A MAGYAR KULTURÁLIS ÉLET A POLGÁRI-NEMZETI ÁTALAKULÁS SZOLGÁLATÁBAN
A MAGYAR KULTURÁLIS ÉLET A POLGÁRI-NEMZETI ÁTALAKULÁS SZOLGÁLATÁBAN
A reformkorban nemcsak az erdélyi magyar kulturális élet fellendülésének lehetünk tanúi, hanem annak is, milyen alapvetően módosult annak helye és jelentősége az összmagyar kulturális élet egészén belül. A polgári nemzetteremtést célzó erőfeszítések és a korszerű alkotmányos állam iránti igények törvényszerűen maguk után vonták a kulturális élet centralizációját, miközben „Erdély felfedezése” jegyében kiteljesedett a század elején már igen erősen jelentkező magyarországi érdeklődés „a kisebb testvér” iránt. A magyarországi kulturális élet teljesítményeinek láttán még úgy vélte a kolozsvári magyar sajtó, hogy „Erdélynek Magyarország körül kell forogni, vagyis más szóval, attól fényt és sugári kölcsönözni”.* Egy bő évtized múltán viszont azt hangsúlyozta, hogy „a magyar nemzeti élet s irodalom centruma illő s jogszerű, hogy nekünk is Budapest legyen; de az egész életének tökélyes kifejlése végett szükség, hogy a nagy terjű ország minden vidékein több centrumocska is támadjon és működjék; így merül fel és jön napfényre a nagy nemzeti test élete minden sajátosságaival, több oldalaival egyetemben; így lesz … a sok sugárból nagy világosság”.* Időközben a „főváros” és „a vidék” egymást éltető kapcsolatrendszerének működése már valóban eredményt hozott, és még többet ígért.
Felszólítás. Nemzeti Társalkodó, 1830. június 5. 23. sz.
Kolozsvári Napló. Erdélyi Híradó, 1843. február 17. 14. sz.
Az erdélyi magyar kulturális életnek a politikai agitációval párhuzamosan nőtt a tömegbázisa. Új erőként jelentkezett a diákifjúság, mely már a politikai életben is próbálgatta erejét, amikor 1831-ben Nagyenyeden a városkán átkísért lengyel foglyok mellett tüntetett, vagy 1834-ben Kolozsvár utcáin szembeszállt a katonasággal. A diétai fejleményeket lázas izgalommal figyelő diákok – Szentivási Mihály fogalmazásában – hitvallásként írhatták a 1281pozsonyi országgyűlési ifjúságnak: „Óvjuk a szabadság és a nemzetiség reánk maradott ereklyéit, mint legszebb kincsünket, s vívjunk ki még többeket, rontsuk le az emberiség nyomorúságára mesterségesen kitalált közfalakat, zúzzuk szét a felekezetiség bilincseit.”*
Az erdélyi ifjúság válasza. Kolozsvár, 1834. július 11. (Egykorú másolat.) OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 10. 102.
50. térkép. Közép- és főiskolák 1846-ban
Ez az ifjúság sorsának jobbra fordulását a polgári-nemzeti átalakulástól várta. Amíg a kormányzat engedelmes alattvalókat akart nevelni, ahogy azt Az alattvalók kötelességei című, olykor unalomig magoltatott tankönyv előírta, ezek a romantikus olvasmányokon, antik auktorokon és korszerű államjogi és természetjogi tanulmányokon felnőtt ifjak viszont nemzetükért 1282élni-halni tudó, jogaikra és kötelességeikre büszke állampolgárokat kívántak, akiknek öntevékenységére épül majd az állam.
Az új embereszmény megvalósításának programszerű meggyőződésével hagyták el a várost, hírekkel, eszmékkel térve haza falujukba. Elsősorban nekik, meg az új idők szavára figyelő falusi papnak, tanítónak köszönhető, hogy a városi kaszinómozgalommal párhuzamosan falusi olvasótársasági mozgalom kezdett kibontakozni, amit nem egy esetben a megye vagy egy-egy tekintélyesebb nemesi birtokos is támogatott. Országos szinten pedig a Kolozsvári Kaszinó pártfogásával indított népfelvilágosító lap, a Vasárnapi Újság nyújtott erkölcsi támogatást, olyanformán, hogy szerkesztője, Brassai Sámuel unitárius kollégiumi professzor rendszeresen tudósított ezek tevékenységéről és a tanítók sikeres korszerű iskoláztatást célzó erőfeszítéseiről. A kollégiumi önképzőkörökkel pedig olyan együttműködés kezdett kialakulni, hogy a falusi olvasótársaság népdalok, népszokások leírását ígérte, s cserébe könyveket, folyóiratokat kért.
A gubernium igyekezett is betiltani vagy korlátozni mind a kollégiumi önképzőkörök, mind a falusi olvasótársaságok tevékenységét. 1835-ben Szász Károly ellen indítottak kivizsgálást, és közben az ifjúságot is igyekeztek megfélemlíteni. 1840-ben, hogy példát statuáljanak, a nagyenyedi diákok Ébredő Társaság nevű csoportosulásának valamennyi tagját megbüntették, és egyet ki is csaptak. A nagyszebeni főhadiparancsnok a protestáns kollégiumokban a határőrség fegyelmét állandóan bomlasztó összeesküvések fészkeit látta. Nem sokkal ez után az enyedi 1840-i, ún. „jakobinus per” után néhány csíki székely határőrkadétot vettek őrizetbe, mert magyar olvasótársaságot szerveztek. S jóllehet a katonai vizsgáló bizottság a magyar nyelvművelés jogosságát elismerte, a megtorlást mégis indokoltnak tartotta, mert a társaságban két lázadó szellemű őrmester is benne volt, akik az ellenzék székely egyenlőségét hirdető törekvésein úgy felbuzdultak, hogy körlevelet állítottak össze, amelyben az őrmestereket az ellenzékiek támogatására hívták fel. Az ellenzéki roham letörésével a fiatalok visszaszorultak a kollégiumok falai közé, működési területnek csak az évtized elején alapított olvasótársaságaik, önképzőköreik maradtak, amelyek valóságos irodalmi műhelyek lettek, ahol az írás, vagy inkább az írói szárnypróbálgatás nemzeti kötelességszámba ment, s a kor irodalmi életének divatját követve termésük legjavát kéziratos és nyomtatott zsebkönyvekben tették közzé.
