ÚJ KÉRDÉSEK A PRÓZA ÉS A DRÁMA KRITIKÁJÁBAN
ÚJ KÉRDÉSEK A PRÓZA ÉS A DRÁMA KRITIKÁJÁBAN
Az adott időszak politikája a szocializmus eredményeinek védelmével kötötte össze a hibák kijavításának programját, ezért a kritikát elsősorban a közelmúlt ábrázolása, minősítése kényszerítette állásfoglalásra. Mindenekelőtt a regények és a drámák, melyek ember és környezet viszonyát ráismerhetően és tüzetesebben ábrázolták: Darvas József Részeg esője, Fejes Endre Rozsdatemetője, Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem című regénye, Illyés Kegyence s időben először s legkihívóbban Sarkadi Imre művei. A Szökevény c. gyűjteményben közzétett művek, mindenekelőtt A gyáva, az Elveszett paradicsom s az Oszlopos Simeon alaposan próbára tették az egykorú kritikát, annyira ütköztek mindazzal, ami szocialista prózaként vagy drámaként az olvasók képzeletében felmerülhetett. Megjelenésük előtt alig két évvel B. Nagy László érdekes tanulmányt tett közzé A szörnyeteg mint regényhős címmel, s ebben a nem szocialista irodalom eltorzult figuráit a késői kapitalizmus végóráival hozta szoros összefüggésbe. Érthető a kritika zavara, mikor egy szocialistának tudott író termésében hasonló hősökkel találta magát szemben. Tanácstalanságát csak fokozta, hogy a javuló társadalmi viszonyokat olykor döbbenetesen ellenpontozták e kétségbeesett figurák, drámai feszültséget teremtve egyéni sors és társadalmi háttér között. Más változatokban, de ugyanezeket a kérdéseket vetették fel Fejes, Somogyi Tóth, Illyés és Déry művei. A kritika e kérdésekre adott válaszai mindenekelőtt differenciálódását tükrözték. Voltak, akik most is a valóság meghamisítását olvasták ki az említett művekből, s az ábrázolt képet, mint Márkus István, az író gyengeségeivel magyarázták. Voltak, akik Sarkadi esetében a tartalmatlan, üres élettel való leszámolás, a zülléstől, a nihiltől való elszakadás, az ellene való küzdelem példáiként magyarázták és méltatták a vitatott műveket (Béládi Miklós, B. Nagy László), s voltak, akik társadalom és író felelősségének közösségét tükröző magyarázatot adtak (Szabolcsi Miklós, Illés László). A Rozsdatemető és a Próféta voltál, szivem esetében az ábrázolás bírálóbb, ironikusabb természete megkönnyítette ugyan az író mellett való állásfoglalást, a szocialista jelleg elismerését, de a "hábetlerség" lényegéhez, valamint Szabados csődjének teljes értelméhez csak szívós, a Sarkadi- 410vitára emlékeztető küzdelem árán jutott el a kritika (Diószegi András, Fehér Ferenc, Gyurkó László, Illés László, Szabó György). Fontos jellegzetessége volt e folyamatnak, hogy a fenntartásokat megfogalmazó kritikák többsége is az író pozitív szándékának érdekében kérte számon a szocialista társadalom lehetőségeinek éreztetését: a hitelesebb szociológiai motivációt (Gondos Ernő, Hermann István, Tóth Dezső). A Kegyencről szólva, de más művekre is érvényesen például azt, hogy míg e művekben a hatalom demoralizál, a morál nem törekszik hatalomra. Ebben a fogalmazásban a "pozitívum" már nem mint az eszményítés igénye, hanem mint az emberi gazdagság, a társadalmi teljesség s a konfliktus erejének feltétele került szóba.
Minthogy az irodalompolitika az értékek sokféleségének kibontakoztatására törekedett, kész sémákkal, konkrét szempontokkal nem szolgált a kritika számára. Így a kritikusnak a vívmányok feletti őrködés szempontjait a mű természete szerint kellett érvényesítenie. Rákényszerült tehát a mű belső világának tanulmányozására, az elemzésre. Ennek következménye, hogy a védelmező és opponáló tanulmányok egyaránt a mű kulcskérdéseire figyeltek, s értékes részfelismerésekkel egészítették ki vagy módosították egymást. A megnőtt szabadsággal együtt a kritika felelőssége is fokozódott.
