A MAGYAR ELLENZÉK ROHAMA AZ 1834–35-I DIÉTÁN. MEGTORLÁS ÉS KOMPROMISSZUM AZ 1837–38-I ORSZÁGGYŰLÉSEN
A MAGYAR ELLENZÉK ROHAMA AZ 1834–35-I DIÉTÁN. MEGTORLÁS ÉS KOMPROMISSZUM AZ 1837–38-I ORSZÁGGYŰLÉSEN
Miután az erdélyi kancellária és a gubernium elnöke is lemondással fenyegetőzött, Bécsben belenyugodtak abba, hogy a diétát nem lehet elkerülni, csak a kedélyek némi megnyugvására vártak. Hiába, az ellenzék hatására a megyék törvénytelennek bélyegezték a guberniumot, és kezdték felmondani az engedelmességet. 1833-ban az uralkodó királyi biztost küldött Wlassics Ferenc horvát bán személyében, hogy véget vessen az ellenállásnak. E hírre, s mert amúgy is rossz termés volt, a parasztság is több helyt lázongani kezdett, életre keltek hiedelmei, azt hitte, a biztost sorsának javítására, a szolgálatok eltörlésére vagy csökkentésére küldte a „jó császár”. Az ellenzék, nehogy két tűz közé szoruljon, megyegyűlések útján kérte is Wlassicstól a hiedelmek eloszlatását. A királyi biztos ezt meg is tette, de amikor látta, hogy így sem éri el küldetése célját, a diéta összehívását javasolva az udvarnak, elhagyta Erdélyt.
A hangulat közben még forróbb lett. Kendeffi Ádám ellenzéki vezér szívszélhűdésben váratlanul elhunyt. Kolozsvárt mérgezésről kezdtek beszélni, és eddig nem látott hatalmas tömeggé verődött össze a külvárosok népe, amelyet alig sikerült szétoszlatni. Néhány nap múlva, egy silbakoló katona és egy diák összetűzését követően a diákok és a városi tömegek – többen a „respublicát” éltetve – összecsaptak a katonasággal.
Az uralkodó döntött, és „akarata tolmácsaként” már főherceget küldött, Estei Ferdinándot, Galícia kormányzóját, hogy mint királyi biztos hívja össze a diétát. A főherceg keményebb volt elődjénél. Országos méretű nemesi 1277felkeléstől ő sem tartott, de azért felhívta az udvar figyelmét, hogy ha netán mégis felkelés törne ki, a román parasztság borzalmas lázadással a kormányzat iránti hűségre kényszerítené a magyar nemességet (s amikor az Alsó-Fehér megyei Diódon a falu erővel elfoglalta az ellenzéki Zeyk család erdejét, a főherceg figyelmeztetésképpen néhány napig várt, amíg ki nem rendelte a kért katonaságot).
Ebben a túlfeszített légkörben ült össze a diéta, s kisebb-nagyobb megszakításokkal 1834 nyarától 1835 teléig ülésezett. A kezdeményezés azonnal az ellenzék kezébe került. Igaz, 220-at meghaladta a regalisták száma – idetartoztak a gubernium és a királyi tábla tagjai, a főtisztek és azok, akiket az uralkodó mágnási és nemesi családok képviselőiként hívott meg –, de köztük is viszonylag sok volt az ellenzéki, nagy többségük pedig a rendi alkotmányosság híve volt, és mivel nem sok erkölcsi alapot érezhetett a kormányzati politika védelmére, inkább visszavonult. Az ellenzék viszont számíthatott a megyék és székely székek 36 követére, valamint a városok és privilegizált helyek körülbelül ugyanannyi küldöttjére. Wesselényi meg Szász Károly olykor-olykor ügyes taktikával a szász nemzet követeinek többségét (összesen 22 követet küldtek) is meg tudták nyerni, hiszen a szászok is érdekeltek voltak a bürokratikus abszolutizmust korlátozó rendi alkotmányosság fenntartásában. Mégis labilis egység volt ez. Ezért Wesselényi szemei előtt az a cél lebegett, hogy mielőtt bármi részletkérdés megbonthatná az ellenzéki egységet, az unió felé próbálja vinni a diétai többséget, de ahhoz először biztosítani kellett az országgyűlés mozgásszabadságát, körülbástyázni hatáskörét. Az ügymenet – ma azt mondanánk: házszabályok – körül annyira kiéleződtek az ellentétek, hogy már az első percektől felidézték a feloszlatás veszélyét, amit először azzal is sikerült elhárítani, hogy az erdélyi diéta a pozsonyi támogatását és közbenjárását kérte, az erdélyi küldötteket pedig olyan lelkesen ünnepelték Pozsonyban városszerte, hogy túl nagy botrányt ígért az uralkodói engedmény elmaradása.