1839-ben a kolozsvári unitárius kollégium diákjainak Remény című zsebkönyvét az új erdélyi magyar költészet nyitányaként üdvözölte Toldy Ferenc, az erdélyiekkel szoros kapcsolatokat ápoló egyik legtekintélyesebb pesti irodalmi kritikus. Míg a református kollégiumok verselői többnyire a rendi patriotizmus eszmevilágából és retorikájából kölcsönöztek, s hol lemondóan, hol harcos optimizmussal írtak a múlt nagyságáról, nem is beszélve a későbbi szenvelgő stílusgyakorlatokról, az unitáriusok inkább a 1283népéletből merítettek. A több tucatnyi kollégiumi verselőből két igazi tehetség került ki: Kriza János és Szentivási Mihály.
Fellépésükig a népdal alakjait gyakran felcicomázott játékszerként szerepeltették, ők viszont dalaikat a mindennapi gondoktól gyötört jobbágy, zsellér vagy háborúba vitt székely katona ajkára adták. Ez a néppel való érzelmi összeforrottság s a társadalmi egyenlőség igényének átélése Petőfi Sándornak az 1840-es évek második felében kiteljesedő forradalmi plebejus költészete felé mutatott. Igaz, a kor erdélyi költészetéből hiányzik Wesselényi Miklós lázító agitátori hangja is, de a székely felkelések emlékét a zsarnokság elleni lázadás jogos tetteként idézték. A liberális reform hívei voltak, de a kor egyik hangadó kritikusa mégis joggal látta Kriza költészetében a magyar népies költészet fejlődésének addig elért egyik csúcsát, mert „Krizát végre a demokratiai állásponton találjuk; ő már felszabadító népevangéliumról szól, hogy a szegény magyar paraszt gyereknek is legyen hazája”.* S még inkább érvényes ez a megállapítás Szentivánira, akinek dala valósággal himnusza lett a székely népnek:
Szontagh Gusztáv pályázatbírálati véleménye. Kisfaludy Társaság évlapjai III. 1842. 58.
Te zsellér vagy, én meg székel,
De egünkön egy nap jő fel.
Egy eső hull a földünkre,
Mért lennék hát különb, mint Te?
De egünkön egy nap jő fel.
Egy eső hull a földünkre,
Mért lennék hát különb, mint Te?
Az érdekegyesítő politikát szolgáló reformer szólaltatta így meg a szabad székelyt. (Ez már egy-egy megrázkódtatás alkalmával addig is a jobbágyokkal és a zsellérekkel akart szövetkezni, ahogy például 1809-ben is a közös szabadság kivívására szólította őket.) A költő tiltakozott így a falu világára nyomasztóan ható rendi gőg megnyilvánulásai ellen.
Az érdekegyesítést hatékonyan szolgálta a kor legnépszerűbb irodalmi-publicisztikai műfaja, az útleírás, a szociográfia érzékenységével tárva fel a társadalom mély ellentmondásait. (A legsikerültebb a huszonéves Kőváry Lászlónak 1841-ben a Székelyhonról írt könyvecskéje.) Az ifjúság irodalmi és publicisztikai tevékenységével kiteljesítette Wesselényi Miklós kezdeményezését, a lassan érő társadalmi reform jegyében pedig a székelyföldi magyarság nemzeti törekvései elválaszthatatlanul összefonódtak a magyar nemzeti mozgalommal.
1842-ben ugyancsak Kőváry, annak hangoztatásával, hogy „nem irtózunk jobban észak kardjától, mint nyugot kalmár irányú irodalmától”, a „nemzetiség és alkotmány” eszméinek elkötelezett ifjúsági szépirodalmi folyóiratot akart indítani.* De ez a kezdeményezés, úgy látszik, aztán az energiák megcsappanása és a részvétlenség miatt torzóban maradt.
Kőváry László nyomtatott előfizetési felhívása.
1284Pest-Buda irodalmi életének ragyogása nyilván elvonta az olvasóközönség figyelmét az ottani kezdeményezésekről, és néhány tollforgatónak elvehette a kedvét a további munkától. Például Krizáét, aki a népdalok gyűjtésével akart új, nagyszabású munkába fogni, de előfizetési felhívásai visszhang nélkül maradtak, és terve megvalósítását egyelőre el kellett halasztania. A „fővárosi” irodalmi élet és az érvényesülés lehetőségei viszont már egyre kevésbé kárhoztattak átütő tehetségeket magányos küszködésre, és a pesti siker meghozta a kolozsvárit is.
