KIBONTAKOZÁS A DOGMATIZMUSBÓL (1953–1956)
KIBONTAKOZÁS A DOGMATIZMUSBÓL (1953–1956)
Irodalmunk fokozatos szembefordulása a dogmatizmussal szavakban az 1951 áprilisában tartott írókongresszuson kezdődött el. Ekkor öltött formát – legerőteljesebben Révai József beszédében – a valóság mélyebb, sokoldalúbb s gazdagabb ábrázolásának igénye: a sematizmus elleni harc programja. Ez a program azonban sem a szépirodalomban, sem a kritikában nem hathatott felszabadítóan. A konfliktus nélküli dráma elméletének szovjet bírálata 1952 áprilisában ismét új érvekhez juttatta a sematizmus elleni küzdelem irányzatát. A dogmatizmussal való politikai leszámolás hiánya miatt azonban a remélt kibontakozást elodázta, és a zavart, a bizonytalanságot növelte. Az első törést az 1952-ben lezajlott Déry-vita okozta. Ennek során ütköztek ki először az egységen belül rejlő nézeteltérések, s kezdődött el egy bizonytalan megosztottság. Ebben a folyamatban s a legaktuálisabb kérdésekben a kritika általában Révai József álláspontját képviselte. A Déry-vita utáni megmerevedést az 1953 júniusában hozott párthatározat átmenetileg feloldotta ugyan, de csak rövid időre, mert a Szabad Népben 1954. március 15-én közzétett pártállásfoglalás, majd a júliusi íróközgyűlés beszámolója, melyet Darvas József tartott, a vívmányok őrzését és a hibák bírálatát, az elvi szigor és a bátor kezdeményezés érdekét továbbra sem tudta, de valójában nem is akarta meggyőzően összehangolni.
A kritikát ez a bizonytalanság nehéz helyzetbe hozta. A szépirodalom eszmélkedése ugyanis egyre elszántabb, drámaibb formákat öltött. Ez a 405drámaiság elsősorban nem a kritikában, hanem az irodalompublicisztikában érvényesült. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a megoldatlan politikai és gazdasági nehézségek áttételes formában az irodalom küzdőterére kerültek, a művészetek valóságos társadalmi súlyuknál sokkal több figyelmet kaptak minden vonatkozásban. A politikai vezetés ingadozva, habozva nézett szembe korábbi hibáival, s a párton belül egyszerre érvényesültek dogmatikus és revizionista elképzelések, melyek közvetve az irodalomra is hatottak.
Ha a korszak fő tendenciáját nézzük, mégis megállapíthatjuk, hogy 1953 után megkezdődött a korábbi hibák lassú korrekciója. A Déry-vita ékesszólóan bizonyította, hogy a Révai József által sürgetett antisematikus, ugyanakkor szocialistának nevezett irodalom az adott viszonyok között voltaképp egymást kizáró ellentétek. Szükségessé vált a korábbi irodalompolitikai elvek felülvizsgálata, az addig hallgató, elhallgattatott írók újra megszólaltatása. Erre a feladatra még az 1953. júniusi fordulat előtt, annak az évnek az elejétől az újra Király István szerkesztésében megjelenő Csillag vállalkozott. Ekkor tértek vissza az irodalomba Áprily Lajos, Füst Milán, Kassák Lajos, Németh László, Szabó Lőrinc, Vas István és mások.
Az irodalom színképének gazdagodása új feladatokra sarkallta a kritikai tevékenységet is. Megnőtt a hitelesség és a költői kifejezőerő iránt való fogékonyság, egyre több olyan tanulmány jelent meg, melynek szerzője az írói pálya egészét igyekezett áttekinteni, fejlődési ívét megrajzolni. Az irodalom mozgása megváltoztatta a kritikai elemzés módját is: a kritikusok érzékenyebben igyekeztek szembesülni az alkotások művészi eszközeivel, s a változások méltatásában egyre nagyobb szerepet kapott a dialektika, az ellentétek higgadt vizsgálata. Ilyen tüzetes, részleteiben máig termékeny szempontot kínáló tanulmányt írt Szabolcsi Miklós Juhász Ferenc Óda a repülésről című kötetéről, Rényi Péter az Almáskertről, Pándi Pál Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regényéről. Ezekben a bírálatokban egyre erősebben érvényesült az írói szándék méltánylása, a kritikus nem fölénnyel, hanem beleéléssel igyekezett elkülöníteni az igazi értékeket a műalkotás érdektelenebb rétegeitől.