Törvényszerű következménye ennek, hogy a szocialista realizmus megújítása szempontjából létfontosságúnak látszó kérdések új megvilágításba kerültek. Hol a határ az író romlott figurái és szemlélete között? S miként lehet a distanciát meggyőzően objektiválni? Emelkedhet-e tragikus hőssé egy züllött alak? Kifejezheti-e a remény elvét egy társadalmilag motiválatlan hős? Milyen buktatókat rejt hatalom és erkölcs viszonyának elvont ábrázolása? Mi folytatható abból, amit prózánk az ötvenes években művelt? – Akik e kérdésekkel huzamosabban és elmélyültebben foglalkoztak, mint Almási Miklós, Béládi Miklós, Diószegi András, Pándi Pál, Sükösd Mihály, Szabolcsi Miklós, Tóth Dezső, más-más hangsúllyal, több-kevesebb fenntartással, de az újnak, a korszerűnek, a gazdagodásnak kijáró figyelemmel elemezték az említett jelenségeket. Mai kritikánk történetének talán ez volt az a pillanata – a hatvanas évek eleje –, amikor a kritikus irodalmunk és önmaga helyzetét érzékelve a kifejlés alakíthatásának tudatában, az érték iránti személyes felelősség ihletével alakította ki véleményét.
S ahogy irodalmunk gazdagodott, ez a munka egyre nehezebb lett. Sánta Ferenc, Déry Tibor új művei, az Áruló, a G. A. úr X-ben szemléletükben és stílusukban is kihívóan újat hoztak, s Mándy Iván, Mészöly Miklós, Csurka István, Hernádi Gyula új művei még inkább elütöttek a szocialista realizmus korábbi leegyszerűsített modelljétől téma, korérzés és stílus tekintetében egyaránt. Az epikus biztonságot kereső, vitatkozó oknyomozás váltotta fel; az egyensúlyt a bizonyosságkeresés nyugtalansága, 411sőt ingerültsége, a céltudatosságot a tragikus dilemmák; a szociológiai teljességigényt a személyiség-problémákra koncentráló figyelem; a primér élmény regényesítését a fikció uralma; a lineáris szerkezeteket a szeszélyes, hol filmszerű, hol versszerű kompozíciók; a valóságos arányokat a túlzás, a sarkítás, a groteszk felnagyítás; az ünnepélyességet az irónia; az életszerűséget a képletszerűség, a jelképesség. A látvány helyett a jelentés lett a fontosabb, az ember helyett a gondolat, s aktuális ügyek helyett vagy azokban a létezés végső kérdései. Mindezeket a fejleményeket a kor s a mondandó természetéből eredő szükségszerűségként elemzik az említett szerzők, s bennük a magyar próza és színjáték tömörebbé, drámaibbá, gondolatibbá és egyetemesebbé alakulásának feltételeit jelölték meg. Mindebben nagy szerepe volt annak, hogy irodalmunk vérkeringésében az elrekesztett ágak: Krúdy, Nagy Lajos, Kosztolányi, Gelléri Andor Endre művének ösztönzése is hatni kezdett, s jelenlétük a kritika normáit is alakította. Eközben könyvkiadásunk jóvoltából kritikánk világirodalmi horizontja is nagymértékben kiszélesedett. A nyugati irodalmak lefordított művei között sok volt a remekmű, ezek híre, rangja és művészi ereje módszerük iránt is vonzalmat keltett. Hemingway, Camus műveit igazában csak most asszimilálta az irodalmi tudat, s utánuk a jelentékeny művek egész sorát A. Millertől Salingerig, Updike-ig; Th. Manntól Heinrich Böllig s a Gruppe 47-ig; Camus-től Becketten át az "új regény"-ig; az újra felfedezett Kafkától Dürrenmattig. A róluk szóló hazai tanulmányok, bírálatok nem mulasztották el társadalmi gyökerük megnevezését s érvényük körülhatárolását, és ha a magyar művekben hasonló vonások, tünetek mutatkoztak, a kritika jóhiszeműen törekedett az eszmei többlet felismerésére.
Annál inkább tehette ezt, mert a szocialista országok irodalma, a lengyel, a cseh és a szovjet művek is szolgáltak hasonló példákkal, tehát annak igazolásával, hogy az említett fejlemények szükségképpen valók, noha teljesen elütnek a szociografikus leírásokat eszményítéssel beoltó sematizmus mintaműveitől. S mert azokban a mintaművekben, a szovjet irodalom példái mellett, sok volt a Jókaira, Mikszáthra, Móriczra emlékeztető vonás, az új fejleményeket többen a magyar epikai hagyománytól való elszakadásként elemezték, méltatták. Kísértett ez a felfogás Béládi vonatkozó tanulmányaiban, jelen volt Ungvári és Sükösd Déryről szóló írásaiban, Faragó Vilmos bírálataiban, s kifejlett alakban Szabó Györgynek a magyar epikai hagyományt sommásan alábecsülő Új Írás-beli munkájában (1967. 2. sz.).