Jósika Miklós például csak két kisebb politikai publicisztikai írást (Vázolatok, Irány) adott ki Kolozsvárt, utána – mit sem törődve azzal a figyelmeztetéssel, hogy arisztokratának nem való a tollforgatás –, 1836-ban egyenesen pesti kiadóhoz küldte Abafi című regényét, amelyben a korabeli kritika a magyar regény születését ünnepelte. A naplószerű vallomásokban gazdag regény cselekményét a 17. századba helyezte Jósika, de főhőse kortárs európai jelenség, akit a század gyermekének betegsége, az unalom és az élevezethajhászás gyötört, s mihelyt ettől megszabadult, a szerelemben megtisztult igazi romantikus hős lett. Az erkölcsi megtisztulásnak ezt az útját jó néhány ellenzéki politikus megjárta. Jósika kora legnépszerűbb regényírója lett. Walter Scott eszközeivel és módszereivel élve, igazi tollforgatóként egymás után ontotta történelmi regényeit, melyek legjobbjai erdélyi tárgyúak. Életművének minden kutatója egyetért abban, hogy erdélyisége valósággal predesztinálta őt erre, hiszen a kisebb „magyar haza” a romantikus tettek és a szabadság hazájaként élt az egész magyar közvéleményben, s a romantikus cselekményhez aligha lehetett volna illőbb színteret találni, mint Erdélyben, amelynek jelene is – Nyugat felől nézve – oly sok vonatkozásban maga volt az értékőrző múlt. A hazai állapotokkal és hagyományokkal szemben oly kritikus Széchenyi István szerint is „Erdély tartá fenn eddig nemzetiségünk szellemét leginkább; Erdély Hölgye nem szégyenletté Magyar létét, Erdély fejté ki szebb társalkodás kellemei által eredetünk sajátosságit; és annyi visszaemlékezetek varázsolnak minden hű Magyart; ki korcs lenni nem tud”.*
Széchenyi levele gróf Teleki Domokosnak, a marosvásárhelyi kaszinó igazgatójának (Pest, 1835. augusztus 22. MTAK Kézirattár, K 210). 145.
Nemcsak egy-egy gyors kezdeményezéssel hoztak alapvetően újat az erdélyiek, hanem azzal is, ahogy a kor sokakat gyötrő kérdéseit – erkölcs és hatalom, cél és eszköz, feladat és szerep összefüggéseit – az irodalmi mű öntörvényű világában hőseik sorsán és lelki életén keresztül megvilágították. Az 1830-as évek megtorlásainak légkörében és erdélyi diétai tapasztalatai birtokában írta Teleki László (aki már inkább magyarországi politikusnak számított) Kegyencz című drámáját, amelyben arra az erkölcsi dilemmára keresett választ, hogy a legfőbb világi hatalommal szemben lehet-e, és milyen 1285áron az Igazságot érvényesíteni. A mű főhőse, az előkelő római szenátor a császár megölésével áll bosszút az őt ért megaláztatásokért, hogy aztán tettének maga is áldozata legyen. Amíg Telekit elsősorban a jogos bosszú határainak kimérése foglalkoztatta, Kemény Zsigmond, aki az erdélyi politikai élethez szorosabban kötődött (és csak a negyvenes évek derekán kezdett cikkezni a fővárosi sajtóban), jobban érezve és mélyebben átélve a hatalomnak való kiszolgáltatottság fonákságait, a hatalom kiszolgálásának tragikumát boncolgatta. A lélekrajz árnyaltságával kitűnő, 1847-ben megjelent Gyulai Pál című regényében a tudós és jóra törekvő címadó főhős éppen a hatalomnak, a torz lelkű zsarnok Báthori Zsigmondnak tisztátalan eszközökkel való kiszolgálása miatt esik áldozatul. A végzet elháríthatóságát sugalló író kora és elvbarátai baljós sejtelmeinek és szorongásainak adott hangot a demagóg propagandával feltüzelt éretlen tömegek mozgolódásainak elemzésében is.
Amíg a fiatal báró Kemény Zsigmondot inkább az utókor fedezte fel, a közönség kegye gyorsan felkarolta, aztán el is ejtette Czakó Zsigmondot, romantikus rémdrámák szerzőjét, aki bátor társadalomkritikájával és a világmegvető lázongó hangulat megelevenítésével a fiatal nemzedék legjobbjainak is kivívta elismerését, olyannyira, hogy öngyilkosságát követően Petőfi és Arany írtak hozzá búcsúverset.
A magyar írók mozgása „a főváros” és „a vidék” között kettős irányú volt. Ha ennek eredményeképpen már olyan országos jelentőségű vállalkozásra, mint Döbrentei Gábor Erdélyi Múzeum címmel 1814-ben indított – s öt esztendőt megélt – folyóirata, nem is került sor, azért a jobbágyfiúból kézművessé, majd kora egyik legradikálisabb társadalomkritikusává, aztán politikusává váló Táncsics Mihály Kolozsvárt a gróf Teleki család nevelőjeként egy ideig otthonra talált és alkothatott. A még elnéző és engedékeny cenzúra mellett kiadhatott néhányat a budai cenzúra által elutasított munkáiból is, amíg a Pazardi című könyve túlságosan fel nem hívta magára a figyelmet. Mert az már sok volt, ahogy a könyv címoldal előtti karikatúráján „egy bajusztalan pápaszemes német … a Corpus Jurisra ibrikált”.* Mindenesetre Táncsics erdélyi tevékenysége azért nem elszigetelt jelenség, még jó néhány, a szűkebb értelemben vett Magyarországon született alkotó fog Erdélyben otthont találni, hogy munkásságával az együtt élő népek javát és közeledését szolgálja.
TÁNCSICS M., Életpályám (Vál., bev. CSETRI E.). Kolozsvár 1971. 91.
A politika és az irodalom iránti érdeklődésben a könyvkiadás szép nyereséget hozó vállalkozássá lett, és javuló színvonalával csak tovább erősítette a napjainkig tartó olvasási szokásokat. (Az 1820-as évek végén a Magyarországról jött kiváló agrár szakíró, Pethe Ferenc azonban hiába indított lapot és adott ki néhány szakmunkát, megélhetési gondjai miatt 1286kénytelen lett kocsmát bérelni.) 1830 után már 500–1000 között mozgott a kolozsvári liberális sajtó előfizetőinek száma.