A kritika hatékonyságát nemcsak a felszabadulás utáni marxista bírálók első generációja szavatolta, nyomukban, és részben példájuk, elméleti alapvetésük nyomán új, fiatal kritikusok jelentkeztek, akik korábban is publikáltak már, de ekkortól váltak kritikai életünk rendszeres szereplőivé. Ekkor jutott fontos szerephez a Bodnár György, Czine Mihály, Tamás Attila nevével jelölhető csoport. Ekkor kezdett önállóbb igénnyel dolgozni Diószegi András, Koczkás Sándor, és Almási Miklós, Hermann István, Mészáros István bírálataival a Lukács-iskola új hulláma is bontakozni kezdett, s ekkor tűntek fel Abody Béla, Ungvári Tamás esszéi is. Ezek a kritikusok szinte valamennyien a dogmatizmus évei alatt járták ki a 406szakma iskoláit, a közös normák érvényesítésében mégis egyre hajlékonyabbak, dinamikusabbak, bátrabbak lettek. Mészáros István például, miközben Illyést cáfolta, a cselekvő költészet eszményét az emberi teljesség igényével kapcsolta össze. Tamás Attila – miközben más kritikák Dózsa korának ábrázolásaként interpretálták A tékozló országot – a mű aktuális érvényével is szembenézett. S hasonló többletek tanúi lehetünk Bodnár György és Czine Mihály írásaiban is. Főként Czine Mihály Tamási-tanulmányában, mely a Csillag 1954. januári számában jelent meg, és az író iránti bizalmatlanság közepette is sikerült feltárnia a mű mához szóló értékeit. Meglepetésnek számított az a készenlét és avatottság, mellyel ezek a fiatal kritikusok a megjelenő nagy művek védelmét és igazolását magukra vállalták. A legjobb alkalmat Illyés Gyula Kézfogások című gyűjteménye adta, melyben a humanitás és a líra természete elsöprő erővel hatálytalanította a szerzővel szemben tanúsított fenntartásokat. Czine Mihály szenvedélyes esszéje ezt a hatálytalanító erőt váltotta a kritika nyelvére, mikor az előítéleteket megnevezve, azok ellenében mutatta fel a könyv, s általa Illyés Gyula művészetének jelentőségét az Új Hang 1956. 8. számában. A kötet eszméltető szerepét s a felnövő kritikusok törekvéseinek ekkori összhangját mutatja, hogy Diószegi András a Szabad Népben méltatta tartózkodóbb hangnemben, de Czine Mihállyal egybehangzóan a Kézfogásokat. Úgy, hogy Illyés Gyuláról szólva a kritika magatartásváltozásának belső logikáját: fokozatosságát, szervességét is tükrözni tudta.
Illyés Gyula közösségi érdekű versei, életközelsége, cselekvő humanizmusának nyíltsága, érett és tiszta realizmusa és nem utolsósorban a napi irodalompolitikai, valamint a párton belüli küzdelmektől való távolsága meg is könnyítették a vele való szembesülést. Nehezebben ment ez Benjámin László és Juhász Ferenc esetében, akik az elmérgesedő irodalompolitikai viták ütközőpontjai lettek. A napi csatározásokban ugyan sok korábbi vád és minősítés hatálya meggyengült, de a válságversek ügyét s általuk a korszak egyik legnehezebb kérdését csak az Egyetlen élet bírálatai mozdították el a holtpontról. Elsősorban Tamás Attila, amikor a válság ténye helyett annak tartalmára irányította a figyelmet. Amikor Benjámin László vívódásainak kommunista jellegzetességeire rámutatott, s felismerte a "tagadni és igenelni, abbahagyni és újrakezdeni" igényben a József Attila-i dialektika folytatását.
Még nehezebb volt a kritikus dolga Juhász Ferenc új verseivel, s az 1956-ban megjelent Virágok hatalma című kötettel szemben. S különösen nehéz Bodnár Györgyé, aki Juhász bírálóinak magvasabb érveivel is számolva, igyekezett jogaiba iktatni a megdöbbentően új fejleményeket. Ennek során mutatott rá arra, hogy a válság nem azonos a megrekedéssel, hogy lehetséges tisztító, kibontakoztató válság is. Az életmű néhány alapvonását is rögzítette Új Hang-beli írásában: világ és ember viszonyában az utóbbi kiemelkedő szerepét, a harmóniavágy termékeny dinamizmusát; 407a bátor kísérletekben a gazdagodás lehetőséget; szimbolikájában az elveszett harmónia visszaszerzésének igényét. S bár a társadalmi közeg elhagyását ekkor még ő is csak átmenetnek képzelte, s elvontnak a költő humanizmusát, károsnak az önállóságra törő képfantázia tobzódását – a szimfóniaszerű építkezést egészséges tendenciának vallotta, s kijelentette: Juhász "nem térhet vissza a régi egyszerűséghez, vállalnia kell az újat, még ha bonyolultabb és kusza világba vezet is".
