA Könyvtár, Kézirattár, Ms. 354/5.
A kor szellemében folyó demokratikusabb közösségszervezés első kísérleteire a református egyház átszervezésekor került sor. Mivel a hivatalokból kirekesztett nemesség zöme református volt, az ellenzék, a ravaszságáról „vén rókának” nevezett id. gróf Bethlen János vezetésével, a református egyházat politikája bázisává tette. Az egyház élén álló konzisztóriumot – két szakaszban – olyan módon szervezték át, hogy minden református családfőnek szavazati jogot adtak, és lehetővé tették, hogy közrendűeket is lehessen patrónusnak választani kétfokú választás útján. Így létrehozták az első demokratikus képviseleti fórumot, és mély aggodalommal töltötte el a 1273hatalmon lévőket, hogy netán Erdély közjogát is ebben a szellemben fogja az ellenzék módosítani, ha győz.
Az új egyházi vezetés szélesebb teret engedett a haladó szellemű egyházi értelmiségiek tevékenységének. A szószéken már korábban is a vallás tanításaiba foglalt szociális eszméket ötvözték a nemzeti ideológia szabadság- és egyenlőségkultuszával. 1828-ban Herepei Károly Kolozsvárt annak hangoztatásával köszöntötte az új esztendőt, hogy „el kell jönni azon időnek, mikor az emberi jussok, a polgári és társasági szabadság, közönségesebbek és szentebbek lésznek”.* Most már többen is szóvá tették, hogy a parasztságot az érdek szálaival kell a hazához fűzni. A prédikációk egyelőre így egészítették ki és készítették elő a publicisztikai propagandát.
H[EREPEI] K., Az elmúlt idő az isteni bölcsesség tüköre. OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 2061.
Az új egyházi vezetés pártfogolta a liberális eszméket valló és terjesztő kollégiumi tanárokat is. Méhes Sámuel kolozsvári professzor, átvéve az Erdélyi Híradót, előszeretettel közölte az új szellemben írt cikkeket. Szász Károly nagyenyedi jogászprofesszor pedig a reformellenzék egyik vezére és ideológusa lett. Miként Wesselényié és annyi társáé, az ő életútja is a nemesi patriotizmustól indult. 1822-ben tartott székfoglalójában a 18. századi kozmopolitizmusból, a világpolgár eszményéből kiábrándultan még azt hirdette, hogy a „jobb érzésű ember” az olyan „karaktert, amely magát megtagadva a hazáért és az emberiségért feláldozni tudja […] csak Plutárkhoszba[n] találja fel”,* egy évtized múlva pedig, amikor a sajtóban az 1831-es esztendő fejleményeit egy nagy, világméretű változás láncszemeként mutatta be, alig titkolta, hogy a lyoni munkásfelkeléshez hasonló társadalmi megrázkódtatásokat csak a szociális méltányosság és liberalizmus érvényesítésével lehet – a kor polgári felfogása szerint – elhárítani. S ha 1822-ben az angol alkotmányt azért dicsérte, mert a különböző társadalmi érdekek érvényesítése előtt lehetőséget nyit, 1832-ben azért marasztalta el az – egyébként gazdasági tevékenysége miatt példaképpen is bemutatott – angol polgárságot, mert a társadalmat a túl gazdagok és a nyomorgó nincstelenek táborára bontotta. Amikor pedig Magyarországot ellenpéldaként állította szembe ezzel, a polgári átalakulás népszerűsítésének célzatával tette ezt. Programszerűen hangozhatott 1831-i beszámolója azokról a lengyel felkelés alatt jelentkező jobbágyfelszabadítási törekvésekről, amelyek nemcsak személyében akarták a jobbágyot szabaddá tenni, hanem földet is akartak neki juttatni.
Közli: Szász Károly. 268.
Szász Károly vaskos kötetben adta ki a Diploma Leopoldinum keletkezésének forrásait, hogy az ellenzék eme „alapszerződés”-re támaszkodva léphessen fel a bürokratikus abszolutizmus ellenében. A megyei önállóságot célzó 1274törekvéseket pedig azzal a – katedráról is hirdetett – tételével alapozta meg, hogy amiről nincsen törvény, abba az uralkodó sem avatkozhat bele a szokásjog megsértésével.
