Képzőművészet
Képzőművészet
A művészi élet szféráiban, kivált a képzőművészet területén viszonylag gyorsan és határozottabban zajlott le a jövőre hivatott csoportok elrendeződése, noha a vérveszteség itt is nagy volt. Sokan munkaszolgálatban, mások a lágerekben pusztultak el, így többek között Dési Huber István, Goldmann György, Sugár Andor, Vajda Lajos, Ámos Imre, Pais-Goebel Jenő.
A két háború között uralkodó irányok és intézmények némelyike eleve alkalmatlan volt az újrakezdés munkájára. Megszűnt a konzervatív művészetpolitika bázisa, a Képzőművészeti Társulat (Műcsarnok), és szétesett a szervezetileg ugyan intézménybe nem tömörült, de szellemileg egységes 73Római Iskola, amely a magyar egyház hivatalos művészete volt. Megszűnt a Római Iskola elveit propagáló Szépművészet című lap is.
A két világháború közti művészeti csoportok közül elöregedés miatt vesztett jelentőségéből az Alföldi Iskola. Megszűnt a KÚT, tagjai az Európai Iskolába tömörültek, és rövid ideig élt csak a Szinyei-Társaság, bár ennek legjobbjai a Gresham-asztaltársaság révén továbbvitték a társaság elveit. A háború szétszórta a Szocialista Képzőművészek Csoportját is. Tagjai politikai szinten bekapcsolódtak a megújuló képzőművészeti életbe, művelődéstörténeti szerepük tudatossá lett, de művészileg nem voltak elég erősek ahhoz, hogy kezükbe vehették volna az irányítást.
A kibontakozásból részt kérő irányzatok így is magukban rejtették egy teljes művészeti színkép kibontakoztatásának lehetőségeit.
Központi szerepre a posztnagybányai iskola tartott igényt (Gresham-asztaltársaság), melynek szellemi vezére Bernáth Aurél és Pátzay Pál volt, de tevékeny részt vállalt benne Berény Róbert és Szőnyi István is. Ha nem is tartozott közéjük, szellemileg rokon irányt képviselt Ferenczy Béni és Ferenczy Noémi művészete. A Gresham politikai szerepet is játszott, miután részt vettek az antifasiszta mozgalmakban (Történelmi Emlékbizottság) és 1945 – 1948 között miniszteriális szinten is irányították a képzőművészeti életet. Stílusuk a posztnagybányai lírai posztimpresszionizmus és neoklasszicizmus lehetőségeit törekedett friss megoldásokkal korszerűsíteni.
A KÚT-at és a szentendrei avantgarde irányokat az Európai Iskola tömörítette. Célja az izmusok meghonosítása volt, hidat kívánt alkotni a modern európai és magyar törekvések között. Ide tömörült az École de Paris magyar szárnya (Czóbel Béla, Márffy Ödön), az érett modernek (Gadányi Jenő, Martyn Ferenc), a szentendrei szürrealisták (Bálint Endre, Korniss Dezső, Anna Margit, Bán Béla), a konstruktivisták (Barcsay Jenő) és egy ideig az absztraktok (Losonczy Tamás). Később az absztraktok Kállai Ernő vezetésével a Négy világtáj felé galériába tömörültek.
A periódus vége felé kezdtek szervezkedni az új, monumentális művészetre törekvő figuratív művészek is. Tömörülésük jele az 1948 decemberében Rabinovszky Máriusz által rendezett "Közösségi művészet felé" című kiállítás volt, ahol a modern építészettel együtt élni tudó műveket és terveket állították ki.
A hagyomány törzsét a modern haladó magyar művészek alkották. Emlékkiállítások mutatták a hagyományértelmezés lehetőségeit, melyeken Csontváry, Derkovits Gyula, Nagy-Balogh János, Nagy István, Koszta József, Nemes-Larnpérth művészetével ismerkedhettek meg a tárlatlátogatók. A Népművelési Központ előadáspolitikája ugyancsak a haladó magyar művészetet terjesztette.
A kortárs művészeti kiállításokat a teljes stílusszabadság jellemezte. Különösen az Európai Iskola kiállításai játszottak ekkor jelentős szerepet; 74vezetői több ízben vállalkoztak a kortárs francia művészet bemutatására is. A Fővárosi Képtár tárlatain az avantgarde szellemű képek uralkodtak. A kiállításoknak azért volt kiemelkedő szerepük a korszak képzőművészeti életében, mert a könyvkiadás még nem indult meg, s a képzőművészeti folyóirat, a Szabad Művészet lényegében a Közösségi művészet felé csoport ideológiáját képviselte.
A többféle irány és szándék megannyi politikai kapcsolatot is jelentett, így igen hamar éles viták bontakoztak ki, melyek előterében a természetelvű Gresham és az izmusok esztétikáját védő Európai Iskola küzdelme állt. Bernáth Aurél Írások a művészetről (1947) című könyve, és a másik oldalról Hamvas Béla – Kemény Katalin Forradalom a művészetben (1947) című munkája alkotta a két pólust. Bernáth Aurél elítélte az absztraktakat, szerinte a határ Rouault és Czóbel Béla, ami azon túl van, az már nem festészet. Elítélte Csontváryt – mindössze három festményének kegyelmezett meg – és meglehetős fenntartással írt Derkovits Gyuláról. Vele szemben Hamvas Béla és Kemény Katalin misztikus alapon védték a modernséget, a hagyományok sorából főként Csontváryt és Vajda Lajost propagálták. Elméleti írásaival Fülep Lajos, Mezei Árpád, Pán Imre is jelen volt a képzőművészet fórumain, s igen fontos szerepet töltött be Kállai Ernő, akit a Kortársban Kassák Lajos támogatott. A vitának Lukács György vetett véget, ő bírálta meg a párt részéről Hamvas Béla és Kemény Katalin könyvét. (A nézeteltérések tartalmára a viták tárgyalásánál még visszatérünk.)
A fordulat kívánta változások a Képzőművészeti Főiskolán is végbementek. Katedrához jutottak a haladó szellemű tanárok (Barcsay Jenő, Kmetty János, Beck Ö. Fülöp, Bernáth Aurél, Berény Róbert és mások), s a népi kollégiumok szabadiskolái révén (Nagy-Balogh János-, Dési Huber István-, Derkovits Gyula-kollégium) új tehetségek raja léphetett porondra.
A szervezkedés és a viták közepette e területen az alkotómunka is viszonylag hamar létrehozta a maradandó műveket, melyek sorából Domanovszky Endre Bányászok (gobelinkarton), Ferenczy Béni Petőfi, Kerényi Jenő Sátoraljaújhelyi partizánemlék című alkotását, Bencze László expresszív képeit, rajzait, Koffán Károly rajzait, Korniss Dezső szentendrei sorozatát, az Illuminációkat, Barcsay Jenő szentendrei fekete korszakának termését, Mozaikkartonját említhetjük.
Az építészet modern, funkcionális szándékait a Margit-híd melletti székház, a MÉDOSZ, a Bányász és a Szabad Nép Székház, a Fehérvári úti rendelőintézet demonstrálja, híven ahhoz a szellemhez, melyet ideológusai és vezetői – Major Máté és Fischer József – képviseltek.