Az ellenzék választás útján akarta betölteni az ideiglenes diétai elnöki széket, az udvar kinevezéssel. Az ügy kompromisszummal ért véget, majd megválasztották a 3 nemzet és 4 vallás 12 jelöltjét az elnöki tisztségre, de amikor az uralkodó azt nevezte ki, aki a legkevesebb szavazatot kapta, felzúdult a diétai többség, és új esküformát dolgoztak ki, hogy az elnöki hatáskört korlátozzák. Végül a regalisták névsorát találták szabálytalannak – ez még ráadásul nem fért be a borítékba, és ezért nem is hitték, hogy Bécsből küldték –, majd azt kezdték vitatni, hogy az uralkodó minden törvényes megkötés nélkül szinte korlátlan számban hívhat regalistát. Az ellenzékből néhányan kompromisszumra hajlottak, de Wesselényi, hogy elvágja a nem sok sikert ígérő megosztódás lehetőségét, és hogy a közvélemény is tudomást szerezzen a tárgyalásokról, kőnyomdát vett, és elkezdte kiadni a beszédeket. A sajtószabadság eme tettleges érvényesítése láttán a lelkesedés tetőpontjára 1278hágott, de a királyi biztos feloszlatta a diétát, amit az uralkodó még akkor rendelt el, amikor még nem is tudhatta, hogy Kolozsvárt megjelent a „szabad sajtó” első és jó ideig utolsó terméke.
Mindenesetre az ellenzéket utóbb sok vád érte, hogy hajlíthatatlanságával ő provokálta ki a feloszlatást. Valójában az ellenzék nem is tehetett ekkor mást, mint amit tett, ha a jövőépítés lehetőségét nem akarta volna ő maga eltorlaszolni. A konfliktushelyzet egyre inkább áthidalhatatlan lett, és ez nemcsak abból fakadt, hogy a két fél a törvényesség fogalmát eltérő módon értelmezte, hanem abból is, hogy a kormányzat nem akart semmiféle engedményt tenni. Az uralkodó ugyan elismerte, hogy a gubernium törvénytelen – hiszen egy kivételtől eltekintve nincs egy választott tagja sem –, de természetesen olyan diétát akart, amely a legfelsőbb akaratnak vonakodás nélkül engedelmeskedik: megválasztja a sarkalatos tisztségekre a jelölteket, hogy közülük Bécsben döntsenek azokról, akik hivatalba kerülnek, majd előveszi az úrbér ügyét, és így a kormányzat parasztvédő szerepét játszhatja, miközben mereven elhatárolja magát a társadalmi reformtól.
Az ellenzék, bár elismerte, hogy a törvényhozó hatalom közös „a nép”, illetve a nemzet akaratát képviselő törvényhozás és az uralkodó között, a diétának nagyobb súlyt követelt a rendi alkotmányosság érveivel élve. „Nagyon helytelenül neveznek bennünket liberálisoknak, nem ott állunk még mi, hogy liberálisok lehessünk; azt kell nekünk akarnunk, … hogy a fennálló törvény teljesüljön”* – mondta báró Kemény Dénes, az ellenzék legkiválóbb szónoka, aki minden ellenzéki törekvés igazolására azonnal megtalálta a megfelelő törvényt, és felülmúlhatatlan logikai okfejtéssel tudott érvelni. Idézett szavaival nemcsak a reformpolitika kibontakozásának elmaradását akarta indokolni, hanem el akarta hárítani azt a súlyos vádat, ami miatt a diéta feloszlatása állandóan fenyegetett. Az udvari körök ugyanis a liberalizmus, a népképviselet elvének alkalmazását látták abban, hogy az ellenzék a szavazattöbbség érvényesítésére törekedett, hogy a diétai tagokat igazolni akarta, és a nyilvánosság elé akarta bocsátani az elhangzott beszédeket. Ebben volt is sok igazság, abban viszont már nem, hogy az erdélyi ellenzéket egy Európát átfogó összeesküvés részének tartották. Metternich, az államkancellár Wesselényi Miklóst, aki az alkotmányos királyság híve volt, radikális összeesküvőnek tekintette. A kompromisszumra hajló id. Bethlen Jánosban és Szász Károlyban „a doktrinér-liberális párt” képviselőit látta, és őket még veszélyesebbnek tartotta; mint mondogatta: ez a párt „mérget használ ott, ahol a radikálisok puskaport és ólmot akarnak bevetni”, és ráadásul megfoghatatlan, „kísérteties természetű”.* Az események irányításában 1279kulcsszerepet játszó államkancellár az erdélyi kérdést erővel akarta megoldani, rosszallotta azt is, ha Estei főherceg kisebb engedményeket javasolt. A kompromisszumkereső és általános tekintélynek örvendő liberálisokat arra akarta kényszeríteni, hogy vagy a kormányzat, vagy az ún. radikálisok mellé álljanak.
