PUBLICISZTIKAI ÉS KRITIKAI TEVÉKENYSÉGE (1945–1949)
PUBLICISZTIKAI ÉS KRITIKAI TEVÉKENYSÉGE (1945–1949)
Írásainak többségében ekkor a magyar társadalom gondjai szólaltak meg. Hazatérése annyiban idézett elő munkásságában változást, hogy néhány évig tevékenyebben foglalkozott a magyar társadalom és szellemi élet jelenségeivel, mint pályájának bármely megelőző korszakában. Vizsgálódási módszerét, valamint gondolatrendszerének alapvetését azonban készen hozta, illetve szervesen folytatta azt, amit a húszas-harmincas évek fordulójától kezdve kialakított.
Szemléletének középpontjában az a politikai gondolat állt, amelyet először 1928-ban az ún. Blum-tézisekben fogalmazott meg. A magyar párt ideológiai vitáiban akkor úgy foglalt állást, hogy új stratégiai vonalat sürgetett, és amellett érvelt, hogy a proletárdiktatúrát Magyarországon 468előbb a munkás-paraszt demokratikus diktatúra korszakának kell megelőznie. A magyar párt akkor elvetette a tézistervezettel együtt Lukács e helyes gondolatát is, és csak később, a Kommunista Internacionálé kényszerítő hatására változtatott politikáján a célból, hogy bekapcsolódjék a nemzetközi antifasiszta népfrontmozgalomba. A szektarianizmus a demokratizmus jelszavát és a népfrontpolitikát csak taktikai lépésnek minősítette, Lukács munkásságának a harmincas és negyvenes években az volt a politikai alapja, hogy ő itt stratégiai fordulatot látott és hirdetett.
A népfrontpolitika eszméit a fasizmus katonai leverése után is időszerűnek tekintette. 1946 szeptemberében Arisztokratikus és demokratikus világnézet címmel arról beszélt egy Genfben rendezett szimpozionon, hogy a fasizmus katonai hatalma megsemmisült ugyan a háborúban, de teljes politikai és ideológiai megsemmisítése még nem történt meg. Alig néhány hónappal Churchill fultoni beszéde után Lukács azt hangsúlyozta, hogy a demokrácia erőinek továbbra is össze kell fogniuk, mert rajtuk fordul meg Európa sorsa, tőlük függ, sikerül-e tartós békét teremteni. "A harc ma formailag a demokrácia különböző típusai között folyik: a körül a kérdés körül, hogy a demokrácia csupán állami-politikai-jogi formává legyen-e, avagy a nép tényleges életformájává váljék."
A magyar társadalomnak szintén ez volt a legégetőbb kérdése akkor. Nemcsak a haladó erők, hanem sokszor a reakció különféle csoportosulásai is a demokrácia jelszavát tűzték zászlajukra. Lukács ezért publicisztikájában elhatárolta a szocialista "tényleges demokrácia" fogalmát a polgári "formális" demokráciától. Ugyanakkor éles választóvonalat húzott az antidemokratikus és demokratikus törekvések közé, az utóbbin belül a két demokrácia szövetségének lehetőségét bizonyítva. Lukács György helyesen ismerte fel a népi demokratikus forradalom sajátosságait, és demokráciaelméletében egyszerre folytatott elvi vitát a nem marxista elméletekkel (legjelentékenyebb vitapartnere Bibó István volt) és a már fokozatosan jelentkező dogmatizmussal a magyar társadalom igazi érdekeiért.
Ezen a kétfrontos harcon alapult az a kilenc tanulmánya, melyet 1947-ben az Irodalom és demokrácia c. kötetében adott közre. Tanulmányaiban bemutatta azt az utat, amelyen századunkban a formális demokrácia végső válságba került, s ahogy a válságból kinőtt a fasizmus ideológiája. Élesen bírálta a romantikus antikapitalizmust is, mert a demokrácia válságából a demokrácia elvetésére következtetett, és ezzel kaput nyitott a szélsőjobboldali, gyakran éppen a fasiszta eszméknek. Ebben a gondolatkörben helyezte el és bírálta a népi írók mozgalmában található téves társadalomtudományi nézeteket, elsősorban Szabó Dezső és Németh László bizonyos tanait. Lukács leszögezte, hogy "a modern reakcióval szemben a haladás minden hívének a legformálisabb, a legjobban válságban lévő régi típusú demokráciát is kötelessége védeni".
