A DOGMATIKUS IDŐSZAK MÉRLEGE
A DOGMATIKUS IDŐSZAK MÉRLEGE
Miként az irodalom, a kritika is megsínylette a dogmatikus irodalompolitika uralmának néhány esztendejét. Az új kritikusnemzedék túl fiatal és készületlen volt ahhoz, hogy a frissen elsajátított esztétikát szuverén módon tudja és merje alkalmazni. Az érett szakemberek többsége lassan a műfordítás és az irodalomtörténet művelésére tért át. Akik kritikusi munkát is vállaltak, mint például Bóka László, Keszi Imre, Kardos László, jobb színvonalat diktálni nem tudhattak. Vagy azért, mert régebbi tudásukat, mint Bóka László és Keszi Imre, csak stílusukban merték érvényesíteni, vagy azért, mert idejük és erejük javát már nem a kritikaírásra fordították. Az irodalompolitika irányítói amúgy is mindig kijelölték az éppen szükségesnek vélt irányt, s egy idő után erre már várt is a kritika. A kezdeményezés kockázattal járt, mert ha keresztezte az irodalompolitika lépéseit, sokat ártott a kritikus jó hírének. Az idézetek hatalmában jobban lehetett bízni, mint az érvek erejében. Így alakult ki az irodalompolitika intenciói nyomán haladó, annak megnyilatkozásait az adott témára lefordító, sok idézettel fedezett kritikusi gyakorlat, mely nem alakította az értékrendet, hanem szentesítette, s amely nemcsak a műnek és az olvasónak, de a kritikusnak is ártott. A felfedezés örömében s a műelemzés szakmai nyereségeiben ritkán volt része a korszak kritikájának. Érezte is ennek hiányát, s gyakran hangoztatta önmagával szemben, hogy a mű esztétikai oldalát is tanulmányozni kellene, tartalom és forma dialektikáját érzékenyebben kellene követni, de az ilyen irányú kísérletek könnyen az esztétizálás hírébe keveredtek.
Elszigetelődve a világirodalom eleven zajlásaitól, a szovjet ösztönzések sokszor gépies átvételével a vizsgálódás horizontja is beszűkült. A viszonyítás vonatkozási pontjai, az analógiák, párhuzamok a legkülönfélébb műveknél is azonosak voltak. A kritikusnak a műről kevés gondolat jutott eszébe, s így közelítésmódjai, szempontjai is sűrűn ismétlődtek. A művön túlmutató irodalomelméleti, poétikai kérdések, ha szóba kerültek is, új felismeréssel nem gyarapodtak. De nem közvetítette a kritika a műélmény eleven lüktetését sem. Belterjessége ezért sokszor szürkeséggel és sterilitással társult. A találó észrevételek, a jogos bírálat s az indokolt öröm a legritkább esetben öltött kifejező formát. Egyrészt azért, mert a mondandó 403magva, a szándék lényege gyakran elveszett a dicséret és a gáncs óvatos adagolásában; másrészt azért, mert a bírálat a kritikus személyiségének vonásait, jelentőségét, s a művel való szembesülés eseményét nem tudta tükrözni. A kritikus eleve személytelenségre törekedett, mintha egy nagyobb hatalom "arc nélküli" szócsöve lenne, s ezt a látszatot ünnepélyes és ítélkező hangja is alátámasztotta. Nevelő szerepének tudatát leckéztető, parancsoló modorral is hangsúlyozta. Így alakult ki a látszat, hogy a kritikus a párt meósa, "kincstári normás", "hibakereső ügyész" stb. Olyannyira, hogy azok ellen, akik e látszatot igazolták, éppen a legtöbb felelősséget vállaló kritikusok: Pándi Pál és Király István emeltek szót. Az ő leltárukból kölcsönöztük az iménti jellemzés legtöbb elemét is. Hasonló elégedetlenséggel nyilatkoztak meg ekkoriban a kritikáról szinte minden fórumon. Mérlegünk így lényegében a korszak kritikájának önszemléletével is egyezik.
