Folyóiratok
Folyóiratok
A felszabadulással nemcsak a régi államszerkezet omlott össze, de felépítménye is, következésképpen a Horthy-rezsim hivatalos írói is kiszorultak az irodalmi életből. Akik a színen maradtak, valamilyen módon mindnyájan szembeálltak a régi renddel. Ez a tény a jövőhöz való jogot is biztosította számukra. Az irodalom új fórumainak arculatán ez ki is fejeződött. Az a zártság, mely a nagy pártok lapjaiban szükségképpen kialakult, a szépirodalom folyóirataiban nem volt lehetséges. A korszak uralkodó eszménye, a demokratizmus a szerkesztőket eleve nyitottságra, sokféle tehetség és tekintély bevonására késztette.
A debreceni Ady Társaság keretében 1945. január 20-án határozták el a Magyarok megindítását, a folyóirat első száma áprilisban meg is jelent, a beköszöntőt Juhász Géza szerkesztő írta Ady nevével címen. 1946 augusztusáig a Magyarokat Debrecenben és Budapesten szerkesztették, a fővárosi szerkesztő és a lap igazi irányítója Kéry László volt, egészen 1947 májusáig. Ekkor vette át a felelős szerkesztést Kolozsvári Grandpierre Emil, mellette szerkesztő bizottság működött, melynek Bóka László, Juhász Géza, Tolnai Gábor és Zelk Zoltán voltak a tagjai. A folyóirat utolsó száma 1949 áprilisában jelent meg.
A Magyarok a Nyugat szellemét próbálta az új helyzet követelményeivel összehangolni, és közvetlen elődjének a Magyar Csillagot tekintette. Abban is, hogy a szerkesztők a folyóirat tevékenységi körét szélesen vonták meg: az egész kulturális élet szemmel tartására törekedtek, a lapot demokratikus, egységes nemzeti szellemet, új nemzeti önszemléletet teremtő orgánumnak szánták. A szerzőket széles mezőnyből, egymástól távol eső szellemi vidékekről választották. A Nyugat nagy nemzedékeitől (Füst Milán, Gellért Oszkár, Déry Tibor, Gyergyai Albert, Illyés Gyula, Illés Endre, Kardos László, Komlós Aladár, Cs. Szabó László) a negyedik nemzedék néven is emlegetett Újhold-körig (Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Ferenc, Szabó Magda, Somlyó György, Lengyel Balázs) az újabb irodalom egész Vonulata jelen volt, középpontban az épp akkor beérő írókkal: Sőtér Istvánnal, Kolozsvári Grandpierre Emillel, Rónay Györggyel, Szentkuthy Miklóssal, Thurzó Gáborral, Vas Istvánnal, Weöres Sándorral, Zelk Zoltánnal. De szerepelt itt Kassák Lajos, az emigrációból hazatért Gergely Sándor és Balázs Béla, mellettük Lukács György hívei és tanítványai: Keszi Imre, Király István, Lám Leó, Szigeti József is. Az Újhold már említett költői mellett publikált a Magyarokban Pándi Pál, Szabolcsi Miklós, Szabó Ede, Vargha Kálmán, Végh György, így a fiatalok itt is támaszponthoz juthattak.
81A Magyarok Irodalmunk időszerű kérdései címen indított ankétja során sok jeles író fejtette ki véleményét a múltról, a jelenről s elképzeléseit a jövőről. Alig két év alatt a korszak számos irodalompolitikai, esztétikai és személyi kérdését tűzte napirendre; kritikai rovata fontos könyvekről adott hírt, s a hasábjain közölt versek, elbeszélések is a korszak java terméséből kerültek ki. Marxisták és nem marxisták első szembesülései e fórumon is zajlottak, s ezek eredményeként a továbblépés szándéka is hamar formát öltött. A Magyar Csillag örökségét vitte tovább a folyóirat abban is, hogy a népi–urbánus ellentét fölszámolására törekedett: nem a címkékkel törődött, hanem a művekkel és a színvonallal. Ez a szerkesztői politika gyümölcsözőnek bizonyult: a szépirodalmi publikációkat tekintve a felszabadulás utáni idők legigényesebb folyóirata a Magyarok volt.