469E bírálatoknak időszerű gyakorlati célja volt. Lukács úgy gondolta, hogy a romantikus antikapitalizmus lefegyverzi az embereket, pesszimizmust terjeszt és tétlenséget hirdet, amikor az országnak tudatosan cselekvő tömegekre van szüksége. A társadalmat csak a dolgozó nép formálhatja át, a népet pedig csak a demokrácia legteljesebb megvalósítása tudja cselekvő részvételre serkenteni. "A népi demokrácia csak akkor állhat fenn és fejlődhetik, ha biztosítja a dolgozó tömegek állandó, konkrét és valóságos részvételét a közéletben." Lukács ehhez az érveléshez kapcsolta az elidegenedés fogalomkörét is, mely már ifjúkori művei óta foglalkoztatta. Míg a polgári filozófiában és a modern polgári művészetben az elidegenedés legtöbbször mint legyőzhetetlen és örök "condition humaine" szerepelt, ő azt bizonyította, hogy gyógyítható társadalmi betegségről van szó, és az orvosság a demokrácia, vagyis olyan társadalmi rend, amelyben az emberek cselekvően részt vesznek életük formálásában.
E gondolatmenet folytatásaként szükségszerűen felmerült Lukács koncepciójában a közvetlen demokrácia fogalma. Rousseau arról írt, hogy a nagy népességű államokban nem jöhet többé létre a kormányzásnak az a módja, ahogyan az ókori Athénben vagy a középkori olasz városállamokban a polgárok közvetlenül beleszólhattak az ügyek intézésébe. Rittinghausen, Marx kortársa ennek ellenkezőjét hirdette, és a társadalom bajait kizárólag a közvetlen népkormányzással kívánta orvosolni. Marx, Engels, valamint Lenin demokráciaelmélete mindkét végletet elvetette, és Lukács is arra épített, amit Lenin az Állam és forradalom c. művében írt. A polgári demokrácia, mint azt már Rousseau is észrevette, kikapcsolja a nép akaratának közvetlen megnyilvánulásait az állami élet valamennyi területén, ezzel szemben a proletárdemokráciának az az alapgondolata, hogy a politika minden ember egész életének saját ügye legyen. Ezért a szocialista társadalomnak abban az irányban kell fejlődnie – érvelt Lenin gondolataiból kiindulva Lukács -, hogy "az állami, társadalmi és kulturális élet minél döntőbb része a benne érdekelt tömegek közvetlen iniciatívája, közvetlen vezetése, közvetlen ellenőrzése alá kerüljön". Ez a fejlődés Lukács szerint már a munkás-paraszt demokratikus diktatúra időszakában el kell hogy kezdődjék. "A népi demokrácia mindenütt tudatosan kifejleszti a tömegek állandó szerves és szervezett részvételét a társadalmi élet minden területén, amely a tömegek életérdekeit érinti. Tehát azok között a határok között, amelyeket egy modern kisebb-nagyobb állam igazgatásának folytonossága parancsolóan előír – a marxizmus fejleszti ki újból a közvetlen demokráciát mint gyakorlati életelemet." Lukács ezen eszméje szükségszerűen éles ellentétbe került a kialakuló dogmatizmus és személyi kultusz ideológiájával és gyakorlatával.
