EURÓPA ÉS ERDÉLY 1830-BAN
EURÓPA ÉS ERDÉLY 1830-BAN
Az 1830-as évek elején nagy erővel feltörő politikai mozgalmakba torkollott az előző évek nyugtalansága. Bármennyire is el akarta zárni a bürokratikus abszolutizmus birodalmának eme keleti tartományát, Erdélyt Európától; azért itt is jól tudták, hogy 1830 júliusában Párizsból olyan forradalmi hullám 1264indult útjára, mely széles réseket ütött a Szent Szövetség öröknek szánt rendszerén. Franciaországban elűzték „az isten kegyelméből” uralkodó király és az abszolutizmus romjain a liberalizmus elvei szerint felépülő polgári alkotmányos királyságot hoztak létre. Belgium kiválása a holland hegemónia alatt álló németalföldi királyságból új államok kialakulásának lehetőségét is jelezte. A lengyel felkelést viszont a cári túlerő leverte, és ez a nemzeti önállóságért vívott harc esendőségére is figyelmeztetett. A Török Birodalom gyengesége és a cári Oroszország olykor nagyon is harcias magatartása miatt pedig sokan úgy érezhették, hogy az 1828-as orosz–török háborút követő béke csak időleges nyugalmat hozott a keleti kérdés alakulásában.
Erdélyben a külpolitikai fenyegetettség érzését még fokozta a társadalmi erőegyensúly – fokozatosan feltáruló – törékenységének látványa, és annak tudata, hogy a fejlődés elérte az adott rendszer keretein belül elérhető határokat. Pontosabban szólva a változások – hogy az eddigieket összegezzük – az átmeneti korokra jellemző „fejlődés a stagnálásban” képletével jellemezhetők. Nem is annyira Erdély változott, mint inkább a környezete: Magyarország, melynek fejlődésében az egyik összetevő az erdélyi – a maga sokszínűségével, archaikus vonásaival, azonosságaival és különbözőségeivel együtt –, a Habsburg-birodalom, mely keretei közé zárta, és a két dunai román fejedelemség, amelyekhez oly szoros gazdasági, kulturális és etnikai kapcsolatok fűzték. Erdély viszont – láttuk – a maga földrajzi elszigeteltségében csak nehezen és áttételesen tudott bekapcsolódni az európai gazdasági élet felgyorsuló vérkeringésébe, amelynek sodrása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet fő hajtóereje lehetett. (Igaz, a bekapcsolódás komoly strukturális válságot ígért, elsősorban az ipari világot fenyegette.) A nyugat-európai gazdasági élet virágzása egyelőre csak erősítette az elmaradottság fojtogató élményét, és előtérbe állította a felzárkózás igényét.
Egyén és társadalom kérdéseire a modern nemzeti ideológia adott új válaszokat, érvényesítésüket pedig az új szakaszba lépő nemzeti mozgalmak helyezték kilátásba.
Az egykorú agitáció és propaganda szerint mintha Csipkerózsika támadt volna fel mély álmából, úgy ébredt fel az egyénben a közösségi felelősség és elkötelezettség érzése. A felvilágosodás már amúgy is megalapozta az egyéni emberi méltóság képzetét, továbbá a nép törzsét jelentő elnyomottak megbecsülését, s részben azt is, hogy a megmaradást biztosító társadalmi és kulturális értékek hordozóit is lehessen látni a falvak népében. A romantika pedig ezt megerősítve az egyéni felszabadulás élményét nyújtotta. A liberalizmus a (polgári) szabadság racionalitását emelte hitté. Így erősödtek fel és születtek újjá – egyben át is alakulva – a 18. század utolsó évtizedeiben jelentkező és sok szálukban oly tragikusan megszakított reformtörekvések.