Bár a Magyarokban is publikáltak, otthonuknak az Újholdat tekintették a korszak már akkor ismert fiatal szerzői: Mándy Iván, Szabó Magda, Örkény István, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Major Ottó, s az Újhold (1946–1948) kétségkívül a korszak egyik legkarakteresebb – bár korántsem egységes – lapja lett. Szerkesztője, Lengyel Balázs következetesen tisztázta az elődökhöz s a kortársakhoz való viszonyukat, a második nemzedék példájával szemben a babitsi teljességet jelölte meg mintául. Teljességfogalmában az Európa iránti nyitottság nyomatékkal volt jelen, s a politika és költészet viszonyáról vallott különvéleményt a versek stílusa és az elméleti írások egybehangzóan fejezték ki. E nemzedék írásait olvasva – írta Major Ottó – "két körülmény tűnik föl: írásaik világszemléleti kitágulása és sajátos formai megjelenése […] E versek jelentősebbjeiben hátterül vagy témául, lappangva vagy nyíltan a korszak nagy tragédiája: a háború húzódik. Szabadság, magányosság, halál és szerelem megszokott tárgyai e költészetnek, mely ismét nem adja alább az 'egyetemesség'-nél. Formájában a vers gyakran görcsössé, monotonná válik és mindenesetre elveszti öncélú csillogását. […] Az aggok idillikus és a számonkérők kegyes humanizmusával szemben vállalják a kétkedést, a pesszimizmust is. […] A 'tiszta, öldöklő igazság' fegyverével és kíméletlenségével szállnak hadba a kaján rémlátás és a sekély optimizmus ellen. – Mert van-e igazabb realizmus, közösségibb érzés, mint az övéké, akik – szűkebb hazájuk rendezését rábízván a politikusokra – az emberiség nagy gondjai között teremtettek rendet?" (Kegyetlen humanizmus, 1948).
Az Újhold a modern magyar irodalom egyik fellegvára lett. Szellemi arculatát elsősorban Lengyel Balázs és Major Ottó írásai határozták meg, de jelen voltak, szerephez jutottak a tőlük "balra" álló fiatalok (Gyárfás Miklós, Szabolcsi Miklós, Örkény István) is, akiknek irodalomeszménye kevésbé volt arisztokratikus, mint a vezető teoretikusoké, s a polgári humanizmus nézőpontját sem tartották a maguk számára elég széles horizontúnak.
82A népi íróknak a Szabad Szó mellett a Válasz lett elsőrendű fórumuk. Az igazolások körüli feszültségek miatt késve, 1946 októberében jelent meg újra s 1948 végéig működött. Vezető írója Illyés Gyula volt, ügyintézője Sárközi György özvegye. Nemcsak a népi íróknak adott fórumot, hanem a Magyar Csillag nyugatos örökségét is folytatni igyekezett. Fontos tanulmányokkal volt jelen Sőtér István, vitacikkeivel Vas István, esszéivel Szentkuthy Miklós. A súlypontja a régi Válaszhoz képest természetesen erősen eltolódott, Németh László helyett Illyés Gyula és Veres Péter a centrumba, Kodolányi János, Sinka István, Szabó Lőrinc eleinte szűkebb térre szorultak. A megújult, de a régi örökségét is vállaló Válasz európaiság és szocializmus szintézisét a népiség jegyében s egy erős parasztpárt révén vélte megvalósíthatónak. Ez volt az a végső eszmei alap, amely a szárnyakat összekötötte, a részletekben azonban mind a társadalom, mind az irodalom jövőjét illetően eltértek az elképzelések. Illyés Gyula jobbára a szellemi szféra elvontabb kategóriáiban gondolkodott, Veres Péter pragmatikusabban, s több bizakodással.
A Válasz kevesebb teret szentelt az irodalmi élet újjászerveződése kérdéseinek, inkább szépirodalom, szociográfia, tanulmány és kritika arányos közlésével törekedett egyensúlyt tartani. A közelharcokban nem vett részt, de ellen- és rokonszenveit kritikusai révén éreztetni tudta. Kovács Endre mellett Kelemen János, Czibor János és Sarkadi Imre jegyezték a bírálatok zömét.