A demokrácia mint az átmeneti időszak és a szocialista társadalom kérdése Lukács gondolatrendszerének politikai alapjaihoz tartozik, és egyszersmind 470legszorosabban egybeépül esztétikai rendszerével. A demokrácia azt jelentette számára a politika nyelvén, amit az esztétikában a realizmus. Többször kifejtette, hogy a polgári társadalom válsága és felbomlása az imperializmus korában a társadalmi élet és az államrend területén a formális demokrácia válságaként jelentkezik, a művészetek folyamatában pedig az antirealista tendenciák felerősödésében mutatkozik meg. Ekképpen a realizmus és a demokrácia Lukács szerint testvérfogalmak, annak ellenére, hogy nem mechanikus viszony van köztük. Tehát nem lehet minden realista művészben rögtön a népi demokrácia lelkes hívét, minden realizmusellenesben ellenségét látni. Lukács hangsúlyozta, nem egyedi esetek erőszakos összekapcsolásáról, hanem a társadalom mozgásában megnyilvánuló törekvésről van szó. Amiként a megvalósuló demokrácia képes a néptömegek aktivizálására, akképpen segíti a realista művészet is a harcos cselekvő ember eszményének diadalát.
A polgári modernizmus – és annak szerinte állandó szinonimája, a művészi dekadencia – nem volt más Lukács szemében, mint beletörődés a társadalom bomlásába, az elidegenedésbe, tudatos vagy öntudatlan fegyverletétel a népet elnyomó diktatúra előtt. A realizmus azáltal, hogy az élet ábrázolt részletét a maga valódi társadalmi összefüggésében mutatja be, lerombolja a hamis bálványokat. Az ember világát nem vak, misztikus erők játékszereként ábrázolja, hanem mint az emberek között létrejövő viszonyok és kapcsolatok eredményét tükrözi. A világ ezért a realista ábrázolásban soha nem irracionális, hanem mindig az emberi értelem és cselekvés – közeli vagy távoli – lehetőségein belül van. Mindezt Lukács így foglalta össze: "Hogyha én – sok ellentmondást kiáltva – írásaimban a nagy realizmusról beszéltem, mindig elsősorban az élet ilyen objektív értelmességének poézisére gondoltam."
Lukács politikai, agitációs tevékenysége, mellyel a felszabadulást követő évek magyar társadalmi harcaiban vett részt, maradandó nyomot hagyott irodalmi, esztétikai szemléletén is. A realizmus elmélete már első jelentkezésekor, a harmincas években az antifasiszta népfrontmozgalom és a kommunista párt szövetségi politikájának előrelendítését tűzte ki célul, de most a gyakorlati cél még láthatóbbá vált, és a demokrácia gondolatával bővülve újabb megfogalmazást nyert. E korszak készítette elő a realizmus elméletének ötvenes–hatvanas évekbeli kiteljesedését. A gyakorlati, politikai tevékenység és a taktikai harcok különösen kihegyezték elméletének már korábban is meglevő két tételét: a pártosságról és az egyenlőtlen fejlődésről szóló nézeteit.
1945 decemberében József Attila halálának évfordulóján előadást tartott Pártköltészet címmel. A feléledő szellemi életet máris éles véleménykülönbségek jellemezték, pedig az összefogás és egység életkérdés volt a még romokban heverő országban. Lukács a függetlenség és elkötelezettség viszonyát elemezve elutasította azt az ultrabaloldali elméletet, hogy a 471művészet célját egyedül a napi politikai propagandában jelöljék meg. Ez az elmélet nemcsak visszatetszést keltett, hanem félelmet is váltott ki a magyar írók körében: ennek leküzdése soron levő feladat volt. Lukács élesen bírálta a másik szélsőséget is, és leleplezte a polgári "tiszta művészet" mögött megbúvó politikai magatartást, példákkal igazolta, hogy hirdetői időnként hogyan hódoltak be a reakciónak, milyen engedményeket tettek a jobboldalnak. Vitatkozott Márai Sándorral és Németh Lászlóval. Azt bizonyította, hogy "mennyire illúzió, önámítás a költő "társadalomfelettisége", apolitikussága. Minden író – azzal, hogy ír – politizál, pártot vállal. A kérdés csak az: milyen fokú tudatossággal teszi ezt."
