A POLGÁRI IRODALOM ÉS A KRITIKA
A POLGÁRI IRODALOM ÉS A KRITIKA
A "polgári irodalom" fogalma a 20. században több jelentésváltozáson ment át, és ezek a módosulások a század elejétől fogva két értelmezésformában kristályosodtak ki: szociológiai tartalmú ténymegállapítást rögzítettek vagy értékelő véleményt, ítéletet fejeztek ki (e kétfajta fogalomértelmezés természetesen gyakran keveredett is). A felszabadulás után a 383polgári irodalom fogalma új értelmet nyert, annak köszönhetően, hogy a marxista irodalomszemlélet és kritika a fejlődéselvet az irodalomértelmezés egyik központi gondolatává avatta, s ennek jegyében megkülönböztette a polgári irodalom felívelő, haladó, kritikai realista szakaszát és hanyatló, modernista, apologetikus periódusát: a citoyen és a burzsoá irodalmát. A magyar irodalomban Szerb Antal Ady fellépésétől számította a polgári irodalom korát, s az 1945 utáni kritikában is ez a korszak szerepelt ezzel a megjelöléssel. Amikor a "polgári irodalom" megnevezéssel élünk, a kor kritikai szókincsének egyik legjellegzetesebb fogalmát idézzük vissza, melynek több jelentésű tartalma volt a legszembetűnőbb. Beletartozott a fogalomba a Nyugat nagy nemzedékének irodalma, Ady költészete, de az is, ami nem forradalmi, s ami valamiképpen a múlthoz kötődik. Az újabb irodalomban tipikus megjelenési példája Márai Sándor volt, akinek Naplóját Lukács György még úgy méltatta mint olyan művet, mely találó részek mellett "reméljük akaratlanul – átcsap a demokrácia tagadásába, ahogy régebben a zsarnokság tagadása szeretett volna lenni", Horváth Márton pedig szenvedélyesen elvetette mint "a Nyugat gyermekének" "zsémbes" önelemzését. A Sértődöttek első kötetét Lukács György is élesen bírálta korlátozott társadalomrajza, erkölcsi relativizmusa miatt.
A marxista eszmeiségű bírálat a kor irodalmának előzményeit értékelve a harmincas évek jó néhány szellemi irányzatát részesítette hasonló, kemény bírálatban. Kerényi Károly törekvéseit s a körülötte kialakult Stemma-kört több tanulmányban támadta Keszi Imre, Lukács György pedig igen részletesen mutatott rá Hamvas Béla krüzeológiájának retrográd vonásaira: "Kállai, Hamvas és a velük egyetértők, amikor a fasizmus előkészületei és uralma idején viszonylagosan szubjektíve érthető társadalmi magatartásokat kozmikus elvvé és egyúttal az igaz művészet alapelvévé dagasztják fel, elabsztrahálnak a valóság lényegétől, beleabsztrahálják magukat a Semmibe" (Az absztrakt művészet magyar elméletei). Weöres Sándor költészetére Hamvas Béla filozófiai nézetei és kultúrfilozófiai pesszimizmusa alapvető befolyást gyakorolt, érthető hát, ha kötetei a kritikai harcok középpontjába kerültek. Legnagyobb veszélyét egybehangzóan metafizikai szemléletmódjában látta a kritika. Jó néhányan figyelmeztettek arra, hogy a bonyolult versmondatok mögül kirajzolódó költői mondanivaló, világkép meglehetősen elvont, kivált azokban a versekben, melyekben a költő a pesszimizmust igyekszik világmagyarázó elvvé emelni. A bírálatok egy részének fenntartásait a kritika készületlenségével is magyarázhatjuk: olyan kérdésekben kellett volna állást foglalnia, mint realizmus és szürrealizmus egymásmellettisége, játék és valóság kapcsolata. Szentkuthy Miklós tanulmányában tűnt fel az a gondolat, hogy "realizmus és szürrealizmus nem ellentétek, egyik a másik nélkül nem ér semmit". Szentkuthy nem emelte dogmává Weöres Sándor költészetét sem, arra törekedett, hogy a költői világképben érzékeltesse "a légiesen 384magától értetődő szintéziseket", a magyar népmese és a legrafináltabb nyugati tudós költészet összeolvadását.