Az MKP a felszabadulás után nem indított szépirodalmi folyóiratot, inkább arra törekedett, hogy írói és teoretikusai más fórumokon szembesüljenek a teljes magyar irodalommal, s indítsák el egy új tömörülés folyamatát. Tükröződik ez annak a lapnak, a Forumnak a vezetésében is, amely legközelebb állt a párthoz. A lapot Vértes György szerkesztette, szerkesztő bizottságát Darvas József, Lukács György és Ortutay Gyula alkotta. Jellegét az elméleti-ideológiai írások adták, de irodalomtörténeti tanulmányaiban is igen fontos kérdéseket érintett. A szépirodalomnak viszonylag kevés teret juttatott, inkább a "Magyar valóság" rovat erősítésével akart orientálni. Természetesen az MKP programjának szellemében, de rugalmasabban, mint a pártorgánumok, már egy új koalíció távlataiban mérve a lehetséges szövetségeseket. Itt jelent meg például Darvas József Perújítása, amelyben a népi mozgalom elemzését és értékelését kísérelte meg. Világosan mutatott rá a mozgalom jelentőségére és mozgósító szerepére, de bírálta a népfogalom szűkösségét. A magyar irodalom múltjának értékelő elemzésére vállalkozó tanulmányát (A magyar irodalom egysége, 1946) itt közölte Lukács György. Ennek már ismertetett nyitottságával szemben sürgette Horváth Márton Válság vagy egyetértés című tanulmányában az élő valósághoz való közeledést.
A Forumban is megjelentek olykor türelmetlen elemzések, melyekben az esztétikai jegyek mellőzésével, jobbára teoretikus meggondolások alapján 83fogalmazódtak az ítéletek. Sokszor esett szó ezekben az írásokban az "izolált én" teljes csődjéről, s a szemléltető példa többször Babits Mihály lírája volt.
A Csillag 1947 decemberében jelent meg, de történetének legfontosabb lapjait már a következő korszakban írta, amikor a többi folyóirat jórészt megszűnt. Főszerkesztője Németh Andor, felelős szerkesztője Méray Tibor volt, a szerkesztő bizottság tagjai ekkor: Benedek Marcell, Déry Tibor, Kassák Lajos, Nagy István, Nagy Lajos és Szabó Pál. Határozott irányt, karakterisztikus hangot, élénk polemizáló hajlamot hozott, különösen kritikai rovatában volt erős a mozgósító s a támadó kedv: a marxista szemlélet hegemóniájának igénye. Az alkotó, teremtő optimizmus ekkor lett a kritika követelményévé. Ezzel kapcsolatban Déry Tibor és Lukács György érdekes levélváltását közölte a lap. A Csillag vezető költője ez időben Zelk Zoltán volt, de éber érzékenységgel karolta fel a tehetséges fiatal lírikusokat is, Juhász Ferencet és F. Nagy Lászlót. (Nagy László e néven jelentkezett először.)
Az ellenforradalmi rendszer és a második világháború idején sokat szenvedett szocialista íróknak biztosított rövid életű otthont az Új Gondolat (1947), melynek főszerkesztője Kovai Lőrinc volt. Programtanulmányában így vázolta nézeteit: "Nem választható el az irodalmi forradalom a politikai forradalomtól. És ma, amikor egy forradalom nélkül – legalábbis közvetlen forradalom nélkül – kapott szabadságban élünk, alaposabban rávetül az elmaradt forradalom lelki hatása az iránytalan művészetre." A lap a "forradalmi humanizmus" eszményét igyekezett szolgálni, de az erők szétszórtsága folytán nem bírta a versenyt a vezető folyóiratokkal. Érdekes kísérletképp megpróbálkozott a munkásság irodalmi igényének és érdeklődésének szociológiai elemzésével is.
A fiatalabb évjárathoz tartozó, magukat baloldalinak valló írók orgánumaként indult az Emberség (1947), mely elsősorban a művek kritikai fogadtatására koncentrált, s e munkájában a világnézeti értéket próbálta méltatásainak vezérlő elvévé tenni. A művész és közönség megromlott kapcsolatát orvoslandó az ipari és mezőgazdasági munkásokat szerette volna megnyerni az irodalom ügyének, s ezért a tájékoztatást érezte legfontosabb feladatának. A kioktató hang, a fölény, mely több írását jellemezte, a Kassák Lajos, Illyés Gyula iránti türelmetlenség azonban szándéka ellen hatott.
