A MAGYAR–ROMÁN VISZONY A POLGÁRI FORRADALOM ELŐESTÉJÉN
A MAGYAR–ROMÁN VISZONY A POLGÁRI FORRADALOM ELŐESTÉJÉN
A feszültséggel terhes légkörben megnőtt a magyar–román viszony jelentősége is. A politikai közéletben a szászföldi románok jogai körüli vitákban alakult ki szorosabb együttműködés. Gál László, a guberniumi számvevőség elnöke például két hosszabb történeti értekezéssel támogatta a 1342román követeléseket. A diétán pedig a nemesek lelkesen csörgették kardjukat, amikor Leményi a szászföldi románság egyenjogúsítását sürgette. Ezeknél az erősen taktikai jellegű megnyilvánulásoknál jóval nagyobb hordereje volt a románok bekapcsolódásának a megyei közéletbe. A magyar nyelvtörvényjavaslat első változatát oly hevesen elutasító Alexandra Sterca Şuluţiu, szilágysomlyói vikárius, későbbi balázsfalvi érsek lelkesen tudatta is a román sajtóban, „hadd lássa a román közönség”, hogy Kraszna megyében a román papok is közgyűlési szavazati jogot kaptak, s „a magyar nemzet román honfitársait és a klérust semmilyen tekintetben sem tartja alább, mint a magyar nemzetet”.* Kővár vidékén a diétai követválasztás során gróf Teleki Sándor irányítása alatt 1846-ban vállvetve küzdöttek a román kisnemeseket mozgósító magyar és román birtokos nemesek, ügyvédek – köztük a majd nagy szerepet játszó Ioan Buteanu, Teleki egyik titkára – és a magyar liberálisok. Amikor pedig a konzervatívok a követté választott Telekit vissza tudták hívatni, helyére a liberálisokkal tartó Alexandra Buda került.
Gazeta de Transilvania, 1846. január 13/25. 48. sz.
A konzervatívok inkább erővel és hatalommal, mint nyílt diszkusszióval próbálták útját állni a román és magyar liberálisok együttműködésének. Nemzetiségpolitikájuk csak annyiban volt, amennyiben a liberálisok által „felidézett” nemzetiségi veszéllyel riogatták a magyar közvéleményt, a nem magyart pedig a liberálisok magyarosító törekvéseivel. Jellemző a konzervatívok taktikázó ravaszkodásaira az is, ahogy Jósika Samu a román kérdést kerülgette. Az anekdota szerint tucatnyi román diákot hívott meg, hogy hangulatukról tájékozódjék, s mikor egyikük felcsattant, hogy a magyarok nemzetiségüket veszélyeztetik, holott a római hódítás révén történeti jogaik vannak, és Erdély nemességének nagy része egykor román volt, köztük a kancellár ősei is, akkor ő vita helyett Petra Maior (1812-ben Budán kiadott) könyvéből – amelyet a román kortársak kátéként forgattak – azt a passzust ütötte fel, ahol az áll: a román nemzet soha semmiféle igazságtalanságot nem szenvedett a magyar nemzettől. Természetesen veszélyes elemnek tartotta a román értelmiséget, és kárhoztatta a román sajtó tevékenységét is, miközben Az alattvalók kötelességei című tankönyv terjesztését szorgalmazta.
Joggal fejtette ki „a kiváltságok aristocratiája helyébe az érdem, értelmiség, munka aristocratiáját állítani” akaró Kossuth, hogy a konzervatívok azért ellenzik a közéleti nyilvánosságot és a sajtószabadságot, „mert ezáltal a nem magyaroknál is értelmiség fejlődnék ki, mert közöttük is Kossuthok, Széchenyiek támadnának”, … „mitől mi legtöbbet remélünk”. Sok jóhiszeműséggel is keveredett tehát a magyar reformellenzéknek az az illúziókkal terhes hite, hogy a nem magyar népek körében „a fejlődő értelmiség egy magasb álladalmi élet, a politicai nemzetiség szükségének érzetét fogja felkölteni keblökben, s megkívántatni velők azon alkotmányos javakat, 1343mellyeket nékik a magyar hazában csak a magyar nemzetiség adhat”, és cserébe a polgári átalakulás vívmányaiért „a hazát, meny titeket ezennel ünnepélyesen édes gyermekeiül fogad, s a nemzetiséget, meny titeket politicai nagy korúsággal megajándékoz, szeressétek, és velünk egyetemben oltalmazzátok”.* De ezek a közeledést célzó kísérletek még akkor sem ütközhettek értetlenségbe, ha a nem magyar – köztük a román – nemzeti igényeknek sok mindenben nem tehettek eleget.