E felfogás érvei között a korszerűség legjellegzetesebb kritériumaként az objektivitás szerepel. Az objektivitás szemléletben és módszerben. Pedig Darvas zaklatottan vallomásos Részeg esője, Somogyi Tóth ugyanilyen Próféta voltál, szívem és a naplóformát imitáló Gabi c. műve, Szabó Magda Az őz c. regénye, Konrád György lírával határos A látogatója, Déry Itélet 412 nincs c. regénye, s a szomszédos államok magyar irodalmának olyan fontos művei, mint Dobos László Földönfutókja, Domonkos István Kitömött madárba, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyve nem a hűvös szigor, nem a kívülálló fölény, s nem az objektív tárgyiasság mértéke szerint minősült korszerű műnek.
A hagyomány szerepének mérlegelésében az volt a félrevezető, hogy sokan a sematikus művek alapján ítélték meg a hagyomány szerepét, s azokhoz mérték a próza új törekvéseit is. Béládi Miklós például a Sánta első köteteiben formát öltő Móricz–Tamási-reminiszcenciákhoz Az ötödik pecsét erejét, s ehhez képest nagyon is megbecsüli a Téli virágzás hagyományos vonásait. Sarkadinál azonban, ahol a sematizmus rontó hatása nagyobb volt, a korábbi művek hagyományos elemeit is élesebben bírálta. Így keveredhetett rossz hírbe az idill minden változata, s így devalválódott az otthonosság s az élettel való jó viszonyt tükröző mű. Kosztolányiról szólva Sőtér István érvelése is ide utalt. "Amit 'kellemesnek' érzünk lírájában, az egyszersmind a legnagyobb megnyugvás is, mellyel az élet kínálhat bennünket. Sőt ez a kellemesség az élet legértékesebb, legemberibb eleme is. A régi költészet nyíltabban, őszintébben és elfogulatlanabbul mert szólni az ilyenfajta 'kellemességről', mint a modern. A modern költők felajzották és belemerevítették magukat a tépettség, a meghasonlottság lelkiállapotába." Hozzátehetjük, a kritika pedig mértékké avatta azt, ami a költő számára sokszor kényszerként adódott. Ennél fontosabb, hogy amit Béládi Az ötödik pecsét bírálatában a mai regény legfőbb nehézségeként említ: "hogyan fogható egységbe értelmi feszültség, általános érdek és az epika ama eljárása, hogy az embert az élet és az egyéniség reális kiterjedésében, eleven bőségében ábrázolja", ez az igény a kritikában mind erőtlenebbül öltött formát. Az "ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad!" embereszménye nemcsak a regényfigurákból hiányzik, de az író is egyre rejtettebben és áttételesebben szerzett neki érvényt. Tudta és sűrűn hangoztatta is a kritika, hogy líránk teljesebben fejezi ki önmagát s a világot, de hogy a különbség a próza milyen hiányaiban érhető tetten, erről csak elvétve esett szó.