Lukács a tudatosság foka szerint a költő három típusát különböztette meg a pártosság fogalmát vizsgálva. Az első gyakran öntudatlanul, szándéka és akarata ellenére politizál. "Nálunk ennek a típusnak legelőkelőbb képviselője Babits Mihály volt. A legelőkelőbb már csak azért is, mert keservesen és mélyen érezte ennek a beállítottságnak tragikomikus problematikáját, persze anélkül, hogy lelki szerkezetének ezeken a határain túl tudott volna emelkedni. Jónás prófétáról írott költeménye szép példáját mutatja ennek az önmagával való becsületes, de reménytelen vívódásnak." A második típus képviselői a reakció előretörésének idején sem húzódnak elefántcsonttoronyba, a társadalom fejlődésének mély és átfogó ábrázolására törekednek. Anélkül, hogy szükségszerűen részt vennének a napi politikai életben, mindig harcolnak az emberi haladásért azáltal, hogy a művészet eszközével feltárják a haladás mozgatóerőit és az ellene szegülő hatalmakat. "A társadalom életének igaz és hű tükrözése itt az emberek befolyásolásának főeszköze." E típus példája Goethe, Balzac, Tolsztoj, Thomas Mann. A harmadik típus, a tulajdonképpeni politikai költő bátran, nyílt sisakkal vállalja a konkrét politikai harcot is. Mégsem pusztán népi jelszavakat hangoztat, hanem mélyen és átfogóan ábrázolja az életnek azokat a problémáit, amelyekből a napi jelszavak – ha helyesen fogalmazták meg őket – szervesen kinőttek. E típust a nagyfokú politikai tudatosság jellemzi. Példája Shelley, Heine, Petőfi, Ady, Gorkij. Legkedvezőbb kifejezésformája pedig a líra, jóllehet próza- és drámaírókat is lehet köztük találni. A pártköltészet – fogalmának ilyen meghatározása szerint – ősibb a politikai pártoknál. Lukács azonban elemezte a pártköltő és a párt viszonyát is, tekintettel elsősorban a munkásmozgalomra és a kommunista pártra. Itt azt hangsúlyozta, hogy a pártköltőnek, a legtudatosabb politikai költőnek a párt történeti hivatását kell szolgálnia, mélyen egyetértésben kell lennie a kijelölt stratégiai vonallal. Ezen belül azonban egyéni eszközeivel, szabadon, saját felelősségére kell hogy megnyilatkozzék. Ezért, hasonlattal élve, "a pártköltő sohase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán".
472A "egyenlőtlen fejlődés" tétele egyfelől a hagyományokhoz való viszonyt fogalmazta meg, másfelől a politikai-társadalmi tudatossággal függött össze. E tétel szerint – Marx és Engels megállapításaiból kiindulva – az ideológiák nem feltétlenül azonos ütemben követik a társadalom gazdasági fejlődését. Ezért a magasabb rendű gazdasági alapra épülő társadalom nem biztos, hogy azonnal magasabb rendű művészetet és tudományt is tud teremteni (Bevezetés Marx–Engels: Művészet, irodalom c. kötetéhez, 1945). A "proletkult" politikai szempontból, az avantgardizmus formai indokkal tagadta meg a múlt idők művészetét és a belőlük következő esztétikai elveket. Lukács realizmuselmélete ellenük emelt szót, amikor fontos szerepet tulajdonított a klasszikus örökségnek, és feladatának tekintette a hagyományok őrzését. Az egyenlőtlen fejlődés tétele egyszersmind mindennemű dogmatizmus ellen is irányult. A marxista kritika feladatairól értekezve (Forum, 1949. április) nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a szocialista kultúra magasabb rendűsége nem jelenti azt, hogy minden egyes szocialista szellemben írott mű magasabb fokon áll a nem szocialista műveknél. A marxizmus magasabb rendű minden megelőző ideológiánál, de a marxista eszmék puszta hangoztatása még nem teremt a polgári művészetnél magasabb rendű művészetet. "A marxizmus–leninizmus csakugyan Himalája a világnézetek között. De a rajta ugráló nyulacska azért nem nagyobb állat, mint a síkság elefántja." A politikai tudatosság, az ideológiai ismeretek elengedhetetlen feltételei az igazi szocialista művészetnek, de önmagukban még nem elegendők, és nem helyettesíthetik sem a tehetséget, sem a művészi átélést. Magasrendű szocialista művészet csak akkor jöhet létre, ha a marxista eszmék a művek belső esztétikai anyagává lényegülnek, és brosúraízű tételes megfogalmazás helyett a tárgyból és tartalomból következnek. Lukács tétele avval az esztétikai-kritikai voluntarizmussal próbálta felvenni a harcot, amely 1949-ben már egyre erősebben korlátozta a magyar művészeti élet szabad fejlődését.