A legkeresettebb nyomdatermék még mindig a naptár volt. Így amíg a hirtelen oly nagy és meglepő sikerre szert tevő Bölöni Farkas amerikai útibeszámolója csak kétezer példányban jelent meg, az Erdélyi Magyar Kalendárium hatezerben. A Biblia pedig egyre inkább jelkép lett. Az 1786-ban született Zeyk János író némi pironkodással vallotta meg, hogy amíg nagyapja tizenhatszor, apja négyszer, ő bizony csak egyszer olvasta; miközben 1500 könyvet gyűjtött össze. A nőket is magával ragadó – egykorú német kifejezéssel – „olvasási láz” országszerte hatott. A kolozsvári katolikus líceum jogtanára, Récsi Emil a Francia Regénycsarnok sorozatával vált népszerűvé. Szilágyi Ferenc, református kollégiumi tanár pedig az első magyar gyermeklap kiadásával kísérletezett. A marosvásárhelyi könyvtárak olvasóinak száma jelezte, hogy az aktív lakosságnak egyharmada igényelt könyvet. Bár Köpe János, a brassói német lutheránus gimnázium magyar nyelvtanára egyelőre csak néhány szám kiadásáig tudta vinni a helyi magyar sajtót, Polgári és pórkönyvtár címmel 1500 példányos sorozatot tudott indítani.
Az erdélyi magyar könyvkiadás központja, Kolozsvár 1844-ben már a harmadik helyet foglalta el az egész történeti Magyarország könyvkiadásának versenyében, mert amíg Pest-Budán 260 nyomdatermék látott napvilágot, Pozsonyban 31, Kolozsvárt 22. Utána már mind 10 alatti számokkal képviseltették magukat a kisebb városok, bár Brassóban volt olyan év, hogy az erdélyi három nyelven évente tucatnyi könyv jelent meg, az 1840-nel kezdődő évtizedben 100 német mellett 20 magyar. A marosvásárhelyi kollégium nyomdájából 1830-tól 1847-ig 180 kiadvány került ki. Nagyenyeden is olykor évente legalább 10 könyv és alkalmi írás jelent meg. Csíksomlyón 1830 és 1844 között 30 imádságos- és tankönyvet adtak ki, többet, mint az egész 18. században.
A vidékiesség nyomasztó árnya igazában csak a divatlapkiadás lehetőségére borult rá. Ez a „főváros” íratlan privilégiuma maradt. Petrichevich Horváth Lázár, amikor látta, hogy a Kolozsvárt 1836-ban kiadott, Az elbujdosott vagy egy tél a fővárosban című – ha nem is jól sikerült, de a maga nemében eredeti – társadalmi regényével nem sok sikert arat, Pestre ment, hogy ott hódítsa meg a főúri szalonokat. 1843-ban megindított Honderű című divatlapjával, melyben az arisztokrácia magyarosodásának elősegítését tűzte ki célul, nagy népszerűségre is tett szert, amíg segédszerkesztői a lapot nem tették az irodalmi és politikai reakció egyik szócsövévé.
Az erdélyi diáktársaságokból egyenesen Pestre vezetett a bukaresti születésű Silkei Károly útja, hogy ő is „a fiatalság küldetését” hirdesse az Életképekben. Ennek a plebejus demokrata magatartás kialakítását célzó folyóiratnak a hasábjain hívta a dési református lelkész költő, Medgyes Lajos Petőfit Erdélybe, mert „tiszta és szeplőtelen magyarságot egyedül a Székelyföldön” 1287talál, lesse el „a népet vallásos szertartásainál, házi körében lakomái alatt, tánczvigalmai között”, hiszen mint annyian hangsúlyozták már – „a költészetnek el kell hatni a nép legalsó s legmíveletlenebb osztályához is”, miközben „a nép belső szellemét vagyunk kötelesek kifürkészni s emelni a művészet világába”.*
MEDGYES L., Petőfi Sándornak (Életképek 1846. 11. 562).
A pesti divatlapok és nem Kőváry kezdeményezése hoztak lehetőséget „az erdélyi fiatalságnak” arra, hogy „lelkét kiöntse”. Azt a társas életet vették nagyító alá, amelyet nemzeti, hagyományőrző jellege miatt Magyarországon általában olyan pozitívan értékeltek, ahogy maga Széchenyi is. A sok társadalmi előítélet, a kisvárosi és falusi rátartiság is a fővárosból kapta meg a magáét, azoktól a tudósítóktól, akik a nevettetve bosszantás eszközeivel törekedtek a polgári társas élet nemzeti jellegének erősítésére. Az új nemzeti kohéziót jelképező körtánc térhódítását például farsangról farsangra követték. A társadalmi viselkedésformák mechanizmusából is sok mindent elárul az, hogy amikor Kolozsvárt az arisztokrata körök végre felkarolták a nemzeti körtáncot, a polgári farsangon csak azért is az addig arisztokraták által kedvelt, de már elejtett française-t járták. Désen már nem sikerült „a francia”, mire a szegény nemeseket lenéző rátarti polgárok a helyi zenekart elzavarták, és az ezermesterkedéséről híres rettegi gróf muzsikusait fogadták fel, hogy aztán a körtáncban „a két osztály” egymáshoz kezdjen „simulni”. Nagyenyeden pedig a körtánc megtanulása oda vezetett, hogy senkinek sem kellett többé „avas krónikából olvasni, vagy nagyapjától hallani, hogy volt idő, mikor a magyarok magyart táncoltak”.* Aztán ahogy a negyvenes évek második felének közéletében háttérbe szorulnak a liberálisok, eltűnik a tréfálkozó kedv is, s a fiatal Gyulai Pál komorabban int a társas életnek a nemzeti hivatástudatot szolgáló szerepére.
Regélő. Pesti Divatlap, 1843. I. 18. sz.
A magyar kulturális és politikai élet fellendülése és egységesülése frissítette fel a színházi életet. Kolozsvárt színházi zsebkönyveket is sikerült kiadni. De a kritikusok a helyi színműírás ma már ismeretlen művelőinek darabjait ugyancsak a pesti divatlapokban csipkedték meg. Így a jó öreg táblabíró, Zeyk János „pityergő asszonyhősét”, Dekebált, amiért párizsi, pesti arszlán módjára adta elő mondókáját, amíg a telt ház ki nem fütyülte.* De azért mindenki tudta, hogy Kolozsvárt épült fel az első magyar színházépület, és nemcsak az országos hírű Dérynének adott sokáig otthont, hanem 1834-ben – Kassa után másodszor – bemutatták a Bánk bánt is, amíg aztán évek múlva – már a pesti színpadról – diadalútjára indulhatott.