[KOSSUTH L.], A magyar conservativ párt és a nemzetiség (Magyar Szózatok. Hamburg 1847). 242, 255–256, 262.
A brassói román sajtó, ha még nem adta is fel sokat hangoztatott semlegességét, szintén kereste a magyar liberálisokkal való együttműködés lehetőségeit. Amikor 1846-ban Jakab Elek kincstartósági gyakornok a románság helyzetének javítását célzó valamennyi magyar javaslatot sorra vette az Erdélyi Híradóban, Bariţ ezt nemcsak úgy értékelte, hogy „soha nem tudta román toll élénkebben lefesteni a románok nyomorúságát és elnyomatását”* – nem véletlen, hogy a havasalföldi sajtó is közölte a cikket –, hanem válaszként kifejtette, hogy ha a románok nem látják tanácsosnak a román politikai nemzetiség követelésének nyílt felvetését, akkor támogassák a püspökök Szászföldre vonatkozó beadványait, de ugyanakkor természetjogi alapon következetesen ragaszkodjanak az elemi iskolai és az egyházi anyanyelvhasználathoz, valamint a kormányrendeletek román nyelvű közléséhez is.
Gazeta de Transilvania, 1846. szeptember 5/17. 72. sz.
Közben az erdélyi Érchegységben a mindennapok létharcában a társadalmi méltányosság igényéből megszületett a román–magyar együttélés egyik emlékezetes mozzanata, az egymás igaza melletti kiállás szép példája. Varga Katalin magyar kisnemesasszony, aki ügyes-bajos dolgai miatt Bécsben járt, visszautaztában bányász jobbágyokkal ismerkedett meg, és elvállalta sérelmeiknek az uralkodó elé való terjesztését, azt, hogy a kincstári uradalom vezetői, nem törődve régi privilégiumaikkal, nagyon terhes robotmunkára kötelezik őket, miközben „az atyafi s szomszéd nemes Magyar Hazában a jobbágynak sorsát Felséged s a hazai nemesség külömbféleképpen s oly atyai javakkal, melyek az egész világ előtt például tündöklenek, méltoztatott kegyelmesen felemelni”.* S miután az udvartól nem jött kedvező válasz, egyre-másra tagadták meg a jobbágyok a robotot. A mozgolódások évekig tartottak, amíg 1846-ban az erdélyi kormányzat meghagyásából Andrei Şaguna, az új ortodox egyházfő személyesen el nem fogta Varga Katalint, aki legendás alakként élt tovább az elnyomottak emlékezetében. „A mi úrasszonyunk” rendhagyó jelenség volt. Az ügyvéd szerepét játszotta, miközben mély vallásos alapokon 1344nyugvó társadalmi igazságosság érzése fűtötte, holott a paraszti közösségek érdekképviseletére egyre inkább az értelmiségiek, képzett ügyvédek tartottak igényt a nemzeti eszme jegyében. A román sajtó egyrészt ezért ítélte el Varga Katalint, másrészt azért, mert igen sokan tartottak attól, hogy az esetleges parasztlázadás rendkívül súlyos megtorlást vonna maga után, és a román értelmiségieket is diszkreditálná.
Varga Katalin folyamodványa az uralkodóhoz 1841-ből. (Varga Katalin pere. Bev. Kiss A., Bukarest 1979). 60.