Az SZDP támogatásával s Kassák Lajos főszerkesztésében jelent meg a Kortárs (1947. október – 1948). Kassák szerint a két világháború között, de kivált a második után a morál szétesett, ezért az emberiségnek új erkölcsre van szüksége, melynek megteremtésében kivételes szerep vár a művészekre, az értelmiségre. Nekik akart fórumot biztosítani lapjában. E programhoz híven a Kortárs érzékeny figyelemmel követte – közvetlen tudósításokban ismertette – a kortárs világkultúra jelenségeit. Különösen 84művészettörténeti sorozata képviselt magas színvonalat. Szemben állt a tömegízlést kiszolgáló divatokkal, de ügyének tekintette a közművelődést, törődött a színházzal, a zenei élettel, bírálta a hazai sikerirodalomban tapasztalható pornográfiát és "ponyvaszellemet". "Dekameron"-rovatában, melyet Tolnai Gábor szerkesztett, nagy gondot fordított a nemzeti irodalom hagyományainak megismertetésére. Ezt szolgálták a lap által rendezett kiállítások is. (A Dohány utcában rendezett tárlaton Czóbel Béla, Gadányi Jenő, Bálint Endre, Hincz Gyula és Vilt Tibor műveit láthatták az érdeklődők.) A második évben a lap munkatársai üzemekben és gyárakban rendszeres munkáselőadásokat szerveztek; a múltból elsősorban a "haladó hagyományok" megbecsülését szorgalmazták, a "félmúltból" Adyt és József Attilát vallották elődüknek. Jó ízléssel tájékozódtak a jelen irodalmában is, de a marxizmus expanziójával szemben bizalmatlanságot tanúsítottak (Fejtő Ferenc, Kállai Ernő, Justus Pál, Major Ottó).
A Magyar Művészeti Tanács lapjának, a szép kiállítású Alkotásnak (1948) is Kassák volt a főszerkesztője (szerkesztő bizottságának tagjai: Borbiró Virgil, Kadosa Pál, Kállai Ernő, Mihályfi Ernő és Szűcs László). Az Alkotás kísérletező lapnak indult, programnélküliségét Kassák is hangsúlyozta – mint írta – a vajúdó kor úgyis kiforrja majd a maga stílusát. A lap a modern képzőművészet szószólója volt, de figyelemre méltó irodalmi anyagot is hozott. Szerzői között Szabolcsi Bence, Kállai Ernő, Bóka László, Kardos László neve jelezte a színvonalat és a színkép terjedelmét. Itt jelent meg Schöpflin Aladár egyik utolsó tanulmánya is a kritika feladatairól (A kritika és a kritikus). A negyedik számtól kezdve úgynevezett tematikus anyaggal jelentkezett az Alkotás. Külön számot szentelt a színháznak (Kassák kamarajátékával), a városépítészetnek (Le Corbusier építészeti elveinek magyar megfelelőit keresve), a szobrászatnak (méltatva két tehetséges "fiatal", Borsos Miklós és Vilt Tibor művészetét) és a népi kultúrának.
Összesen három számot ért meg a Külváros (1946. október–december). Felelős szerkesztője Bakó József volt, szerkesztői Földeák János, Kovalovszky Miklós, Lakatos László és Palágyi Andor. Földeák programcikke szerint (Külvárosok kultúra nélkül) sokat beszélnek a munkásságról mint a társadalom vezető osztályáról, de senki sem néz szembe azzal a ténnyel, hogy ennek az osztálynak nincsenek kialakult művelődési formái. Az új folyóirat a munkásműveltséget igyekezett szolgálni. A "külvárostudat" ilyen értelmezése fogja össze irodalmi anyagát, melyben olyan alkotók fértek meg békésen, mint Rideg Sándor, Dékány Kálmán és Mándy Iván; Vidor Miklós, Szüdi György és Benjámin László. Tamási Lajos a munkásműveltség hagyományait mérte föl, s a lap munkatársai nem is egyszer sürgették, hogy meg kell teremteni a munkásság művelődésének megfelelő szervezeti formákat.