Regélő. Pesti Divatlap, 1843. I. 34. sz.
Az országjáró társulatok a kor népszerű darabjaival – Szigligeti Ede népszínműveivel, Shakespeare drámáival, Bellini és Rossini operáival – 1288Erdély valamennyi kisebb-nagyobb városában megfordultak, s ha kellett, egy hónap alatt tucatnál is több darabot adtak. Akadt olyan erdélyi társulat is, mely látva a román közönség érdeklődését, Brassóban és Balázsfalván is fellépett, méghozzá románul játszva, sőt Bukarestben is próbálkozott.
Ha igazi zeneszerző egyéniség korszakunkban nem is született, a zenei kultúra magas színvonalat ért el. A kollégiumok énekkarai a zenei élet egyik fontos tömegbázisát teremtették meg (igaz, a kollégiumi zenekultúrának olyan vadhajtásai is voltak, mint az olyan tömegdalok, melyekkel például Estei főherceget köszöntötték). Kolozsvárt már az 1810-es évektől működött konzervatórium, melyet az 1830-as években a Bécsben tanult Ruzitska György radikálisan újjászervezett. Zenekarában és hangversenyein Haydnt, Mozartot, Beethovent együtt játszottak polgárok és arisztokraták. Liszt Ferenc pedig értő és lelkes közönségre talált romantikus darabjaival a kisebb-nagyobb erdélyi városokban.
A romantika múltkultusza rányomta bélyegét a családi életre is. A réginek a varázsa járult hozzá az otthont oly bensőségessé tevő karácsonyfa elterjedéséhez, mely Bécsből került Erdélybe, először talán Nagyszebenbe, hogy aztán Kolozsvárt már úgy tudják: „hajdankorunk szent adománya”.*
[KŐVÁRY L.], A karácsonyfáról. Erdélyi Naptár, 1855. 57.
A festészet viszont mégsem a történelemből merítve szolgálta a polgári átalakulás ügyét. A festők – általában rajziskolai tanárok – főleg képírók voltak, mint Simó Ferenc, Sikó Miklós, Magyari Lajos, Szabó János. A politikai élet megélénkülése nyomán egyre-másra készíthették litográfiáikat a népszerű közéleti férfiakról. Az utazás és útleírás divatjával a tájképfestészet (illetve litográfia) is lendületet vett. Az igazi alkotó tehetségek viszont elhagyták Erdélyt. Szathmáry Pap Károly, alighogy az Erdély képekben című könyv illusztrálásával bemutatkozott, Bukarestbe települt, hogy a Kelet színes világából annyi vonzó részletet örökítsen meg akvarelljeivel. Barabás Miklós, aki autodidakta erőfeszítései után a nagyszebeni Franz Neuhausernél igyekezett ellesni a mesterség fogásait, rövidebb bukaresti út és hosszabb kolozsvári működés után Pesten lett a kor legnépszerűbb művésze erdélyi életképeivel és főleg portréival.
Kiváló egyéniségek munkálkodása és a művelődési igények szintjének emelkedése együttesen adott új színt a reformkori erdélyi tudományosságnak. A Magyar Tudományos Akadémia felbecsülhetetlenül sokat tett a tudományművelők egyéni elszigeteltségének feloldása érdekében. 1832-ben 70 tagja közül 9 volt erdélyi, 1847-ben 170 közül 22. Viszont hiába ajánlották fel a negyvenes években Kemény József és Sámuel oklevél- és ásványgyűjteményeiket egy erdélyi múzeum alapítására, a politikai viszálykodások meghiúsították a nemes szándékot, és így a következő évtizedre maradt az erdélyi magyar művelődésben majd oly eredményes Erdélyi Múzeum Egyesület megalapítása.
1289Egyelőre csak a közép- és felsőfokú iskolahálózat volt a tudományművelés bázisa. Az 1840-es évek derekán már 12 római katolikus gimnázium működött, reájuk épült a kolozsvári líceum, melynek jogi kurzusai után a marosvásárhelyi Királyi Táblára ment gyakornokoskodni az, aki ügyvédi oklevelet akart, és emellett ide lehetett jönni a négy református és a kolozsvári unitárius kollégiumból is. Amíg Gyulafehérvárt külön római katolikus teológia működött (melynek fejlett belső kulturális életéről a pesti Religio is rendszeresen tudósított), a protestánsok kollégiumaik teológiai osztályaiban képezték a lelkészeket. A hazai főiskolák színvonala biztosította a külföldi egyetemjárás lehetőségét, melyet a metternichi rendszer az 1820-as években igyekezett Bécsre korlátozni, amikor aztán újra megnyíltak a határok, Berlin lett a magyar diákok úticélja. A berlini egyetem mintájára akartak 1843-ban Szász Károly és társai Nagyenyeden magyar egyetemet állítani, miután egy évvel ezelőtt pályázatot írtak ki rá. De ha nem is sikerült még életre hívni az egyetemet, azért jó néhány tanár egyetemi színvonalat biztosított, akkor is, ha az erdélyi tudományosság fő alakját és napszámosát: a tanárt, a viszonyok mostohasága és a sokrétű igények kihívása polihisztor jellegű sokoldalúságra kényszerítette; a tudományos munka és elemi iskolai tankönyvek írása mellett olyan mellékfoglalatosságokra, mint lapszerkesztés és cenzorkodás, selyemhernyó-tenyésztés vagy éppen kevesebb fát fogyasztó kályha vagy téglavetőgép tervezése és készítése.