A balázsfalvi per után viszont a kolozsvári líceumi román diákok kezdtek radikális beállítottságú csoportosulássá szerveződni. Kéziratos lapjuk a művelődést vallotta célként, de már messzemenően politikai törekvések részeként, és csak a helyzettől, alkalomtól és körülményektől függött, hogy mikor lépnek színre ezek az egyháztól független erők. A legenda szerint az az Avram Iancu, akit az egyik magyar utazó annak példájaként említett, hogy a népnevelés eredményeként az érchegységi uradalmi jobbágyok magatartása „köztetszésű”, hallván és látván, hogy a liberális Kemény Dénes érvei hatástalanul peregnek le a diétai többségről, diáktársai előtt már Horea példájával fenyegetőzött. S míg ő Keményt „félistennek” nevezte, Bariţ – a szigorodó cenzúra dacára – eléggé leplezetlen együttérzéssel közölte a liberálisok diétai beszédeit, hiszen a konzervatív urbárium erősen korlátozta a román parasztság polgárosodásának – és azáltal a román nemzeti fejlődésnek – távlatait. Érthető, hogy Erdély és Magyarország unióját sem utasította el olyan határozottan, mint korábban.
A kibontakozást kereső erőknek látniuk kellett, hogy Erdély önmagában, mozdulatlanságra kényszerítve egyre kevésbé képes haladó válaszokat adni a kor nagy kérdéseire. A jellegében is többféle társadalmi-történeti fejlődés összeszövődése és együttléte olyan intézményes széttagolódással társult, hogy a polgári átalakulás különböző, nemzetileg is megosztott erőit nehezen lehetett (volna) közös és tartós célok érdekében egyesíteni. Az erdélyi reformkor tehát nemcsak azt példázza, ahogy a feudalizmus válságba sodródása az újat teremtő és igénylő erők színre lépésével párosult, hanem inkább azt, hogy a korszerű polgári és nemzeti fejlődés előtt feltornyosultak az akadályok, és egyre inkább az archaikus feudális viszonyok elviselhetetlensége ösztönzött (volna) előrelépésre, a fejlődés lehetőségének keresésére. Aztán feltárult az is, hogy a térség egészének egyre inkább új, a birodalmi kereteket átalakító és az együtt élő népek nemzeti fejlődésének utat nyitó integrációra van szüksége.
A liberális reformpolitika megbénítása miatt most már csak a forradalmi Európa segíthetett. Nem véletlen, hogy George Bariţ 1848 februárjának elején feladta a brassói román sajtó – programként hangoztatott – semlegességét, s a liberálisok mellett foglalt állást, és ezzel annak szükségességét kívánta kifejezésre juttatni, hogy a románoknak önálló erőként kell fellépniük és együttműködniük a liberális célkitűzéseket valló erőkkel.
Az erdélyi román nemzeti mozgalom törekvései jól kirajzolják az elkövetkező idők tájékozodásának és cselekvésének irányait és irányzatait. A polgári 1345átalakulás igénye annak legerősebb hordozóival, a magyar liberálisokkal való együttműködésre ösztönzött. Egyesek politikai pragmatizmusból hajlottak erre, mások még abban is bíztak, hogy így a nemzeti követelésekként megfogalmazott társadalmi, nyelvhasználati, közéleti, illetve a hatalomban való részvételi igények fokozatos kielégítése is lehetségessé válik. De ezen túlmenően vagy ezzel szemben sokan a nemzeti lét törvényes biztosítását akarták, azt helyezték mindenek fölé, úgy vélve, hogy ezen az úton ki lehet harcolni a területi autonómiát, sőt Erdélyen belül a román hegemóniát, ha kell, a magyar nemzeti törekvésekkel szemben álló birodalmi erőkkel közösen eljárva. Ugyanakkor valamennyi orientáció hívei már eléggé felkészültek ahhoz, hogy hangot adhassanak a román nemzeti szolidaritást és egységet célzó vágyaiknak, annak, hogy támogassák a dunai fejedelemségek önállósági törekvéseit, szorosabbra fűzzék a velük, illetve az ottani liberális és nemzeti erőkkel való kapcsolataikat. Időközben Erdély népei már valóban a polgári átalakulás feltételeit biztosító – sokat jósolt és mégis váratlanul kibontakozó – forradalom küszöbére kerültek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
