A KRITIKA EMBERKÉPÉNEK SEMATIKUSSÁGA
A KRITIKA EMBERKÉPÉNEK SEMATIKUSSÁGA
Ennél tovább azonban a bonyolultság megértésében nem ment el a kritika. Sőt, szembe is fordult minden olyan kísérlettel, amely a belső diszharmóniára vagy a napi küzdelmeken túlra mutató, az ún. "végső" kérdéseknek nagyobb figyelmet szentelt. A népiség azért juthatott nagy szerephez a korszak irodalmában, mert ebben az eszmeiségben kifejeződhetett az új hatalom népi jellege, tükröződhetett benne a világban való otthonosság érzése, kultúra és nép szoros kapcsolata és a népiséggel összeforrt emberi összhang, egészség és egyszerűség eszménye is. A kritika szemében a személyiség minden zavara, sérültsége, zaklatottsága a dekadencia 399kórtüneteként, a burzsoá rothadás kísérteteként jelent meg. Az a mű, amelyik megreked a személyiség sérelmének ábrázolásánál, közvetve a burzsoáziát segíti. Bomlástünetnek számítottak a figurák szerelmi életében adódó szélsőségek is. Ha az osztályellenség képviselője feslettnek, léhának bizonyult, azt még helyeselte a kritika, bár ha az író nagyon elmélyült az ilyen vonások rajzában, mint Kolozsvári Grandpierre Emil, Karinthy Ferenc vagy Örkény István, már felvetődött a gyanú, hogy az író talán nagyon is elmerült a kiszemelt tárgy ábrázolásában, s nemcsak bírálja és leleplezi, de meg is érti azt, netán örömét is találja benne. Az pedig, hogy egy többé-kevésbé romlott figura és egy pozitív hős között a kíméletlen harcon vagy a gyors leszámoláson kívül valami huzamosabb, szívósabb, mélyebb kapcsolat, sőt vonzalom is létesülhet – mint a Feleletben Nagy Júlia és Farkas Zénó között –, a kritikát csak ingerelni tudta. Hogy Örkény István Lila tinta című novelláját elsősorban ezért, a züllött, élősdi polgár és a nép fiának szoros összeszövődése miatt bélyegezte Révai József s vele együtt az egész magyar kritika "rohadt és hazug" írásnak, az egy percig sem volt titok.
Az emberi esendőség, vívódás, pesszimizmus látványának kritikusi szemlélete azért is fontos, mert a próza emberképének elmélyülése mellett a líra új fejleményei is beleütköztek ebbe a szemléletbe. Legkorábban és legkihívóbban az Új versek Juhász Ferencé, aztán Benjámin László, majd mások is. A kérdés összefüggése a valóságértelmezés említett szűkösségével a legelső nézeteltérésekben kiviláglott. Például Déry Tibornak és Lukács Györgynek a pesszimizmusról folytatott vitájában. Déry Tibor azzal érvelt, hogy a jövő emberét a múlt összes sérelmeit és sebeit őrző idegzetek készítik elő, s hogy a teremtő munka – szóljon bármiről is a mű – természeténél fogva optimista, s akár évekkel később Illyés Gyula, a fájdalom kifejezésének jogosultsága mellett emelt szót. Lukács György azonban a fájdalom tartalmára kérdezett rá: mit fájlal az író abban, ami múlandó? S hogy kérdése egyértelmű legyen, ki is egészítette: "Eléggé vájtfülűek vagytok ti, írók, az új élettel szemben? " És ezzel a fájdalomról, vívódásról, belső konfliktusokról tudósító művek kritikusi minősítésének kulcsát nevezte meg: a költő minden ilyen érzése valamilyen módon az adott társadalomra utal, s csakis arra. Erősítette ezt az irodalomtörténeti gyakorlat is, amely a múlt irodalmának minden keserű, szomorú, borús tartalmát a társadalomra vetítődő árnyéka szerint: "leleplező" funkciója miatt becsülte.