Lukács György 1945-től 1949-ig nemcsak az általános ideológiai és kultúrpolitikai harcokban szerepelt, hanem bekapcsolódott a magyar irodalmi élet konkrét kritikai csatáiba is. Azt a munkásságát folytatta, amelyet a moszkvai Új Hang hasábjain kezdett el. Elemezte Arany János pályáját, a népi írók útját, vitatkozott Kassákkal, Máraival, Molnár Ferenccel, Zsolt Bélával, a magyar kritikatörténet gyengeségeit fejtegette Osvát Ernőről írva, bírálta a Válasz és az Újhold c. folyóiratokat, polemizált Déry Tiborral, Németh Andorral, Hamvas Bélával, kritizálta Illyés Gyula, Németh László, Sőtér István, Vas István új műveit és nyilatkozatait. (Ezekből az írásaiból közölt válogatást az Új magyar kultúráért című kötetében 1948-ban.)
A magyar irodalommal szemben elfoglalt kritikai és irodalomtörténeti állásfoglalását nem lehet közvetlenül levezetni a már megismert ideológiai 473és esztétikai rendszeréből, értékeléséhez előbb meg kell vizsgálni a magyar társadalom történetéről kialakított felfogását is. Lukács történelemszemlélete szintén az emigráció éveiben alakult ki, és a kommunista mozgalom ugyanazon vitáiban gyökerezett, mint általános ideológiája. A magyar társadalmi fejlődést illetően három felfogás mérkőzött egymással. Az első azt állította, hogy Magyarországon már befejeződött a polgári átalakulás, és közvetlenül a szocialista forradalom van napirenden. A második szerint még nem fejlődött ki a polgári demokrácia, de most már annak feladatait is csak a szocialista forradalom teljesítheti. A harmadik felfogás úgy érvelt, hogy a polgári demokratikus átalakulás hiánya egy átmeneti korszakot tesz szükségessé, és a szocialista forradalmat a népi demokratikus forradalom korszakának kell megelőznie. Lukács ez utóbbi felfogás híve volt, és ez a felfogás lett uralkodó a népfront idején a kommunista pártban is. A viták logikájából következően minél inkább zászlajára tűzte valaki a demokratikus átalakulás jelszavát, annál inkább be kellett bizonyítania a demokratizmus hiányát a magyar történelemben, de oly módon, hogy ugyanakkor Szabó Ervin álláspontjától is elhatárolja magát. Így született meg az a történelemszemlélet, amely a legmarkánsabban Révai József két, 1938-ban írott tanulmányában jutott kifejezésre (Magyar szabadság – világszabadság; Marxizmus és népiesség). Lukács felfogása a legtöbb kérdésben megegyezett Révaiéval, de a hangsúlyokat másképpen vetette: nála a nemzeti egység eszméje kisebb szerepet kapott, és még nagyobb nyomaték esett a társadalomkritikára. Ez a hangsúlyeltolódás a 30-as évek végétől a 40-es évek végéig még egyre fokozódott. Lukács úgy látta, hogy a nemzeti egység propagandisztikus hangoztatása a felszabadulás utáni ideológiai vitákban fokozatosan a kritikai szellem csökkenésére, a demokratizmus eszméinek rovására történt, és a dogmatizmus táborát erősítette. Ennek ellensúlyozására növelte írásaiban a történelemkritikai elemet, ám nemegyszer túlzott mértékben, s nem is mindig az igazságnak megfelelően.