Erdély nagyfejedelemség 1834-ik esztendőben május 26-kára Kolozsvár szabad királyi városba hirdetett országgyűlésének jegyzőkönyve. Kolozsvár 1835. 210.
Idézi: E. PFEFFERMANN, Baron Nikolaus Wesselényi und der Wiener Hof 1830–35. Wien 1923. (Diss.)
Ezután Metternich látványos megtorlással akart példát statuálni. A megyei, sőt országgyűlési élet több mint tucatnyi résztvevőjét bíróság elé idézték. Mindkét „testvérhazában” perbe fogták Wesselényit, amire már évek óta készültek, azért, hogy eltávolítsák a közéletből, nehogy visszatérhessen Pozsonyba. Ez a megtorló politika közfelháborodást keltett. Wesselényinek pedig éppen népszerűsége tetőpontján kellett évekre börtönbe mennie, akkor, amikor az egész ország arról beszélt, hogy az 1838-as pesti árvíz alatt milyen emberfeletti önfeláldozással mentette a bajba jutottakat. Az állam brutálisan beavatkozott az egyházak életébe is. Az uralkodó elutasította a református egyház demokratikusabb átszervezését célzó rendszabályokat, így a demokratikus törekvések csak az egyházmegyékben jelentkezhettek.
Feloszlatása ellenére az erdélyi diétának óriási erkölcsi hatása volt. Az önkény elleni jogos ellenállás tettét látta benne a hazai liberális közvélemény, és a pozsonyi diéta is tiltakozott a történtek miatt, Erdélyben pedig több főispán és kormányszéki tanácsos lemondott, és a nemesség zöme, de még azok is, akik hivatalban maradtak, ellenségesen figyelték, hogy Estei Ferdinánd miként próbálja az országot igazgatni.
1837-ben az új uralkodó, V. Ferdinánd új országgyűlést hívott össze a lojális szász városba, Nagyszebenbe. A kormányzat maga kezdeményezte a kompromisszumot, amit az ellenzék – amelynek most id. Bethlen János gróf és Kemény Dénes báró lett a vezére – nem utasított vissza. Mindkét fél – a királyi biztos az uralkodó nevében és a diéta – letette az esküt a Diploma Leopoldinumra, s csak az keltett előzőleg nagyobb felzúdulást, hogy az írnok a Diplomából véletlenül kihagyott néhány szót. A rendi alkotmányosság gépezete lassan mozgásba jött. Jelölteket választottak az ún. sarkalatos hivatalokra (kancellár, gubernátor, kincstartó stb., a 8 guberniumi tanácsosi poszttal együtt összesen 17 tisztségre), és a jelölésnél az uralkodó gondosan ügyelt, hogy az ellenzéki ellenállással tartó, ún. mérsékelteknek is jusson a tisztségekből.
Némi aggodalomra adott okot, hogy – ha nem is nagyon lelkesen, de – Estei Ferdinánd is pályázott a gubernátori tisztségre. Bethlen János viszont elérte, hogy az ellenzék is inkább a konzervatív erdélyiekre szavazzon, és így a főherceg, ha csak hajszál híján is, de nem került be a jelöltek közé. Bosszút azért nem állt a szégyenért, már csak azért sem, mert Metternich kíméletlenül „leszidta”, hogy főherceg létére hagyta magát választási versenybe sodorni. Ferdinánd a kudarcot sikernek feltüntetve mentegetőzött, de azért önmagán sem 1280tudott uralkodni, s távozása előtt kifakadt: „Inkább szeretnék Wesselényivel egy szobában, mint Bethlen Jánossal egy országban lakni.”*
Kemény Zsigmond tanulmányai. (Kiadja GYULAI P.) II. Pest 1870. 105.
Egyelőre mindkét fél kerülte az ellentétek kiéleződését. Az ellenzék óvakodott attól, hogy bármiféle törvényjavaslattal álljon elő, az országos sérelmeket, a rendi alkotmányosság megsértését feltáró munkálatokat is csak az utolsó napokban terjesztették fel az uralkodóhoz. A kompromisszum lehetőséget teremtett az előrelépésre annál is inkább, mert a nyugodtabb légkörben a gyorsan fellendülő kulturális életben a nemzeti és társadalmi haladás eszméi már egyre inkább uralomra jutottak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