A próza nem mutatott fel e rövid idő alatt olyan műveket, melyek a kritikát nagyobb számvetésre sarkallhatták volna. De hogy a fordulat új lehetőségeit néhányan már ekkor megsejtették, legmeggyőzőbben Czine Mihály Fiatalok gondjai című tanulmánya bizonyította. Ez a helyzetjelentés a Virágok hatalma, a Havon delelő szivárvány és az Emberavatás utáni pillanat erőállapotát, hogy nagy dolgok készülnek irodalmunkban, közelről is meglepő biztonsággal jelezte. Elsőként mutatott rá a napi taktikázással s a leszűkített hagyományértelmezéssel szemben a teljes hagyomány asszimilálásának lehetőségeire, s Csurka István, Kamondy László, Moldova György, Sánta Ferenc, Szabó István tömör jellemzésében az új magyar próza színképének első vázlatát adta. Ma már nemcsak az bizonyos, hogy Czine Mihály kritikája valóságos erőket és valóságos tendenciát jelzett, hanem az is, hogy olyan pillanatban, amikor a szocialista irodalom hosszú távon is egybetartozó új törzsgárdáját össze lehetett volna fogni. Ha nem is ilyen átfogó érvénnyel, de az új tendenciák nagy perspektíváit mások is sejtették. Jó példája ennek Almási Miklósnak A közelmúlt magyar novelláiról az Új Hangban megjelent tanulmánya, mely a novella elvértelenedésének okát keresvén a típusértelmezés kulcskérdését vizsgálta, amikor szót emelt a "véletlen" védelmében. Gondolatmenete szükségképpen ütközött bele a pozitív hős kategóriájába. Létjogát nem tagadta, de azt igen, hogy puszta jelenléte mérték lehessen.
A példák gyarapíthatók, de együttvéve sem képviseltek olyan szakmai értéket, sem olyan áramlatot, mely tüzetesebb tárgyalásukat indokolná. Az események irama sokkal gyorsabb, az esztétikai értékek és a politikai gesztusok összekeveredése sokkal nagyobb mérvű volt, hogysem a pontos és módszeres felmérés kibontakozhatott volna. A szocialista irodalom máig aktuális kérdései azonban, ha futólagosan is, de ekkor kerültek napirendre. Ekkor nézett szembe kritikánk az őszinteség, az egyéniség szerepével, élmény és eszme viszonyának jelentőségét ekkor mérte fel. Ekkor gondolta át először a bajok, a nehézségek ábrázolásának problematikáját, jó és rossz, fájdalom és öröm szerepét a hitelesség megvalósulásában; lényeg és jelenség dialektikájának marxista értelmezését.
A vállalás, az áthangolódás izgalmaiban s a dogmatizmus elleni harc hevében e kérdések módszeres feldolgozására akkor sem jutott idő. Igen jellemző, hogy a fordulat konfliktusait legközvetlenebbül kifejező Abody-esszék szellemi tüzijátéka jóformán ebből élt, ettől sziporkázott: a dogmatizmus 408detronizálásának mámorától (Indulatos utazás, 1957). A tárgyára szánt figyelmet lépten-nyomon elvonja, kitérőkre kényszeríti a leszámolás ingere. Pedig érzékenyen észlelte és jól értette Benjámin László vagy Juhász Ferenc sokat vitatott új műveiben a társadalmi szükségszerűséget. Bátran mérte a jelenség arányait, s természetéről is sok a találó metaforája. Mű és kritikus találkozásában maga a találkozás fontosabb volt, mint a felmérés művelete. "Erre nekem nincs mértékem…" – fakadt ki éppen ő az újra szóhoz jutó Szabó Lőrinc versei előtt. S ez a bizonytalanság, kinél örömmel, kinél ingerültséggel átszőve, de szinte egész kritikai életünket jellemezte ezekben az években.