A magyar társadalom visszahúzó erőit és a magyar szellemi élet reakciós törekvéseit a kiegyezéstől eredeztette. Szemében 1867 volt az elrontott pillanat, a bajok és a gondok forrása. Míg Révai a Marxizmus és népiességben arról írt csak, hogy a kiegyezés igazi kárvallottja a parasztság volt, és ezért "a magyar demokrácia elsősorban azt sínylette meg, hogy a parasztságnak nem volt módja társadalmilag emelkedni, polgárosulni", addig Lukács a kiegyezést a társadalom minden vonatkozásában reakciós fordulatnak tekintette. Szerinte e fordulat után a magyar szellemi élet szükségszerűen provincializálódott, a kompromisszum elfogadásából következően hazuggá és képmutatóvá vált, a művészet megtorpant, sőt epigonizmusba hanyatlott. A demokratikus közélet hiánya kifejlesztette a "hatalomvédte bensőség" írói magatartását: az írók lemondtak a társadalom alapkérdéseinek feltárásáról, ezért cserébe a rendszer eltartotta őket, még bizonyos ellenzékiséget is engedélyezett nekik. Ez a "hatalomvédte bensőség" 474megszabta a magyar irodalom útját egészen a felszabadulásig. Mivel a társadalom legégetőbb gondjairól hallgatni kellett, nem jöhetett létre sem önálló magyar filozófia, sem nagy realista művészet. Az osztálykompromisszum befonta az egész szellemi életet, s e hálóból csak egy-két óriás tudta kitépni magát: magányosan. A magyar társadalom – 1919 tragikusan szép kísérletét kivéve – egyenesen futott a fasizmus felé.
Lukács történelemszemlélete ebben a túlhajtott formában nem felelt meg a történelmi valóságnak, nem vette elég körültekintően figyelembe a kiegyezést létrehozó és az azt követő objektív helyzetet, a magyar társadalom rétegeit, csoportosulásait, mozgalmait pedig differenciálatlanul szemlélte.
A magyar történelem nem kellően differenciált szemlélete az irodalmi termés "negatív nivellálásához" vezetett. Abból a felfogásból, hogy a magyar szellemi élet nagy része – a társadalmi fejlődésből adódva – reakciós közeget alkot, egyenesen következett a művészi alkotások túlzottan egynemű, mégpedig negatív értékelése. Ez a negatív nivellálás át-meg átszőtte irodalomtörténeti megállapításait. Petőfi, Ady és József Attila kimagasló alakja mellett csak Arany és Babits egy-egy költői korszakát ismerte el értékének megfelelően. Tagolatlanul szemlélte a 19. század egész második felét, nem fordított kellő figyelmet a századforduló és a századelő radikális szellemi csoportosulásaira, nem vette kellően tekintetbe a magyar proletárirodalom hagyományait sem. A jelen és a múlt irodalmában csak egynemű visszahúzó erőt látott majdnem mindenben, ami a csúcspontokon kívül esett.
Bírálva-vitatkozva Illyés Gyulát és Déry Tibort emelte értékrendjének legmagasabb fokára az élő magyar irodalomból. E kiemelést esztétikai és világnézeti szempontok egyaránt indokolták: a kiemelés azonban – a történelmi és irodalomtörténeti múlt magányos hőseinek mintáira – Lukácsnál egyben abszolutizálást is jelentett. Pedig irodalmunk termékeny megújításában Illyés és Déry nem állt egyedül, hanem osztozott velük a magyar írótársadalom túlnyomó többsége. Az aránytévesztés úgy következett be, hogy Lukács eltúlozta a – valóban létező – reakciós közeg méreteit és nem tájolta be elhelyezkedését sem. Így Németh Lászlóban csak ellenfelet gyanított, félreértette és félremagyarázta az akkor megjelent Iszony tartalmát, az ún. "harmadik nemzedék" megnyilvánulásaiban csak visszahúzó polgáriságot látott, Weöres Sándor nála ellenforradalmárként szerepelt, az akkor felszárnyaló fiatalok egyik nagy csoportját pedig műveik elemzése nélkül az Újhold Babits örökségére hivatkozó beköszöntő cikke alapján utasította el.