Kritikánk egyensúlyára és sokirányú érzékenységére vall, hogy az előbb vázolt folyamat torzulásaira hamar felfigyelt. Sőtér István vitája Fehér Ferenccel a Világos utáni szakasz értékeiről, Illés Endre felszólalása az anekdota sommás elutasítása ellen elsősorban a hagyomány felől védte a mellőzött lehetőségeket. Mások az emberi teljesség igénye felől mutattak rá arra, hogy az új vívmányokban nem minden érték, hogy pl. a belső monológ, a retrospektív előadás, az idő és tér váltogatásának filmszerű módozatai kezdtek divattá válni. Volt úgy, hogy ezek a módszerek inkább elmosták az emberi, a gondolati hierarchiát, mintsem kitüntették. S volt ilyen gyengeséget leplező szerepük a furcsa figuráknak is. Kritikánk e tendencia ellen a Részeg eső, a Hideg napok s a Próféta voltál, szívem 413meggyőző sikerekor sem hallgatott. A formaválasztás jogát épen hagyva mutatott rá például arra, hogy a monológforma, az alak jellemzésére kötve le a szöveget, nehezebben engedi érvényesülni az írói álláspontot (Tóth Dezső). Almási Miklós, aki 1956-ban a véletlen, a különös létjoga mellett emelt szót, a divat elhatalmasodását látva a sematizmustól való menekvés álsikereként bírálta Moldova, Kamondy, Huszty Tamás műveiben író és figurájának homályosan intim, az olvasót kirekesztő kapcsolatát, a szándékoltan töredékes motivációt, a külön nyelv extremitásait, a "mikrorealizmus" zavaró terhességét. Bátortalanságot gyanított e jelenségek mögött: meghátrálást mai életünk ellentmondásainak drámai valósága elől 1962-es Kortárs-beli írásában. Még inkább elevenbe vágott Almásinak az a jegyzete, melyben a furcsa figurák ügyét vetette fel (Kort 1963. 3. sz.). A rendkívülinek az a kultusza, melyet az avantgarde művelt a legbuzgóbban: a meghökkentés s a vele való játék, az árnyszerű alakok rejtelmes működtetése, a sorsok helyébe lépő képletek abszurd mozgatása, melyekről mint távoli kórtünetekről adtak hírt korábban az avatottak, most a magyar prózát is bűvkörébe vonta. S mert nem pusztán a hatás, hanem maga a valóság sugallt ilyen megoldásokat, s mert friss leleményekhez, érdekes alakokhoz, izgalmas cselekményességhez jutott általa prózánk, Almási nem a tendencia ellen érvelt, hanem elmélyítésének szükségét, a figurák egyéni arcának kirajzolását: az emberi tartalmak gyarapítását szorgalmazta.
Hasonló fejlemények tanúi lehetünk kritikánk és a parabola kapcsolatában is. A találkozás első nagy alkalma, Sánta Az ötödik pecsétje még a vonzódás és tartózkodás intenciói szerint osztotta meg a kritikát. Török Endre intuitív esszéjét, Fenyő István veszélyt észlelő bírálatát még az újjal való találkozás izgalma jellemezte, de Béládi tanulmánya már a műfaj alapvonásainak rögzítését is megkísérelte, s a Kegyencről szóló bírálatokban (Béládi Miklós, B. Nagy László, Pándi Pál és Tóth Dezső) be is ért, kimunkált formát öltött ez a kezdeményezés. Történeti érvény és aktualitás, ábrázoló tárgyiasság és példaszerűség metaforaszerű egységének elemzésével, s ezen belül a vegyülés arányainak, az általánosítás lehetőségeinek vizsgálatával mű és valóság szembesítésének talán legnehezebb vizsgáján jutott túl kritikánk. Feltárta a teljes valóság gazdagságát figyelmen kívül hagyó stilizálás értelmét: azt, hogy az egyoldalúság sűrítést jelent, tendenciák, felismerések, emberi képletek beszédes kinagyítását. Nem maradtak el a parázs viták sem, melyek – Gyurkó László, Heller Ágnes, Sükösd Mihály jóvoltából – még világosabban és élesebben rajzolták ki a modern parabola műfaji karakterét s lehetőségeit, s egyszersmind fényt derítettek a vele való visszaélés tényeire is.
E viták – akarva-akaratlanul – a korszak irodalmának alapkérdésébe ütköztek: a képletszerűség divatjába. Láttuk, hogy anyag és alakítás viszonyát a kritika szinte mindig a jelentés kibogozása s az állásfoglalás miatt fürkészte. Míg a képletszerűség s az elvontság ellen küzdött azzal, 414hogy csak a jelentést fürkészte, önkéntelenül is degradálta az epika ősi princípiumait: a látványt és a mesét. Nemcsak a Déry-mű botránkoztató őszinteségének értelme maradt így megfejthetetlen, de Konrád György A látogatójának értelmezésében is épp a filozófia túlbecsülése miatt került a figyelem árnyékába a versszerűen stilizált és koncentrált anyag vallomásértéke. Elsikkadt az a fontos tény, hogy a legsikerültebb művek, s a legolvasmányosabbak – Illyés: Ebéd a kastélyban, Lengyel József: Elejétől végig, Déry: Itélet nincs, Fejes: Rozsdatemető, Somogyi Tóth: Próféta voltál, szívem, Cseres: Hideg napok, Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja – kétfelől: anyag és szándék felől szinte egyazon intenzitással fejlenek: az egymást termékenyítő kölcsönösség bőségével, találékonyságával.