A nemzeti agitáció a központi hatalomhoz kötődő szervilizmustól is bénított hivatalnoktársadalmat érinthette a legkevésbé. De ekkortájt hagyott fel Debreczeni Márton – a már említett kiváló feltaláló – anakreóni versek írogatásával, és fogott nemzeti eposz írásába. Hivatalnoksorból lépett elő a korai magyar liberalizmus legnépszerűbb teoretikusa: Bölöni Farkas Sándor. Az ő életútja arra is példa, miként változott cselekvésvággyá a romantikus válsághangulat.
A székely katonacsalád ambiciózus sarja apáról fiúra szálló daccal és értelmiségi gőggel tűrte a hivatalnoki pálya megaláztatásait, amíg guberniumi fogalmazóságig vitte. Közben Schillert, Goethét és Madame de Staëlt fordított. És ez a világfájdalomra és önemésztő önvizsgálatra annyira hajlamos, ugyanakkor tettvágytól égő lélek, aki az 1820-as évek elején arról verselt, hogy „Nem kell az élet, hogyha szenvedőket / Látsz s vívnod értek nem lehet”,* még az évtized végén is úgy érezte, hogy az első magyar nyelvű étlap összeállításával (tehát az életforma magyarosításával) „többet” tehet „az egészre nézve, mint egy theoreticus munkával” tehetne.* Öt év múlva Széchenyi köszöntötte őt mint az egyik legnépszerűbb és legértékesebb magyar könyv szerzőjét. Ebben az Egyesült Államokban megtett útjáról számolt be. Addig Amerika a vallásszabadság hazájaként élt az erdélyi köztudatban, ezután példa lett arra, hogy a polgári alkotmányos rendszer az emberi önmegvalósításnak milyen korlátlan lehetőségeit biztosítja. Azok a fejtegetései, hogy „az egyesült státusbelieknek” például „minden diplomájuk a természet törvénye, s annak magyarázására – csak józan ész kell”,* politikai hitvallásként hatottak, egyértelmű állásfoglalásként az emberi egyenlőség és az emberi jogok érvényesítésének követelménye mellett. Akkor írt így, amikor az Amerika-irodalmat megalapozó Alexis de Tocqueville már a polgári demokrácia ellentmondásait térképezte fel az újvilágban. A feudalizmus világából jött Bölönit olykor rácsodálkozó, s mindenképpen bizakodó elemzéseiben és beszámolóiban viszont az a hite vezette, „hogy az embert a szabadságra és művelődésre, csak a szabadság érlelheti meg”. Olvasóit a cselekvés jogáról, értelméről és lehetőségéről akarta meggyőzni. Hatását jelzi művének torz visszhangja is, amikor a megyegyűléseken „nem vagyunk Amerikában” felkiáltással védték a nemesi jogokat,* a nemesi demokráciát állítva a másik kontinens polgári demokráciája fölé.
Korunk Tárczája, 1865. 14. sz.
Bölöni levele Gedő Jánosnak. 1829. március 11. Idézi: JAKAB E., Bölöni Farkas Sándor és kora. Keresztény Magvető, 1870. 277.
BÖLÖNI F. S., Utazás Észak-Amerikában (S. a. r., bev. BENKŐ S.) Bukarest 1966. 276.
Erdélyi Híradó, 1842. november 11. 90. sz.
1275Bölöni a feudális rendszert legélesebben bíráló – többnyire persze nemesi származású – plebejus értelmiségiek sorát fémjelzi. Korántsem véletlen, hogy a felekezeti hovatartozást is politikai játékká süllyesztő világot radikálisan elmarasztalók között oly sok az unitárius. Az erdélyi magyarságnak 10%-át sem kitevő unitáriusok teljes társadalmi szerkezetet alkottak, bár köztük igazi mágnás csak a református vallásról áttért egyik (kissé különc) Bethlen gróf volt. Erősen dolgozott bennük háttérbe szorítottságuk érzése. Annak tudatához viszont, hogy felekezetüknek voltak ugyan mártírjai, de inkvizítorai nem, racionalizmussal összefonódó erkölcsi felsőbbség érzése társult. Vagy megfordítva: már-már deizmusba hajló teológiai szemléletük lett a racionalizmus iránti fogékonyság hordozója, és mindez sokaknál – Bölönivel szólva – „az ész és lelkiesméret” harmóniájához vezetett.* Politikai-közéleti szereplés nem nagyon jutott nekik osztályrészül. A birtokos nemesség támogatásával élve viszont annál jobban kihasználták a politikához nagyon is szorosan kapcsolódó társadalmi élet lehetőségeit.