Az elmélyült alkotás feltételeinek hiánya miatt is jogosan hangzott Nagy Ferencnek, a zilahi, majd a kolozsvári kollégium tanárának a kor legfontosabb társadalomtudományára, a filozófiára vonatkozó, de a vele összefonódó állam- és jogtudományokra is részben vonatkoztatható önkritikus kérdése: „Van-e nekünk Philosophiánk azon értelembe, melybe azt a görög, német, vagy még az angol s végről a francia is mondhatja. Van-e valami érdemünk e részben. Hisz a legjobbakat se véve a reformatio utáni századokba elébb Cartesianusok, aztán Wolfianus később Kantiano-Krugianusok, végre Hegelianus a magyar bölcselmi tanai majd mindenike.” Valóban „szolgai utánzók serege”* lettek volna ezek a tanárok, mint Nagy Ferenc hangoztatta? Nem, inkább az európai gondolkodás közvetítői és harcosai, akik a hazai igényeknek megfelelően olykor nagyon is alkotó módon munkálkodtak. De talán még a kolozsvári líceum természetjogtanárának, Bánó Istvánnak a rendszer szájíze szerint összemásolt tankönyvei is áttételesen hoztak valamit az európai gondolkodás vívmányaiból. A bürokratikus abszolutizmus egykor még korszerű államtudományának tételeit vulgarizáló kézikönyveknek pedig érvényesült az a jótékony hatása, hogy ideológiai laposságukkal erősítették a diákság áhítozását az újra és a korszerűre. Bécsben némi aggodalommal 1290figyelték, hogy katolikus diákok a református és unitárius kollégiumokba igyekeztek, melyek tanárai – bár sok könyvet adtak nyomdába – inkább kéziratból tanítottak, hogy kerüljék a cenzúra okozta megpróbáltatásokat. Amikor Köteles Sámuel, aki a kantiánus filozófia meggyökereztetésével gyakorolt maradandó hatást, latin nyelvű természetjogi kézikönyvet akart kiadni, a bécsi cenzor észrevételeit maga Metternich azzal toldotta meg, hogy a „liberalizmusnak és a modern világbölcsességnek az államra veszélyes szüleményeit” is képviseli a nagyenyedi tanár, aki aztán hiába javítgatta kiadásra kéziratát.* Filozófiai antropológiáját viszont halála után, 1839-ben a pesti Akadémia adta ki, és a kortársak méltán tisztelték Kötelesben az új irányokat kereső magyar filozófiai gondolkodás egyik nagyszabású alakját. Az erdélyi tanárok általában megmaradtak a kantiánus ihletésű gondolkodásnál. Néhányan viszont megpróbálták ötvözni a hegelianizmussal, mint Székely Mózes, az unitárius kollégium tanára, aki az 1840-es évek elején kiadott Gondolkodástanában, majd Észtanában Hegelre hivatkozva az emberi megismerés új lehetőségeit és az emberi szabadság érvényesítésének új távlatait próbálta jelezni.
Nagy Ferenc levele Szilágyi Ferencnek. Kolozsvár, 1864. október 8. Budapest, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár. G 131/a. V.
Idézi: MISKOLCZY A., Metternich, a filozófus Köteles Sámuel ellen (Confessio, 1981. 2. sz. 49).
A liberális politikai törekvések mozgatója és tétje: az emberi méltóság követelményének érvényesítése jogi (szak-) kérdésként jelentkezett. A cenzúra miatt azonban csak az élő joggyakorlatot tárgyaló (és államjogi kérdéseket nem feszegető) kézikönyvek láthattak napvilágot, melyek közül kimagaslik a román származású kolozsvári líceumi tanárnak, Vajda Lászlónak 1830-ban megjelent többkötetes polgárjoga. Sebestyén Gergely, kolozsvári líceumi és Dósa Elek, marosvásárhelyi kollégiumi jogtanár – kordokumentum jellegű – összefoglaló, közjogi kérdéseket is tárgyaló művei viszont kéziratban maradtak. Jogtudománynak és politikának az egykorú szemléletben és gyakorlatban megvalósuló egysége Szász Károly tevékenységében érte el a legmagasabb szintet. Büntetőjogi, perjogi és magánjogi előadásai kéziratban tanúskodnak szerzőjük európai horizontokra figyelő és korának szemléletével lépést tartó gondolkozásáról. A szokásszerű jogi képződményekre szervesen építkező jogalkotás és politika szükségességét annak hirdetésével képviselte, hogy „az igazság és igazságtalanság között a természeti józan ész magában is különbséget teszen, s igazságosnak állítja mindazt, ami ha közönséges törvényül szolgálna, az emberiséget rendeltetése felé előmozdítaná”.* Pesti akadémiai székfoglalójának – amelyben úttörő módon érvelt a bírói függetlenség mellett – önálló közlését a budai cenzor tiltotta meg.
SZÁSZ K., Erdély polgári törvényeinek tudománya. OSzK Kézirattár Oct. Hung. 1059. 81.
A politikai publicisztikának a polgári átalakulást megalapozó, elősegítő jogi szakirodalom szerepét is kellett pótolnia. Itt vetették fel Szász, Bölöni, 1291Wesselényi, majd a következő nemzedék képviselőiként Szentivási Mihály és Kemény Zsigmond az igazságszolgáltatás reformját, elválasztását a közigazgatástól, a büntetési rendszer korszerűsítését, szellemének és gyakorlatának megváltoztatását. A törvényhozók számára igyekeztek olyan területeket kijelölni, melyeken a magyarországi diétákon sikerült előrelépni. Az erdélyi politikai élet erőviszonyai azonban – látni fogjuk – úgy alakultak, hogy a diétai tárgyalásra szánt nagyszabású munkálatok nyilvánosságra sem kerülhettek. Így aztán nem lehetett nyilvános vita tárgya az, hogy az európai jogviszonyokhoz igazodni akaró Horváth István 1845-ben írt, több vaskos kötetre rúgó Véleménye az erdélyi polgári törvénykezés tárgyában mennyire tudta felvázolni azt, „hogy az egyetemes kifejlődés nagy munkájában résztvevőleg, körülményeinkhez képest, a leghelyesebbet tegyük”.*
HORVÁTH I., Véleménye az erdélyi polgári törvénykezés tárgyában. II. 172. OL, Cista Diplomatica, Diaetalia, 121. cs.