Mindezek ismeretében érthető, hogy Juhász Ferencnek a halállal szembesülő új verseit megütközéssel és felháborodással fogadta a kritika. Az emberi-költői magatartás elferdülését, romlott burzsoá filozófiák kicsírázását, dehumanizálódást, a pánerotizmus betörését észlelték benne. S nemcsak Molnár Miklós, nemcsak Keszi Imre, akinek kíméletlenségét az irodalompolitika 400is sokallta, hanem a megbecsülésre hajló Kónya Lajos és távolabbra mutató éllel Benjámin László is.
Egy év múlva, 1953-ban aztán, ha nem is ugyanilyen okokból, de épp Benjámin László költészete lett a vívódás körüli nézeteltérések ütközőpontjává. Szilárdan tartotta magát az a meggyőződés, hogy a vívódás, a kétség, a keserűség és a kétségbeesés idegen a kor valóságától, de a marxizmustól is, amely kulcsot ad minden kérdés megoldásához. S a válságot kifejező tendenciával szemben ismét csak a valóság mélyén rejlő társadalmi értékekre hivatkozott a kritika, annak felismerésétől remélte a derűlátó irodalom újjászületését.
A kritikának általában nehezen sikerült úgy képviselnie eszményeit, hogy az alkotó sajátos képességeire is tekintettel legyen. A téma, az anyag esetlegességei mögött rejlő állandóbb adottságok: a hangoltság, a tónus, az alkotásmód, a képfantázia iránya, természete elég ritkán került szóba ekkoriban. S ha igen, megesett, hogy a legegyénibb adottságot vélte konvencionálisnak a kritika. Keszi Imre például a Csillag 1949. júniusi számában az induló Nagy László üde és robosztus képeit bélyegezte Sinka-utánzásnak. Két év múltán, mikor egyik tanulmányában ő is felfedezte az "állandóbb gyöngéd líraiság" jelentőségét, felfedezését a metafizikus esztétizálás riasztó példájaként emlegették lépten-nyomon. Ha a költő őszinte igyekezettel törekedett tehetségének szocialista realista lehetőségeit mozgósítani, a kritika mindig többet kívánt, s ami nagyobb baj: sokszor a legerősebb hajlamok ellenében valót. A polgárságban otthonos íróktól, hogy a népet ábrázolják, s mikor erre hajlandónak bizonyultak, akkor azt, hogy bensőségesebben, tüzetesebben. Például Kolozsvári Grandpierre Emiltől, Karinthy Ferenctől, Örkény Istvántól, Somlyó Györgytől. S mivel ez ritkán sikerült, a kudarc új elmarasztalást és új követeléseket termett. Déry Tibornak, Karinthy Ferencnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek, Rideg Sándornak a furcsa, a különös megoldásokat rótta fel sűrűn a kritika. Igaz, hogy e tendenciának kezdettől volt bizonyos ellenzéke. Szóhoz jutott ez a Felelet kapcsán is Zelk Zoltán, Keszi Imre, Benjámin László, Eörsi István cikkeiben, felszólalásaiban, aztán a Simon Menyhért születése körüli vitában, ahol Bodnár Györggyel szemben Pándi Pál érvelt az egyéni vonások túlélezése, az excentrikusság belátóbb értelmezése mellett. A Csillagszemű műfaji vívmányainak, a meseregény szabadabb valóságábrázolásának védelmében öltött formát talán először tisztán az elképzelés, Nagy Péter egyik cikkében: "Nem dzsungelnek képzeljük el a szocialista irodalom jövőjét, de nem is francia kertnek, ahol minden fa, bokor a kertész kése önkényének kénytelen engedni, olyan park kell kialakuljon belőle, amelyben minden növény saját természete szerint fejlődhetik, ha szemet gyönyörködtető virágokat és hasznos gyümölcsöket hajt.…" (Mérlegen, 121–129.).