Lukács György azáltal, hogy sötétebb tónusúra festette a magyar társadalom történetét a valóságosnál, és lebecsülte az ellenzéki erők törekvéseit, a magyar demokratizmus hagyományait, azáltal, hogy nem vizsgálta meg elég körültekintően a demokratizmus és liberalizmus sajátos kapcsolatát a 475magyar történelemben, voltaképpen annak a szövetségi politikának az érvényesülését nehezítette, amelyet pedig minden szándékával szolgálni kívánt. Szemléletének a magyar irodalmat illetően fokozatosan bizalmatlansághoz kellett vezetnie. 1944-ben még arról írt, hogy a magyar irodalom mindig mélyebben vetette fel a társadalom kérdéseit, mint a magyar politikai élet, az 1945-ös választások után már arról beszélt, hogy "az íróvilágban általában kevés a megértés, gyenge a szeretet az új demokrácia iránt". Ez a szemléletmód akadályozta meg abban, hogy olyan hatékonyan segítse az új magyar irodalom kibontakozását, ahogy az demokráciaelméletéhez illett volna.
Mindezek ellenére Lukács jelentősen hozzájárult a magyar irodalomtörténet újjáértékeléséhez, és Révaival együtt vezető szerepet töltött be a magyar marxista irodalomtudomány megszervezésében. (Ebből a szempontból különösen fontos volt A magyar irodalomtörténet revíziója (1948) c. tanulmánya.) A cselekvő ember eszményével, Petőfi, Ady, József Attila és Bartók Béla alakjának középpontba állításával végeredményben helyesen jelölte ki az elmúlt száz év magyar művészetének fő pilléreit. Igaza volt, amikor a magyar irracionalizmus és pesszimizmus ellen harcolt, amikor az arisztokratikus irodalomszemléletet bírálta, amikor károsnak minősítette a népi–urbánus ellentétek felélesztését, amikor nem engedte, hogy személyeskedő viták az irodalmi élet elvi tisztaságát veszélyeztessék. Helyesen tette, hogy magasra emelte a mércét, és megépítette az új esztétikai igényesség alapjait. Tevékenységét értékelve nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az ő elméleti művein nevelkedtek, az ő filozófiai és esztétikai írásain nőttek fel azok az új történész- és irodalmárnemzedékek, akik kiigazították az ő tévedéseit is.
Lukács György 1949-ben éles bírálatok tüzébe került, de nem eme hibái miatt. A támadás szervesen következett az uralomra jutott dogmatikus kultúrpolitika elveiből. Lukács publicisztikai és kritikai tevékenysége, amellyel a megelőző korszakban végeredményben a párt politikáját segítette, most néhány fontos vonatkozásban a megváltozott vonal szükségszerű ellenfele lett: nem véletlen, hogy a Rákosi-féle személyi kultusz az ellene indított támadással kezdte meg hatalmának gyakorlását a szellemi életben. Lukács demokratizmuseszméje ellentétbe került az osztályharcok élesedéséről hangoztatott téves teóriával, pártosságelmélete nem támogatta azt a törekvést, hogy az irodalom a napi jelszavakat visszhangozza, az egyenlőtlen fejlődés elve pedig összeütközött avval a követelménnyel, hogy az írók a zsdanovi elvek alapján létrejött szovjet művészetet tekintsék irányadónak. Rudas László szerint az Irodalom és demokrácia, Lukács demokratizmuselmélete "csökönyösen mellőzte az osztályelemzést". Az egyenlőtlen fejlődés elvét Rudas szovjetellenesnek, hazafiatlannak és kozmopolitának minősítette, majd hozzátette:"egész vitánknak Lukács könyvével kapcsolatban itt van a súlypontja…" A pártosságelmélettel