FILOZÓFIAI ÁRAMLATOK
FILOZÓFIAI ÁRAMLATOK
A felszabadulás után az európai uralkodó szellemi áramlatok iránt felfokozott érdeklődés mutatkozott. A gyors és sokirányú tájékozódásra rá is volt utalva a magyar szellemi élet, mivel filozófiai hagyomány, mely világot magyarázó és életvezető erő lehetett volna, itthon alig létezett. Művelői közül épp az esztétika szakértői, Brandenstein Béla és Mitrovics Gyula menekültek nyugatra, noha a fasiszta ideológiához nem volt közük, de a magyar valósághoz is kevés. Korniss Gyula 1947-ig a pesti egyetem professzoraként volt jelen a magyar szellemi életben, kultúrfilozófiát adott elő, s konzervatív és vallásos színezetű tanait a frissen beáramló sartre-i egzisztencializmus adaptálásával korszerűsítette minden különösebb visszhang nélkül. Korniss Gyulánál szélesebb körben hatott egyetemi körökben Moór Gyula és Karácsony Sándor. Az értelmiség szűkebb köreiben ekkor is komoly befolyása volt Hamvas Béla tragikusra hangolt életszemléletének, a fiatalok körében pedig, ha csökkent intenzitással is, Németh László nézetei gyűrűztek tovább. Komoly tekintélynek örvendett a parasztpárti Bibó István. Schütz Antal katolikus vallásfilozófiája és Ravasz László püspök Böhm Károly szubjektív idealizmusában gyökerező teológiája a felekezetileg motivált filozófiaigényt elégítette ki. Korszerűbbnek látszó gondolatokat a szellemtörténet képviseletében Prohászka Lajos kínált (Történet és kultúra, 1946), főműve, a Vándor és bujdosó olvasott könyv volt ekkoriban is, de a nemzetkarakterről adott képe, analógiái és rokonításai teljesen szemben álltak az adott helyzet nagy tendenciáival. A szélesebb körben is népszerű Halasy-Nagy József pécsi filozófiaprofesszor inkább színes előadásával, mint gondolatainak eredetiségével hatott (Életeszményeink változása, 1948).
A marxizmus térhódítása a filozófia síkján korántsem volt annyira nyilvánvaló és gyors, mint az esztétikában és az irodalompolitikában. Lukács György ugyan Hegelt elemezte kultúrfilozófiai előadásain, de műve magyarul ekkor még nem jelent meg, s kézikönyvként Rudas László 54 Materialista világnézete (1947) szolgált, mellette Sándor Pál publikált filozófiai szaktanulmányokat (Engels mint filozófus, 1945; Filozófiai hátramaradottságunk okairól, 1946), s Molnár Erik (Dialektika, 1945) és Bolgár Elek segítették elő a marxista filozófia térhódítását.
E térhódítás elsősorban Mátrai László és Szalai Sándor munkásságában mutatkozott meg ekkor. Mátrai 1945 után írt tanulmányaiban az irracionalizmus bírálatán át került a marxizmus vonzásába, s Sartre-bírálatát már marxistaként fogalmazta meg (Haladás és fejlődés, 1946). Ha Mátrai a szellemtörténet felől lehetséges közeledés példája, Szalai Sándor a polgári hatásokkal színezett szociáldemokratizmust meghaladva talált utat a marxista szociológiához (Társadalmi valóság és társadalomtudomány, 1946; Bevezetés a társadalomtudományba, 1948).
A korszak politikai hangoltsága nem kedvezett a filozófia alapdiszciplínáinak, így a marxista rendszernek sem az ismeretelmélete, hanem a társadalombölcseleti, politikai oldala állt előtérben. Ehhez képest intenzívnek mondható az a figyelem, mely az egzisztencializmus változatai iránt ezekben az években megnyilvánult. Semmi kétség, a kor uralkodó filozófiai áramlata a marxizmus mellett elsősorban az egzisztencializmus lett. Kivált Sartre és Camus által képviselt válfaja keltett élénk figyelmet, ami természetes is, mert filozófiaként is közérdekűbb volt, mint a heideggeri rendszer, szépírói formákban is testet öltött, s képviselőit a francia ellenállásban betöltött szerep aurája övezte.
A szellemi közeg elevenen ható erejévé, kihívássá az egzisztencialista filozófia ekkor azonban még nem válhatott. Azért sem, mert az éleződő pártharcokban az ellenzékiség fegyvertárába került. Jellemző, hogy a kommunista elképzeléseket legbuzgóbban gáncsoló publicisták "a magános bátor emberek" filozófiájaként méltatták, a sekélyes kollektivitás ellentanaként. Az Athenaeumban először Hamvas Béla adott hírt az egzisztencialista filozófia szépirodalmi vetületeiről. A marxizmus részéről erős kritika érte az egzisztencialista gondolkodást, mely az akkori – némileg leegyszerűsített – magyarázatok szerint az imperialista kapitalizmus termelési anarchiáját kifejező tanítás olyan szellemi kísérlete, mely a semmibe torkollik. Szigeti József magyarázta s minősítette így Heideggert (Három esszéről), de álláspontját Lukács György is osztotta, aki a francia egzisztencialisták népszerűségét az "új nihilizmus" tüneteként bírálta, válságtünetként, s álláspontját mások is magukévá tették (Szalai Sándor: Az egzisztencializmus és a polgári életforma válsága), nemcsak a marxisták. Az egzisztencializmus példaműveit Franciaországban is sok fenntartással fogadta a kritika. S nálunk a marxizmustól ugyan nem függetlenül, de megjelenésük után azonnal felmerült egy sor kritikai szempont. Mátrai László Sartre Egzisztencializmusához írt bevezetőjében már a termékeny vita elemei is teret kaptak, Szabolcsi Miklós pedig az irracionalizmus veszélyeire figyelmeztetett.