85Az Új Szántás a Szabad Művelődési Tanács lapjaként 1947-ben és 1948-ban jelent meg, Karácsony Sándor főszerkesztésével. Elsősorban a munkásfiatalok szellemi és műveltségigényét akarta kielégíteni. Az "alulról való világépítés" szándékával kívánta a hagyományokból kiválasztani azokat az értékeket, melyek sajátos pedagógiai céljainak megfelelhettek. Ennek során figyelme a szomszéd népek irodalmára is kiterjedt, így akarta olvasóit a "közös dolgok" ismeretére is nevelni. Ez a szándék ekkoriban más lapokban is friss erőre kapott, az Emberség például "Jószomszédság" címen külön rovatot nyitott.
A Magyar–Szovjet Művészeti Társaság lapja, az Irodalom–Tudomány 1945–1946-ban működött. Zilahy Lajos és Szent-Györgyi Albert szerkesztették, munkatársaik Illés Endre és Sztrókay Kálmán voltak. Programadó tanulmánya szerint a magyarságnak szándékozott "kaput nyitni" kelet felé, ahonnan már korábban is nagy szellemi értékek áramlottak, de sok olyan új érték rejlik még, melyek megismerésére a Horthy-rendszerben nem nyílt lehetőség. Alkalmat szereztek így arra is, hogy megismertessék az orosz nép mélyről fakadó optimizmusát, mely új ösztönzést adhat a magyarság számára is.
A lap irodalmi vonatkozásban elsősorban a magyar irodalom nagy "öregjeinek" igyekezett rendszeres fórumot biztosítani, Kassák Lajos, Szép Ernő, Tamási Áron, Füst Milán és Kemény Simon művei tűntek fel az egyes számokban. Mellettük gyakran szerepeltek az emigrációból hazatért írók és azok, akiket korábban hallgatásra kényszerített az ellenforradalmi rendszer. Gyakran közölt tanulmányokat az orosz és a szovjet, s a többi európai ország irodalmáról is, antológiát jelentetett meg a modern francia költészet remekeiből, Hemingway-nek egy novellája és Hughes művének részlete is itt jelent meg.
1945 októberétől 1948-ig jelent meg a főváros folyóirata, a Budapest. Főszerkesztője Némethy Károly, szerkesztője Lestyán Sándor volt. Első számai alig közöltek irodalmi alkotást, és később is rendszerint az volt a közlés mértéke, van-e az írásnak budapesti érdeke. Néhány nagyon szép városszociográfia (Sőtér István Búcsú a Vártól, Füsi József Lágymányos, Thurzó Gábor Belváros, Tersánszky Józsi Jenő Teleki tér, Passuth László Víziváros) már akkor is irodalmi érdekűvé tette, az újjáépítés előbbrehaladásával aztán tere is több lett a hagyományok idézésére. Itt közölte a neves zeneszerző, Veress Sándor Bartók-tanulmányát, Mátrai László Karinthy Frigyesről szóló írását, Tolnai Gábor Kosztolányi-tanulmányát. Gazdagodott a későbbi években a lap versanyaga is, s kitűnő zenekritikai rovatát Böszörményi Nagy Béla, a jeles zongoraművész írta rendszeresen.
1945 szeptemberében indult s 1948-ig jelent meg a Valóság, előbb a MADISZ, majd a népi kollégisták orgánumaként. Főszerkesztője Márkus István volt, szerkesztői Balázs János, Szabó Zoltán és Kardos László. A lap eleinte a "pártok felettiség" szándékát hirdette, de a negyvennyolcas 86hagyomány, a NÉKOSZ plebejus demokratizmusa hamarosan sajátossá alakította arculatát, az elkötelezettség radikális fórumává lett.
A folyóirat irodalmi közleményeiben ez a radikalizmus sokszor intuitív biztonsággal talált rá a jövő csíráira (pl. Nagy László tehetségére), máskor erőszakolt konstrukcióba lovalta a szerzőket. (Szabó Árpád Illyés Gyuláról, Kosztolányi Dezsőről írott tanulmányai.) Teret adott azonban a marxizmus módszeresebb és szakszerűbb képviseletére készülő fiatal tudósoknak is: Király Istvánnak, Szabolcsi Miklósnak, Pándi Pálnak, Lukácsy Sándornak. Olykor antológiaszerűen a fiatal költőtehetségeket is bemutatta, érzékenyen figyelve a jövő felé mutató mozdulatokra. Ifjúsági kiadása értékes szépirodalmi anyagot közölt.
