A KRITIKA SZEREPE
A KRITIKA SZEREPE
A kritika története a fordulat éve után is szorosan összefüggött a művek történetével, irodalom és kritika, irodalompolitika és kritika viszonya azonban gyökeresen megváltozott. A fordulat éve után a kritika az orientáló szándék jegyében működött, s ez a szerep természetét is meghatározta. Eszmei irányultságát éppúgy, mint a művészetekét általában, a párt ideológiájának időszerű érvényesítése szabályozta, közvetlen kapcsolat fűzte az irodalompolitikához, eszmei-politikai elkötelezettsége általában 391szorosabb, jelrendszere egyértelműbb, magatartása fegyelmezettebb volt, mint a szépirodalomé. Külön érdeme és külön felelőssége a művészet más ágazataihoz mérten e sajátos szerepből eredt. Képviselőit az a meggyőződés sarkallta, hogy irodalmunk elmaradt a társadalmi fejlődés üteméhez képest, s ezt a lemaradást, valamint a gyors felsorakozás módozatait a kritikának jeleznie, tudatosítania kell. Már a Lukács-vitát is azért vélte szükségesnek az irodalompolitika, hogy a kritika orientáló készsége minél hatékonyabb lehessen (Horváth Márton: Lobogónk: Petőfi. Előszó).
A marxista kritika feladatai címen pedig épp Lukács György írt terjedelmes tanulmányt, mely a Forumban jelent meg 1949 márciusában, néhány hónappal a nevezetes vita előtt. Lukácsnak ez a tanulmánya világosan leszögezte, hogy az ország életében végbement változásokkal együtt, azokkal párhuzamosan az irodalomnak és a kritikának is új útra kell lépnie. Egyik alaptétele egybehangzott a párt politikai vezetőinek ama állításával, hogy az irodalom lemaradt a társadalmi fejlődéshez képest: "a társadalmi fejlődés sokkalta gyorsabb, mint az ideológiai, tudatunk nem volt képes eddig követni a lét fejlődésének a tempóját: még be se fejeztük a realizmus körüli vitát, s már az élet maga veti fel a szocialista realizmus kérdését." Azt, hogy az élet maga veti fel a szocialista realizmus megteremtésének igényét, Lukács úgy értette, hogy az ország elindult a szocializmus felépítésének útján, amely magával vonja "a kiélesedett osztályharcot", s ez megköveteli az antirealista irányokkal, az imperialista dekadenciával szembeni éles ideológiai harcot mind az irodalomban, mind pedig a kritikában. A marxista kritikának megnőtt felelősséggel kell ebben a küzdelemben részt vennie, nem zárkózhatik be az irodalom műhelykérdéseinek körébe, tisztában kell lennie a valóságos társadalmi helyzettel, "jól kell ismernie a jelent és helyesen kell állást foglalnia hozzá". Mert így mondhat helytálló ítéletet az irodalomról, amely úgy tölti be igazán a szerepét, ha a társadalom egészét a maga konkrét mozgásában, művészileg adekvát módon ábrázolja. A realista és a szocialista realista irodalom "történelmi ábrázolás – írta Lukács György – (még ha a jelenről van is szó), olyan ábrázolás, hogy az irodalmi mű jelenében láthatóvá válik az a múlt, amely szükségszerűen idevezetett s egyszersmind, amennyire az adott korban megérzékíthető, a jövő mint perspektíva". Mindebből Lukács azt a következtetést szűrte le, hogy a kritikának lényegében az a feladata, hogy az irodalom feladatait felismerje és azokat konkrét művek konkrét elemzésével tudatosítsa az írókban is és az olvasókban is. A kritikus szerepe nem korlátozódik irodalmi értékítéletek megfogalmazására, munkája politikai jelentőséget kap. "A marxista kritikus nagy politikai felelőssége abban áll, hogy ő egyik végrehajtója a párt kultúrpolitikájának, aktív részese a szocializmus felépítésében döntő jelentőségű kultúrforradalomnak, […] a szocialista kultúrforradalom harcos katonája az irodalom terén, […] felelősséggel tartozik a dolgozó népnek és annak 392vezetőjének, az MDP-nek […]. A marxista kritikus feladata vezető és irányító."
Ezek a mondatok félreérthetetlen és világos célokat állítottak a kritika elé. Meg kell jegyezni azonban, hogy Lukács Györgynek ez a tanulmánya egyúttal óvott a túl gyors irodalmi átalakulás veszélyeitől, és több helyütt hangsúlyozta, hogy az irodalom és a kritika megváltozásának az alapja "a pozitív újnak valóságos megjelenése a társadalmi életben". Kiemelte az írói tudatosság és a pozitív jelenségek ábrázolásának fontosságát, a pártosságról szólva pedig azt állapította meg, hogy az ábrázolás objektív hitelessége és az író pártossága nem egymást kizáró ellentétek, a szocialista realizmus ezen a téren is folytatja és magasabb fokra fejleszti a régi nagyrealizmus hagyományát. A kritikáról szólva az elvi kérlelhetetlenséget együtt említette az írók műve iránti megértéssel. A fordulat évével beköszöntő néhány esztendőben a kritikától a kulturális forradalom és a politika céljainak föltétlen szolgálatát kívánta meg az irodalompolitikai vezetés. Horváth Márton Író-diplomaták című cikke pár héttel Lukács tanulmánya után jelent meg a Szabad Népben. Ez a cikk az irodalomról szólt, de a kritikára is vonatkozott, azzal, hogy kimondta: az ötéves terv meghatározza irodalmunk fő irányát és fő témakörét, s akinek ez kényszerzubbonyt jelent, annak aligha lehet helye az új irodalomban. Nem Lukácsnak a folytonosságot is hangsúlyozó és az átmenet nehézségeivel számot vető tanulmánya lett az irányadó a kritikai munka számára – ezt nemcsak a vele folytatott vita tette lehetetlenné (utána Lukács már nem folytatott kritikai tevékenységet). A fordulat éve után, 1949-től a kulturális politika a gyors átalakulásra helyezte a hangsúlyt, meghirdette a szocialista realizmus programját; 1950-ben, a Déry-vita idején Révai József már proletárhegemóniáról és pártirodalomról beszélt.
Károsan hatott az irodalom életére is, de különösen szűk körre korlátozta a kritika működési területét a proletárhegemónia túl korai meghirdetése. A szocialista realizmus általánossá válásának irreálisan közeli perspektívája, melyet csak adminisztratív úton, túlnyomórészt bürokratikusan centralizált eszközökkel s ugyanakkor lényegbevágó kérdésekben tett elvi engedményekkel lehetett képviselni és számon kérni, a kritikát arra kényszerítette, hogy művelői főként világnézeti és ideológiai kérdésekkel foglalkozzanak. A kritika az irodalompolitika föltétlen kiszolgálójaként a szocialista realizmus elméletéhez és annak eltorzított dogmájához mérte hozzá a műveket. Harcot indított a kritika is az új szocialista irodalom sematikus eltorzítása ellen, de ezt a küzdelmet sematikus irodalmi és dogmatikus politikai elvek alapjáról folytatta, így a jó szándékú bírálat is eleve hatástalannak és érvénytelennek bizonyult.