kapcsolatban 476kijelentette: "a párt nem tűrheti, hogy a szocialista építés korában az irodalom és művészet terén a partizánság uralkodjék." A személyi kultusz ideológiájával függött össze, hogy Rudas tagadta az elidegenedés szerepét a polgári ideológiában, elhallgatva Marx erről szóló korai művét, és Rákosi türelmetlen politikáját védte akkor is, amikor Lukács Lenin-tanulmányát bírálta, amelyből a gondosan mérlegelő, körültekintő politikus arcképe bontakozott ki. A polgári realizmusról Rudas azt írta, hogy nem szövetségese a demokráciának, legfeljebb a demokrácia malmára hajtja a vizet. A vita szektás, dogmatikus indítékai még leplezetlenebbül mutatkoztak meg Horváth Márton cikkeiben (A Lukács-vitáról 1949, Magyar irodalom – szovjet irodalom). Ő két kérdéssel bővítette a bírálatot: felrótta, hogy Lukács nem használja Zsdanov forradalmi romantika fogalmát, a szovjet irodalommal pedig keveset foglalkozik, és akkor is olyan műveket választ ki, amelyek – mint a Csendes Don – úgymond nem jellemzőek sem a szovjet életre, sem a szovjet művészetre. Horváth Márton nem titkolta, hogy Solohov helyett inkább az Azsajev típusú írók népszerűsítését várták volna tőle.
Révai József (Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez, 1950) ugyancsak a vita politikai rugóira utalt, amikor leszögezte, hogy Lukács nézetei "nem igazodtak a Párt politikai és gazdasági jelszavainak élesedéséhez", és nem vette észre, hogy a népfrontpolitikában csupán "egy történelmi kerülőútról volt szó". Révai mégis elfogulatlanabb szemléletről tanúskodott, és vitamódszereit is gondosabban válogatta, mint Rudas László és Horváth Márton. Helyesen állapította meg, hogy Lukács nem segítette eléggé a felnövő új irodalmat, és nem állt megfelelőképpen a proletárírók mellé. Révainak igaza volt, amikor azt írta: "ha 1945-ben nem is lehetett még felvetni a szocialista realizmus harci jelszavát a magyar irodalomban, lehetett volna jobban támogatni – bírálva is – a régi és új proletárírókat…"
Lukács György Bírálat és önbírálat c. cikkében önkritikát gyakorolt ugyan, de ez az önkritikája formális gesztusnak bizonyult, ahogy erre már Révai is felfigyelt. A tematikai bírálatnak azonban eleget tett, és ebben az időszakban többet foglalkozott a szocialista realizmussal, elsősorban a szovjet irodalommal. Ezt bizonyította a Nagy orosz realisták. Szocialista realizmus (1952) c. tanulmánykötete. A Magyar Írók Szövetsége I. kongresszusán is a szovjet irodalomra hivatkozva sürgette a pozitív hősök differenciált ábrázolását, és emelte a szocialista realizmus marxista tudatosságát a polgári irodalom eszmeisége fölé. Részt vett a sematizmus ellen verbálisan hirdetett harcban: "Nem igaz, hogy a sematikus művekben túlteng az eszmei tartalom – írta.– Ellenkezőleg. Ha megnézik a sematikus műveket, azt fogják találni, hogy éppen eszmei tartalmuk a legelvontabb, a legszegényesebb. A politikai tartalom az ilyen sematikus művekben mint üres kongó frázis jelentkezik, és az ilyen tartalom megtestesítése 477eleve lehetetlenné teszi a gazdag élet-ábrázolást" (A sematizmus elleni harc mai állása és új problémái). Szót emelt a kritikai és esztétikai formalizmus ellen, és Sztálin nyelvtudományi cikkeivel kapcsolatban kifejtette a költői nyelv felépítmény jellegét (Irodalom és művészet mint felépítmény).