A könyvtermésről tájékoztatott rendszeresen, bő kritikai rovattal a Kenyeres Imre szerkesztésében megjelent Diárium, mely a hazai irodalmi termés mellett a világirodalom legfontosabb alkotásait is értő figyelemmel kísérte, s olykor az irodalmi vitákban is hallatta szavát.
Az 1946-tól Sík Sándor főszerkesztésében megjelent Vigilia – hagyományainak megfelelően – a katolikus értelmiség orgánumaként illeszkedett a kibontakozó szellemi élet gazdag színképébe, s kísérelte meg a katolikus irodalom szerepét az új helyzet szerint értelmezni. Legjobban Rónay Györgynek sikerült ez, aki a konzervatív szemlélet gátlásaitól mentesen a művek erkölcsi-szellemi értékeire figyelt.
A felszabadulást követő pezsgő években a vidéki nagyvárosokban jelentős folyóiratok alakultak. Részben az ott élő alkotók jutottak fórumhoz általuk, másrészt a helyi hagyományok. Jellegük is e kettős forrásból alakult.
A Sorsunk főszerkesztője, Várkonyi Nándor A kard élén címmel foglalta össze a lap programját. Eszerint a magyar történelemben eddig mindig a parasztság képviselte a megtartó erőt, s a holnap érdeke is azt kívánja, hogy a hagyománytalan proletariátus és az értelmiség a parasztsággal szövetkezzék, rá alapozza az ország jövőjét. A Sorsunk ezt a folyamatot akarta szolgálni, s ugyanakkor – "Dunatáj" rovatában – foglalkozott a szomszéd népek kultúrájával és a nemzetiségi sorban élő magyarság törekvéseivel. Ezen túl a Várkonyi Nándor által kitűzött program a politikától való függetlenséget hirdette, de ezt sem értelmezte mereven. Jó néhány tanulmányban foglalkozott például a Szovjetunió kultúrájával s azzal a kérdéssel, hogyan lehet nálunk is új rétegeket megnyerni a művelődés ügyének. Fontos feladatának tekintette a hagyományőrzést. Itt jelent meg Földessy Gyula írása Ady történelmiségéről és Sőtér Istvánnak akkor állásfoglalás értékű esszéje Babitsról (Babits mai arca). A lap szépirodalmi anyaga elsősorban a dunántúli lírikusok műveiből állt össze (András Endre, Csányi László, Cserhát József, Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Lovász Pál, Takáts Gyula, Várkonyi Nagy Béla, Weöres Sándor). 1946-tól a Sorsunk politikamentessége is bírálatokat hívott ki. 87Ezekre válaszolva írta Várkonyi Nándor, hogy az irodalmat a politikum fölött képzeli el ugyan, de a közművelődés ügyét a Sorsunk magáénak tekinti (Mentség). Azok a tanulmányok, melyek a lap munkatársait és hagyományait mutatták be, valamint a "negyedik nemzedék"-ről rajzolt portrék e célkitűzésnek is megfeleltek.
Az ugyancsak pécsi Ívnek mindössze egyetlen száma jelent meg 1945-ben. Főszerkesztője Csorba Győző volt, a társszerkesztők András Endre, Csányi László és Kopányi György. A lap – mint Várkonyi Nándor európai összehasonlításokban bővelkedő tanulmánya, a Nemzedékek jelezte – a fiatal költők és írók orgánuma lett volna, "az önállóság igényével és öntudatával".
