A KRITIKA POZITÍV HŐSE
A KRITIKA POZITÍV HŐSE
E kritikák szerzői persze jól tudták, hogy a típus nem azonos az átlagossal, s tudták mások is, de balzaci, tolsztoji, móriczi, gorkiji, solohovi típusra gondolván, a társadalmi törekvések lényegét okkal hihették jogos kívánalomnak. S mert a társadalmi törekvések lényegében a születő új is jelen volt, s ennek érdeke mindennél fontosabbnak számított, érthető, ha a típusok között az újat, a jövőt képviselők álltak a legnagyobb becsben, és a kor kritikájának a pozitív hősök ügye állandó gondja volt. Nemcsak a dialektika okán, hanem az irodalom nevelő, példaképeket felmutató, agitatív funkciójának teljesíthetése érdekében is.
Az író számára, aki a történelem valóságos anyagából igyekezett figuráit megalkotni, az ellenforradalmi rendszerből éppen hogy kiszabadult nép modelljeiből nagy nehézséget jelentett olyan pozitív hősöket alkotnia, amilyeneket a kritika kívánt. Ez ugyanis részben a népmese, részben Jókai, Móricz, de főleg a nagy költő-forradalmáraink verseiben kibontakozó embereszmény korszerű objektiválását várta és sürgette. Ennek megvalósult mintáit tisztelte a szovjet irodalomban, s ha érv kellett és példa, ultima ratióként mindig ezekre a mintákra hivatkozott: Gorkij, Solohov, A. Tolsztoj, Fagyejev, Gladkov, Katajev, Azsajev, Pavlenko, Nyikolajeva és mások figuráira. Valamennyire szinte azonos nyomatékkal. Ennél fontosabb, hogy a regények, amelyek mintául szolgáltak, egy óriási forradalmat, több éves polgárháborút, hatalmas gazdasági átalakulást, majd a második világháborút végigküzdő győztes nép és párt történetének anyagából születtek. S még ezek közül sem avatódhattak példává olyan tragikus hősök, mint Solohov Grigorij Meljehovja vagy amilyenek a Golgota ellentmondásos figurái. Igaz, hogy Lukács György és Révai József többször is hangsúlyozták: nem gáncstalan lovagokat várnak az irodalomtól, nem csupa Toldi Miklósokat, "a hőseink nem titánok – írta Révai József –, nem félistenek", hanem "egyszerű dolgozó emberek […], akik a kapitalizmusból 396jönnek és mennek a szocializmusba, és közben a világot átalakítva – átalakítják önmagukat". Abban az örömben, amellyel Pándi Pál az Új föld figuráit, Nagy Péter a Csillagszeműt méltatni, elemezni tudta, a pozitív hős szemléletének erre a realista változatára ismerhetünk.
Mű és igény ilyen szerencsés találkozására azonban elég kevés volt a példa. A tegnapból a mába igyekvő figurák vagy túl gyorsan, felületesen nőttek eszményivé, vagy túl lassan, nagyon is tisztelve a közeget, amelyben létezniök kell. A közeg, főleg a történelmi, sokkal inkább kedvezett a nehéz időket átvészelő, a veszedelmeket tisztességgel eltűrő, helytálló jellemeknek, amilyen Veres Péter Balog Janija, vagy ellentétének, a népmesei fogantatású magányos hősöknek, amilyen Rideg Sándor Sámsonja vagy Kolozsvári Grandpierre Emil Kicsi Jankója. S még inkább olyan hősöknek, akikben múlt és jelen, sár és arany együtt jelentkezett, s nemcsak alakítói, de szenvedői is az időnek. Urbán Ernő Tűzkeresztségének Ható Ignácát ilyesfajta összetettség árnyalatai emelték ki a korszak átlaghősei közül, de Nagy Péter már akkor észrevette, hogy az író nagyon is önkényesen földelte le a figurában rejlő robbanáslehetőségeket, amikor "az igazság olyan jelentős részét halmozza középparaszti hőse oldalára, hogy a néző nincs a mű igazságosságáról meggyőzve, amikor mégis az követi meg a nemcsak ellene, de a szövetkezet ellen is nálánál jobban vétő elnököt". Hogy a pozitív hős esendő is lehet, esetleg részeges, nőcsábász, hazudozó, tolvaj, mint Svejk; vagy vagány romboló, aki éppen rombolása révén dolgozik a holnap elébe, mint Karikás Frigyes Nagy Józsefe, Lengyel József Prenn Ference, ilyen lehetőségekkel a kritika nem számolt, s ha szembetalálta magát velük, nyomban tiltakozott. Szinte minden esetben, ahol a hős tipikusságát nem találta társadalmilag is érvényesnek. Tehát minden esetben, amikor a magányosság, a rendkívüliség, a különcség jegyei nagyon erősen kiütköztek. A pozitív hősről írott tanulmányában Losonczy Géza világosan leszögezte, hogy a Gelléri-féle munkásszemlélet nem folytatható, mert Gelléri Andor Endre csak az elnyomorodott proletárt ábrázolta. A Kakuk Marcival való rokonság általában tehertételként került szóba. A jassznyelv, a lumpenség jegyeit Dérynél is megrótta Horváth Márton. S hasonló okból: a furcsaság, a különlegesség, a groteszk előtérbe tolása miatt részesült bírálatban Karinthy Ferenc Szép élet című kötete is, például Király István és Szabolcsi Miklós kritikájában. A Major Tamással szemben védekező Háy Gyula pedig kijelentette: "Én az úgynevezett ingadozó hőst reakciós burzsoá-dekadens követelésnek tartom és tartottam mindig."
Ezek a megnyilatkozások sokszor a mű valóságos gyengeségeit bírálták, de ennél fontosabb, hogy erős elméleti fedezetként ott állt mögöttük a tétel: az a fontos, ami keletkezőben van, s a "kettős kötődés" múlthoz s jövőhöz nem jelenti e kötődések erejének és minősítésüknek azonosságát. És ott állt mögöttük vagy inkább előttük az irodalompolitika 397vezetőinek az a nagy nyomatékkal hangoztatott követelménye, hogy a szocialista realista mű pozitív hősei nem lehetnek se ingadozó, se a harcok központján kívül álló figurák, nem lehetnek proletár-Hamletek és türelmes parasztok (ilyennek minősítette Révai József Köpe Bálintot és Balog Janit). "Az új magyar szocialista irodalom pozitív hőse – írta Révai József – az ötéves tervet megvalósító dolgozó ember legyen, közéleti munkájának, érzelmi világának teljes gazdagságában" (Irodalmi tanulmányok, 1950.). Az eszmény értéke és jogosultsága ma sem vonható kétségbe. De a konkrét jelenségekkel szemben Révai is a szovjet irodalom olyan, aligha ismételhető példáira hivatkozott, mint Pavel Korcsagin és Sztyepan Kolcsugin (Kulturális forradalmunk kérdései), s hogy ezt az eszményt a kritikai realizmus örökségével is össze lehetne hangolni, Lukács György és Veres Péter ellenében konzekvensen tagadta. E módszer jellegzetes túlhajtásaként Horváth Márton valóságos kánonná avatta a szovjet regényekből, főleg az Azsajev művéből levonható tanulságokat, azt a benyomást keltve, mintha ellenséges ellenállást kellene áttörnie.