Jelentékeny kritikai művet ez a korszak nem hozott létre, pedig szorgalomban nem volt hiány, s a lehetőségekhez képest az érték iránti tisztelet is kereste érvényesülése lehetőségeit. Mikor az irodalompolitika egy-egy jelentős író iránt enyhülésre hajlott, s az író alkalmat adott, a kritikusok egymást múlták felül az értékek lelkes méltatásában. Vitathatatlan, hogy A lázadó ember, Juhász Ferenc első kötetei, a Próbatétel, a Sámson, az Ozorai példa, a Felelet első kötete, a Szegények szerelme, a Fáklyaláng, az Új föld megjelenését a kritika avatta eseménnyé (Veres Péter, Sőtér István, Bóka László, Gimes Miklós, Nagy Péter, Keszi Imre, Molnár Miklós, Pándi Pál bírálatai révén). Ezekben a bírálatokban is az íróról való hivatalos állásfoglalás mozzanataihoz igazodtak a szempontok, de az új, szocialista érték láttán támadt öröm, a felfedezés őszinte pátosza átütött a sablonokon. Molnár Miklós például olyan apparátussal s olyan tüzetességgel mérte fel e néhány esztendő drámatermését, mint egy irodalomtörténeti szakaszét. Ha pedig a derékhad írója alkotott jelentős művet, amilyen a Megbékélés, a Tűzkeresztség, az Uborkafa, a Budapesti tavasz volt, a kritika a ráhangoltság izgalmával s a nagy eseménynek kijáró figyelemmel taglalta, méltatta, vitatta.
Volt ebben öncsalás is, de a hozzáállás, a kritika őszinte hangja jelezte, hogy a teljes valósággal való szembesülés hiánya mennyi lehetőség útját torlaszolta el. Mert a megírt kritikák zöme a hiteles részletek ellenére sem tükrözte a művel való találkozás élményét, s az érték fokát sem. Mikor mindez nyilvánvaló lett, a korábban legaktívabbak, Horváth Márton, Keszi Imre el is pártoltak a műfajtól. S akik a folytonosság őrzésére törekedtek, mint Király István és Nagy Péter, jelentősebb műveiket már a következő periódusokban alkották meg.
Még inkább áll ez a náluknál is fiatalabb kritikusokra, akiknek még az érés nehézségeivel is birkózniuk kellett. A valóságfogalom és a mű szembesítésének konfliktusait természetesen ők is megsínylették. De amilyen 404könnyen adták át magukat szerepük sodrásának, olyan szomjúsággal keresték később az állandóság és a megbízhatóság szemléleti és szakmai biztosítékait. Mikor a sematizmus elleni küzdelmet a párt napirendre tűzte, ezek a kritikusok nyomban felismerték ebben a továbbfejlődés lehetőségeit, s elkezdték a hibák kijavítását. A szocializmushoz való hűség és a mű iránti tisztelet legtanulságosabb vizsgáit ez a nemzedék produkálta: Lukácsy Sándor, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós és mások, összeforrva a rendszerrel, átélve s vállalva annak győzelmeit és kudarcait, készültek a nép érdekében való igazság és érték szolgálatára. A napi harcok, az új és új irodalompolitikai viták sodrában írtak tanulmányokat regényekről, átfogó pályaképeket bontakozó költőkről, s kritikák sorát, melyek bár sok tévedéssel, de irodalomtörténeti közeget, akusztikát teremtettek az irodalom köré, amely a kibontakozás zavaraiban olykor igen rászorult fontosságának éreztetésére. A tanulság, amit ekkor szereztek, évek múlva művekben is formát öltött, de az ötvenes évek első fele inkább az áldozatos szolgálatok ideje volt. Egy történelmi arányú vállalkozás és a vele együtt felnövő irodalom összehangolásának előiskolája volt ez a néhány év.