1947-től jelent meg Szegeden a Tiszatáj, főszerkesztője Madácsy László, a 2. számtól felelős szerkesztője Ertsey Péter volt. Móra Ferenc és Juhász Gyula hagyományainak ápolását és "a vidék tehetségeinek" felkarolását vállalta. Szoros szálak fűzték a Szegeden működő Kálmány Lajos Körhöz, mely a magyarság- és Alföld-tudomány ápolását vallotta elsőrendű céljának. Mellette érezhetően a Nyugat szellemi örökségét is őrizni igyekezett, 1948-ban jelentékeny tanulmányokat tartalmazó Radnóti-számot is megjelentetett. A hagyomány szellemében kezdeményezte a délkelet-európai irodalmakkal való kapcsolatlétesítés munkáját. Később e törekvés tovább bővült: a szovjet költők antológiája és a Gorkij–Majakovszkij-szám révén a tájékozódás fontos új irányát jelölte ki. A "Szegedi Fiatalok" törekvéseinek folytatására is tett kísérleteket a Tiszatáj köre: Szegeddel és a város környéki települések szociográfiájával több tanulmány is foglalkozott. A lap szépirodalmi anyagát irodalomtörténeti érdekűvé az avatja, hogy itt indult Nagy Sándor és a folyóirat egyik vezető lírikusa, Kuczka Péter. Amíg tanulmányrovatában a Szeged-központúság érvényesült, a versek és elbeszélések az ország minden tájának szépirodalmi terméséről képet adtak. Ez a lap szerteágazó kritikai tevékenységében is kifejeződött. Óhatatlanul érintkeznie kellett így a fővárosi lapokban szőnyegen forgó kérdésekkel, s ütköznie az ottani érdekekkel. Ennek következményeként 1948 végén Vidéki folyóirataink problémái címmel Keszi Imre írt éles hangú tanulmányt a Tiszatájban. Cikke nyomán a lap színvonala érezhetően csökkent.
Puszták Népe címmel 1946 és 1948 között a Tornyai Társaság keretében Hódmezővásárhelyen is folyóirat jelent meg. Főszerkesztője Galyasi Miklós volt, tájékozódásának középpontjában a szociográfia műfaja állt. Az akkor Hódmezővásárhelyen tanító Németh László több írása is itt jelent meg, sőt ez a lap törékeny "hátteret", bizonyos fokú védelmet is adott számára. Ezért közölték újra Gulyás Pál Mély magyarság című tanulmányát, melyben annak idején először fordult elő a később sokszor félreértett és félremagyarázott fogalom. Gulyás Pál cikke szerint a "mély magyarság" gondolata nem a fajiság szellemét szolgálta, hanem a magyarság 88rejtett tehetségét, mélységét kívánta tudatosítani és európai szintre emelni. A lap tanulmányainak némelyikét Marót Károly és Veres Péter írta, igényességre vallott szépirodalmi anyaga is. A kritikai rovat nemcsak a magyar irodalom újdonságairól adott hírt, hanem olykor az erdélyi magyar irodalom eredményeiről is.
Ugyancsak Hódmezővásárhelyen jelent meg 1946-ban és 1947-ben a Délsziget három száma (szerkesztője Moldvay Győző volt). Mintha már címválasztásával is a hajdani Szigetre utalt volna, s igénye is hasonló volt: a kiválasztottak kis csapatának akart emelkedett irodalmat adni. A mozgó világban a "szellem" mozdulatlanságát, érintetlenségét hirdette. A múlt értékelésében is érezhetően a szellemi szféra felől közelítette a jelenségeket: így jelenhetett meg Várkonyi Nándor elnagyolt Szabó Dezső-portréja. A három szám szépirodalmi anyagának színvonalát olyan nevek jelzik, mint Németh Lászlóé, Szabó Lőrincé és Kodolányi Jánosé.
1946-ban jelent meg Debrecenben a Holnap, mely a város fiatalságát igyekezett tömöríteni; felelős szerkesztője Vajda László volt. Meglehetősen tisztázatlan elképzelések vezérelték a körébe tömörült ifjakat. Határozottabb szándék jegyében indult a másik debreceni lap, a Magyar– Román Társaság által kiadott Keleti Kapu Lükő Gábor főszerkesztésében (1946–1947). Beköszöntője szerint arra törekedett, hogy amit az évszázadok a két nép között leromboltak, azt a szellem eszközeivel újraépítsék. A Duna menti népek sorsközösségének eszménye hatotta át a múltidéző gesztusokat is: Mikszáth, Ady és Bartók neve bukkant föl a programadó tanulmányban. A Keleti Kapu két megjelent száma kolindákat közölt Bartók gyűjtéséből, Bihar megyei román népdalokat, Arghezi-fordításokat és Domonkos Sámuel tanulmányát A román irodalom magyar nyelven címmel.