126549. térkép. Erdély a Habsburg-birodalomban, 1815–1847
1266Egyre többen érezhették és hirdették, hogy itt az utolsó alkalom felébreszteni az alvó nemzetet, amelyet tulajdonképpen most kell megteremteni: a liberalizmus korszerű eszményeinek jegyében a jogaira és kötelezettségeire büszke, egyszóval szabad állampolgárok szuverén önrendelkezési jogával élő közösségét kell kialakítani. Valósággal kultusz tárgyává tették a nemzetiséget, mely egyszerre jelentette az egyazon nyelvet beszélők fizikai valóságát, valamint összetartozásuk tudati és nem tudati tényezőinek összességét. Mert „csak a nemzetiség képes tartós kötelékeket létrehozni, melyek tovább tartanak, mint más politikai jellegű szövetségek”.* Hiszen „bármely kicsiny legyen” egy nemzeti közösség, „a körülállások által bármely elgyengültnek tessék is, a nemzetiség naggyá és erőssé teszi azt”.* A nemzetiség alapja pedig a nyelv, „azon Chimiai foglalószer, mely a különböző részeket együvé, egy czélra egyesíti”.*
G. BARIŢ, Naţionalitate (Foaie pentru minte, 1844. december 18/30. 51. sz.).
TELEKI J., Megnyitó beszéde (Magyar Tudós Társaság Évkönyvei 11. 1832–34. l).
WESSELÉNYI M., Pozsonyban mondott beszédem. 1830. október 5-én. OSzK Kézirattár, Fol. Hung. 1135. 93.
A kortársak így – a nemzeti ideológia jegyében tájékozódva – tudták átélni azt, hogy a nagy változások és várható megrázkódtatások során áthidalhatók a társadalmi munkamegosztásból fakadó ellentétek, miközben a (nyelvi) nacionalizmus érvényesülése Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egyaránt gyökeres hatalmi-politikai átrendeződés lehetőségeit villantotta fel. A nyelvi-nemzetiségi közösségek különállását és önrendelkezését hangsúlyozó „nemzetiségi elv” hamar meghonosodott az egész európai eszmevilágban. Lelkesedtek érte vagy gyűlölték; megvalósításától az elnyomott népek – új rendet ígérő – felszabadítását várták, vagy a kontinens békéjét biztosító hatalmi „egyensúly” felborítását. Nyers hatalmi célokat szolgáló eszköz is lehetett, különösen ott, ahol a nemzeti közösségek egymásba ékelődve és egymásba fonódva éltek, nem is beszélve arról, hogy a nemzeti ideológia egyes elemeit a konzervatív erők is felhasználhatták saját, önérdek-érvényesítő céljaik megvalósításához. S ha már kiütköztek is a példaként szolgáló fejlettebb polgári társadalmi fejlődés mély ellentmondásai, és kezdett feltárulni a kelet-európai nemzeti törekvések ellentmondásossága, mégis Kelet-Közép-Európa több régiójában is reális célként lehetett már kitűzni olyan polgári liberális alkotmányos államberendezkedés létrehozását, amely valamennyi állampolgárnak biztosítja az egyéni szabadságot és a lehető legtöbbnek a feudális kötöttségektől mentes magántulajdont, és így lehetővé válik az árutermelés nekilendülése, mely magasabb termelékenységével össztársadalmi érdekeket is szolgál.
Válság és fejlődés eddig is alakította Erdély népeinek sorsát, de most minőségében új történeti korszakot érlelt. Alapvetően a rendszer merevsége és 1267az archaikus viszonyok szorítása ösztönöztek a változtatásra. A polgári átalakulás követelménye és lehetősége nem is annyira úgy vetődött fel, hogy az erdélyi viszonyok érettek-e vagy sem a polgári átalakulásra, hanem sokkal inkább úgy, hogy ha Európának ebben a régiójában, ahová Erdély is tartozott, a polgári reform vagy a polgári forradalom megszünteti a feudális rendszert, akkor Erdélynek a polgári fejlődés útjára kell lépnie. Történeti fejlődési sajátosságai messzemenően meghatározták a jövő polgári társadalmának jellegét, de politikai-társadalmi harc kérdése volt az, hogy miként alakulnak a társadalmi rétegződés belső arányai, és a különböző társadalmi csoportok és osztályok milyen esélyekkel indulhatnak el a polgári fejlődés útján, az egyén pedig mennyire érezheti magát saját és népe, illetve nemzeti közössége sorsa alakítójának. Olyan világba lépünk, ahol az ellentmondások bűvös körében sokan érezhették, hogy a „polgárnak úgy mint katonának egész hivatása s kötelessége küzdés és harc; diadal vagy megveretés, ha kötelességét igazán teljesíti, is csak sorstól függ”.*
Wesselényi levele Csapody Pálnak. 1845 január 16. OL, Filmtár 7590.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
