Vadász Ferenc (1916) (Munkaközösség)
Vadász Ferenc (1916)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Vadász Ferenc kommunista meggyőződése, mozgalmi és pártvezetői tapasztalata újságírói, írói munkásságának következetes egységet kölcsönöz. Ifjúmunkás-levelezőként kezdett írni, s korai publicisztikai írásaiban a tényfeltáró anyagot szépírói ambíciókra utaló mozgalmas, színes stílusban adta elő.
Visszaemlékezéseket, dokumentumköteteket és regényeket írt. A sort börtönélményeinek feldolgozása (Szeged, Csillagbörtön, 1949; Harcunk a magyar pokollal, 1961) nyitja meg. Önálló kötetekben állított emléket Obrad Radejevicsnek (Obrad Radejevics küldetése, 1952), Sollner Józsefnek (A nagy optimista, 1967), Skolnik Józsefnek (Föld alól a fénybe, 1969) és Schönherz Zoltánnak (Tenyérnyi ég, 1970). A Schönherz Zoltánról szóló dokumentumkötet jelzi a regényszerűség és a dokumentarizmus szintetizálásának lehetőségeit: ebben a kötetben mindkét szándék érvényesül. Vadász Ferenc az ifjúsági mozgalomban évekig együtt dolgozott Schönherz Zoltánnal, így nemcsak életrajzi adatait dolgozta fel, hanem 569– anélkül, hogy túlzott mértékben eszményítette volna egykori harcostársát – művelt, belső feszültségeket sem nélkülöző emberi jellemét is felidézte.
Első regényei (A harcnak nincs vége, 1952; Ketten a Remete utcából, 1962; A tizenharmadik tél, 1966; – az utóbbi először 1963-ban jelent meg folytatásokban a Pest megyei Hírlapban) a visszaemlékezések, a dokumentumkötetek megírásakor is felbukkanó szerzői gondot jelzik: a megélt tényekhez való pontos hűség kényszere és a szépirodalmi megjelenítés lehetősége, illetve igénye közti ellentmondást. Ebben Vadász Ferenc az újságírói és az írói hivatás dilemmáját érzékeli. Úgy látja, hogy míg az újságírói munka a tényekhez való hűségre, folytonos önkontrollra szorít, ezek a reflexek az írói munkában, az alkotás folyamatában néha bénítóan hatnak. Első regényeit ez az egyensúlyozó szándék, a tények fegyelme és a mértéktartóan érvényesülő írói fantázia jellemzi. E dilemma későbbi regényei közül csak a Ma mások halnak meg (1972) kibontakozását fékezi; trilógiájában e feszültséget már alig lehet felfedezni.
A regénytrilógia részei – Megáll a szél (1968), Karolina, negyvenkilenc szeptember (1976), Nyugtalanságok nyara (1979) – önálló művekként is megállják a helyüket, de együttesen válnak a felszabadulás utáni magyar történelem másfél évtizedének tablójává. Közelmúltunknak ezt a legbonyolultabb időszakát tekinti át 1956. október 6-ig, amikor Rajk László és társai hamvait elhelyezték a Munkásmozgalmi Pantheonban. A trilógiában nemcsak a hátteret alkotó történelmi eseményeket és folyamatokat ábrázolja, a döntő fordulatok politikus szereplői is színre lépnek. A trilógia körüli vitában műve védelmében hangsúlyozza, hogy nem önéletrajzi regényt írt: "Szórád János élete nem azonos az enyémmel, de én kölcsönöztem neki a politikai eseményekről vallott véleményét; találkozásai, derűs és döbbenetes felfedezései, jóhiszeműsége és csalódásai, hitetlenkedései és főbekólintottságai sem idegenek az enyéimtől." Szórád János – a történelem mellékszereplője, egy művészeti szövetség párttitkára – önálló regényhős; magánélete, érzelmi konfliktusa ugyanolyan súllyal szerepel a regénytrilógiában, mint a politikai cselekményvonal. Az önvizsgáló, polemikus vallomás elsősorban Rákosi Mátyás és Rajk László politikai személyiségéhez, illetve a Rajk-perrel kapcsolatos eseményekhez fűződik.