BÖLÖNI F. S., i. m. 163.
Az, hogy Bölöni Farkas Sándor útleírását az addig szokásos hódolatnyilvánítás nélkül, barátsága és tisztelete jeleként ajánlotta útitársának, gróf Béldi Ferencnek, jelzi a haladó szellemű arisztokraták és az értelmiségiek közötti viszony változását. Bölöni egyik kezdeményezője volt a polgárságot és nemességet egymáshoz közelítő társadalmi mozgalomnak. Wesselényivel és a sportbravúrjairól szintén híres Kendeffi Ádámmal vívóiskolát szervezett, együtt alapították a kolozsvári kaszinót, s a példát a legtöbb városban követték.
A kaszinók a társadalmi közeledést is szolgálták. A városba beköltöző nemesség és értelmiség találkozóhelyei lettek, és nemcsak a társadalmi válaszfalakon vertek réseket, hanem növelték a nemesség presztízsét is, hiszen jó néhány arisztokrata akadt, aki a polgári egyenlőségből kultuszt csinált, és gúny tárgyává tette a rátarti arisztokrata gőgöt. A konzervatív szellemű, bizalmatlan és nemegyszer kiváltságaikba kapaszkodó városi polgárok megnyerésére az ellenzék azért is nagy súlyt fektetett, mert a városoknak és kiváltságos helységeknek – 1837-től már – két fővel több követe (38) vett részt a diétán, mint a megyéknek és a székely székeknek, bár a szavazattöbbség csak az országos tisztségviselők választásánál számított, egyébként általában az elnök mérlegelt, és a tekintélyesebb megyei követek nézetei szabták meg, hogy mit tekint a diéta állásfoglalásának.
A haladást egyben a sérelmi politika – liberális – hangadói képviselték. Számukra ez a politika csak forma és eszköz volt, az ellenzékiséggel pedig – ideig-óráig – magukkal tudták sodorni a rendi társadalom egészét. Általában úgy látták, Erdély alkotmányos szerkezete annyiféle egymást keresztező nemzeti és vallási érdeknek és igénynek biztosít intézményes képviseletet, hogy 1276az itteni diétán egyelőre képtelenség is lenne társadalmi reformra vállalkozni. Ezért néhányan rögtön arra törekedtek volna a legszívesebben, hogy a pozsonyi diéta segítségével visszaállítsák a feudális Magyarország történeti egységét, és így biztosítsák Erdély népei számára a magyar reformmozgalom által kiharcolt vívmányokat. A politizáló közvélemény túlnyomó többsége azonban, már csak a várható nehézségek miatt is, egyelőre inkább csak támogatást várt a magyar reformellenzék fő erőitől.
Az 1790-es évek uniótörekvéseihez képest most már valóságos uniómozgalom bontakozott ki, amely egész Magyarországot átfogta. Megindult a megyegyűlések egymás közti levelezése. Wesselényi hatására Szatmár megye kezdeményezett, majd két év múlva, 1832-ben Alsó-Fehér fordult körlevéllel a magyarországi megyékhez „az erők egyesítése” érdekében. Kolozs megye a pozsonyi országgyűléstől kérte, hogy vegye fel ez ügyben a kapcsolatot a rövidesen összeülő erdélyivel. A pozsonyi diétán pedig Wesselényi ellenzéki vezéri tekintélyével sürgette az erdélyi összehívását.

 

 

Fizessen elő kedvezményesen Arcanum Digitális Tudománytár szolgáltatásunkra!