A történettudomány most, miközben rendkívül szorosan kapcsolódott a közéleti törekvésekhez, önálló tudománnyá kezdett válni. Az alkotmányosság, a jobbágyság, az unió kérdésében csak óriási történeti műveltség birtokában lehetett komoly véleményt nyilvánítani, ugyanakkor új igények is születtek. Ezek vonzásában a nemzeti múlt lényeges mozzanatait az egyetemes fejlődés fő vonalaival próbálták összekapcsolni. Kemény Zsigmond már a megelőző évtizedek korkívánatának tartotta a nemzeti büszkeségből és dicsvágyból fakadó nemzeti eredetkutatást, jól látva azt is, hogy ha a „hírszomj kielégítését” nem biztosítja „a jelen, megadja a múlt: a történészet midőn teheti; különben a hagyományok és mondák”. Méltán volt büszke arra, hogy az 1842-ben elhalálozott Kőrösi Csoma Sándor a tibeti–angol szótár és a „buddhistai nagybecsű iratok” közzétételével világhírnevet szerzett, de azért sajnálta, hogy Kőrösinek nem sikerült elérni kitűzött célját: a magyarok eredetének tisztázását, „mert általa … az ázsiai népek vándorlásairól remélhettünk sokoldalú fölvilágosítást”.* Az a Wesselényi pedig, aki a Balítéletekrőlben a magyar jobbágyság intézményének történetét is felvázolta, az 1840-es években európai összehasonlító parasztságtörténetre szeretett volna akadémiai pályázatot kiírni. A mai olvasót is csak lenyűgözheti, hogy a liberális politikai publicisztika milyen higgadt és reális oknyomozó szemlélettel tárta fel a jelenkora törekvéseihez vezető szálakat; például Wesselényi Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című, 1843-ban megjelent művében a nagy francia forradalom és a kelet-európai nemzeti mozgalmak összefüggéseit vagy Kemény Zsigmond cikkeiben a reformációtól a liberalizmusig haladó vonulatokat.
KEMÉNY ZS., Necrolog. Kőrösi Csorna Sándor. Erdélyi Híradó, 1842. július 22. 58. sz.
A történetírásnak azonban egyelőre elsősorban a rendszeres forrásgyűjtés gondjaival kellett birkóznia. Kemény József és Nagyajtai Kovács István 1292Erdélyország Történetei Tára című, középkori okleveleket és 16–17. századi elbeszélő forrásokat közlő műve elismert úttörő vállalkozásként került be tudománytörténetünkbe. Teleki József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és 1842-től Erdély gubernátora 1843-ra elkészítette első változatát az 1850-es években kiadott Hunyadiak kora Magyarországon című monumentális művének, minek alapján az értő kritikus őt az európai nagy történetírók sorába állíthatta. A szaktudományosság és önismeret elengedhetetlen követelményének tettek eleget a kisebb jelentőségű cikkek és vállalkozások. Például Aranyrákosi Székely Sándoré, aki a hazai és talán az egyre erősebb angliai érdeklődés vonzásában írta az erdélyi unitárius vallás történetéről az első nagyobb szabású, honi nyomtatásban is megjelent egyháztörténeti munkát. Az egyetemes történeti tájékozódás horizontján mozogtak Szilágyi Ferencnek először a nagy sikerű Klio című évkönyvekben közölt cikkei, amíg nem uralkodott el rajtuk a mindent ellaposító, kisszerű konzervatív szemlélet.
A kor tekintélyes történelembúvárai előtt világos célként szerepelt Erdély történetének majdani megírása. Az adatok hiányában még statisztikai kézikönyv összeállítására sem mertek vállalkozni. Így némi bosszankodással is vették tudomásul, hogy a fiatal Kőváry László, engedve a kiadó unszolásának, ha nekik nem is, de a mai olvasó számára annál élvezetesebb könyvet írt, melyet azért tarthatunk korszerűnek, mert sok kortársától eltérően nem hamis adatszerűségeket idéz nyakra-főre, hanem valószínűségekkel érzékeltette a fontosabb jellemzők nagyságrendjét (termőföldek kiterjedését, gabonafogyasztás nagyságát), feltehetően nagyon is tudatában annak, amit 2 év múlva a harctérről írt: a statisztikai „hivatal segélye nélkül napjaink története csak folytatása lesz historiánk régi modorának, hol meg lesz írva, mi történt a harcztéren, de az átalakulás belélete kísérve nem lesz”.* Kőváry vállalkozása – akárcsak tankönyvei: Györke Erdélyt utazza, Kálmánka űrismét tanul – egyben a fiatalságnak a természet- és a reáltudományok iránti érdeklődését is kifejezésre juttatta. Amíg a 18. század elején diákok tiltakoztak a matematika ellen, most az elavult államtudományokat utasították el. Annál nagyobb örömmel fogadták Szász Károly fizikaelőadásait és azt is, hogy Zeyk Miklós, akivel a félig-meddig arisztokrata származású tudós jellegzetes alakja is megjelent a felsőoktatásban, növénytant és ásványtant tanított, mindenkit lenyűgöző pedagógiai módszereivel. A nagyenyedi besúgó tanárok visszataszító intrikái miatt nem sikerült azonban „oeconomiai katedrát” felállítani, holott Milotai Ferenc, kiváló agrár szakíró és tapasztalt gazdatiszt, sokat ígérően fogott bele a mezőgazdasági ismeretek taníttatásába, melyeket így aztán egyedül csak a kolozsvári líceumban oktattak – 1807–22-ben és 1842-től fogva – a kettős könyvvitellel együtt. A természettudományok iránti 1293érdeklődés láttán viszont az unitárius kollégium tanára, Berde Áron (a Légtüneménytan szerzője) Természetbarát címmel ismeretterjesztő folyóiratot indított.
OL, 1848/49, Belügyminisztérium, elnöki iratok 1849: 166. Kőváry László haditudósítói jelentése. Marosvásárhely, 1849. június 4.
Kolozsvárt nagy múltra visszatekintő sebészképző is működött, melynek három évfolyamán évente mintegy harmincan tanulhattak. A leendő sebészek alaposabb magyar és német nyelvű természettudományos képzésben részesültek, mint a pestiek, talán azért, mert Erdélynek még nem volt egyeteme. Az orvosi, egészségügyi műveltség aktív hordozói a megyei – gyakran tollforgató – orvosok voltak. 1844-ben méltán rendezhették „a magyar orvosok és természetvizsgálók” ötödik nagygyűlésüket Kolozsvárt.
A reáltudományok és a gyakorlat elhanyagolásának emlegetése már olyan mértéktelenül elharapózó közhely lett, hogy nem árt emlékeztetni az egykorú matematika- és fizikaoktatás magas színvonalára, amit a római katolikus iskolák, elsősorban a líceum esetében a magyarországi katolicizmussal való szoros kapcsolatok biztosítottak. A kolozsvári piarista tanárok között csak alig egy-két erdélyit találunk, a protestáns iskolák tanárai pedig külföldi egyetemjárásuk során ismerhették meg az új eredményeket. Paradox módon viszont a kornak szinte mindent magas szinten népszerűsítő pedagógus-tudós egyénisége, akinek zseniális megsejtéseiről listát lehetne készíteni, Brassai Sámuel sohasem volt külföldi tanulmányúton – miközben tucatnyi nyelven beszélt –, egyedül az erdélyi művelődési életben nőtt fel.
A hazai erdélyi tudományosság indító színvonala és szoros külföldi kapcsolatai tették lehetővé Bolyai János zsenialitásának kiteljesedését. Bécsben is tanult, de apja, Farkas nevelői hatása nélkül aligha képzelhető el felfedezése, amelyről a 21 éves katonatiszt a zseni öntudatával így írt haza: „hogy semmiből egy újj más világot teremtettem” – a nem euklideszi geometriát. Ezzel új szakaszt nyitott a deduktív gondolkodásban, és ismereteinket – a Nobel-díjas Wigner Jenő szerint – 0-ról 1-re emelte, és ha az ismeretek azóta 100-ra is emelkedtek, felbecsülhetetlen az úttörés érdeme. A munka Bolyai Farkas kétkötetes, eredeti, sorelméleti kutatásokat is felmutató latin nyelvű tankönyvének függelékeként jelent meg 1832-ben Marosvásárhelyt, és Appendix néven vált ismertté az utókor előtt. Akkor a kortársak nem figyeltek fel rá. A matematikusok koronázatlan királya, a göttingai Gauss saját korábbi elmélkedéseit látta formába öntve, és bár az apának örömét fejezte ki afölött, hogy régi barátja fia előzte őt meg ilyen „csodálatos módon”, akit ugyan „elsőrangú lángésznek” tartott, de mégsem nyújtott annyi erkölcsi támogatást, hogy művét ismertesse, talán azért sem, mert a tudományos világot éretlennek tartotta ilyen eszmék befogadására, és az áttörés csak egy évtized múlva sikerült, amikor Lobacsevszkij, a kazanyi egyetem professzora németül is közölte hasonló eredményeit. Bolyai János legfeljebb azzal vigasztalta magát, amivel új eredményeket felmutató apja is: „mire az 1294Oceánban tudni, ez amaz csepp melyik völgyről jött? ezen külön név nélkül is ott van az egésznek óriási neve alatt.”*
BOLYAI F., A Marosvásárhelyt 1829-be nyomtatott Arithmetika elejének részint rövidített, részint bővített, általában jobbított, s tisztáltabb kiadása. Marosvásárhely 1843. VII.
A ragyogó egyéni teljesítmények mellett a kulturális élet nagy vívmánya volt az anyanyelvűség követelményének érvényesítése a közép- és felsőoktatásban. (Persze, a magyar anyanyelvűséget akarták biztosítani, de ez már általában is az anyanyelvűség áttörését jelentette.) A protestáns iskolákban már a század elején e téren is komoly törekvésekre került sor, igaz, főhatósági figyelmeztetéssel is értek véget. Így aztán „a történettanárok évenként egy napon, mikor előadásaik során a mohácsi csatához értek, a latin előadást magyarra vették, s mire szavakat anyanyelvükön sem találtak, mert falaknak is fülük volt”.* Egyébként úgy látszik, a Székelyföldön akkor kevesebb volt a besúgó, mert Sylvester Dénes 1832-ben, székelyudvarhelyi jogtanári székfoglalójában az állam és a társadalom szétválasztásának szükségessége mellett megtorlás nélkül arra is figyelmeztethetett, hogy „a római hódolás politikája, midőn valamely nemzetnek eszét akarta veszteni, annak legelsőbben is anyai nyelvét rabolta el”.*
KŐVÁRY L., Irodalmi viszonyok Erdélyben 1848 előtt. Kolozsvár, 1888. november 20.
Sylvester Dénes székfoglaló beszédének másolata. Budapest, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár, G 131/a. V.
A reformkor első évtizedében a református és az unitárius egyház széles körű önállóságának köszönhetően sikerült végre kiszorítani a latin tannyelvet a kollégiumokból és tanodákból. A római katolikus iskolák viszont a bécsi udvari hatóságok közvetlen ellenőrzése alatt álltak, a protestáns mintára létrehozott – egyébként Európa-szerte páratlan – egyházi önkormányzati szervezetet: a státust viszont a bürokratikus abszolutizmus megbénította. Hiába szorgalmazta a líceumi tanárok többsége és az iskolaalapításban oly áldozatkész Kovács Miklós püspök az anyanyelvűség követelményének teljes érvényesítését, ez csak 1847-ben sikerült, mindenekelőtt a heves politikai küzdelmek eredményeképpen.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