A játék, a varázslat, a sokféle hagyomány és műveltségréteg korszerű összefonódását hordozó alkotások nem maradtak ki a kritika érdeklődéséből. Sőtér István, Kolozsvári Grandpierre Emil és Örkény István prózája, valamint Sőtér István esszéi ébren tartották mind a játékosság, mind a valóságon túli és inneni jelenségek iránti figyelmet, de ez az érzékenység nem talált egyetértésre. A játék hamarosan az öncélúság testvérfogalmává degradálódott, a szürreális a valóságtükrözés prizmáit elhomályosító köddé. Hogy ez így történhetett, annak nem egyszerűen a véleménykülönbség vagy épp az értetlenség volt az oka, hanem az is, hogy ezekből a talányos, játékos művekből sokszor hiányzott a közösségi érdekű mondandó, vagy ennek jelenlétét nem lehetett közvetlen formában érzékelni. Az individualizmussal, arisztokratizmussal és a kommersz irodalommal hadban álló marxisták ingerültségét olykor éppen ez váltotta ki; Lukács Forum-beli megnyilatkozásai Molnár Ferenc és Márai Sándor műveiről tiszta mivoltukban tükrözték a szembenállás érveit. Az Énre összpontosító költészet s a szürrealista törekvések tehetséges képviseletével szemben való harc – szinte óhatatlanul – szűkítette az irodalom ábrázolási eszközeinek, stílusformáinak körét.
Ha Weöres Sándor a kereső nyugtalanság, a színeváltó szabad kísérletezés zavarba ejtő fordulataival, Sőtér István a szürrealizmus átörökítésének szándékával tette próbára a kritikát, Vas István, furcsa módon, szigorú realizmusával támasztott vitát. Azért furcsa ez, mert a koreszmény és költő találkozására neki volt a legnagyobb esélye. Szabó Lőrinc nem tudta tisztán átvészelni a fasizmus éveit, ezért 1945 után Vas Istvánra maradt annak a nyílt és illúziótlan racionalizmusnak a képviselete, mely a valóságot kíméletlen következetességgel vállalja. Egykori kapcsolata a munkásmozgalommal, a háború csődjét ábrázoló, megvetéssel és megrendültséggel áthatott versei, művészi rangja és irodalompolitikai szerepe nemzedéke egyik legfontosabb személyiségévé avatták. Kettős örvény címen 1947-ben megjelenő gyűjteményes kötete felkínálta a vele való alapos szembesülés alkalmát is, s a kritika élt is ezzel. Rónay György írása a Magyarokban, Czibor Jánosé a Válaszban ihletettség és pontosság, avatottság és tömörség, megbecsülés és arányérzék dolgában egymást múlták felül. A költői jellem természetéről adott jellemzésük több eleme máig érvényes. Rónay a stílus és formák: a letisztulás, a szigorodás emberi értelmének, jelentőségének megnevezésében volt biztos és találékony. Czibor szabatosan vázolta a pálya ívét, szemlélete történetibb volt, s észlelte az alkat ama jegyeit is, amelyek az elkötelezettség ellen dolgoznak. De abban megegyezett a két kritika, hogy Vas István költészete beért, s legjobb darabjai a "nagy líra" erejével hatottak. A marxista kritika inkább a továbbfejlődés lehetőségeire figyelt, arra, hogy Vas István kilép-e a "magános Én" spontánul létesült 385élményköréből, vagyis vállalja-e a születő világ énekesének szerepét: a kollektív szolgálat parancsait. Míg Rónay György és Czibor János a megvalósult értékeket észlelték s értékelték, Lukács György és Szigeti József a lehetőségeket tudatosították. Aggályaikat bizonyára Vas István oppozíciós felszólalásai is táplálták, de működtek itt mélyebb okok is. Az a kétség, hogy a "megszokottá vált" magatartás, vagyis a bizalmatlanságig éber, a kiábrándultságig kétkedő racionalizmus – kollektivitásra hangoló osztályélmények híján – nem válik-e a teljes azonosulás gátjává? A metszően éles látás, a könyörtelen okosság, a mindennel szemben őrzött szuverenitásigény, a kétely és az irónia azóta fontos kategóriái az irodalomnak, s joggal, mert száműzésüket megsínylették az elkötelezettek is. De a lukácsi igény a születő új kultúrák költőeszményéhez mérte azt, akivel számolt, s az összeütközés, amely a Vas István iránti kétség mélyén rejlik, átfogóbb érvényű ellentétet példázott. Az új rend irányítói és vállalói, akik önmagukat és szerepüket komolyan vették, komolyan vették meggyőződésüket is: azt, hogy egy születő világ részesei, és hogy teremtés az, amire vállalkoztak. Akiben szemléletté ülepedett és bénító, elidegenítő gátlásként élt tovább a múlt sok szörnyűsége, attól nem remélt sokat a teremtés eszményével áthatott kritika. A holnap esélyeit nemcsak a kommunisták vagy Veres Péter, de még a Nyugat vonzásában felnőtt Komlós Aladár is olyan bizonyosnak vélte, hogy a kultúra bázisának tudott polgárság nagy vérveszteségeit is pótolhatónak remélte az új közönség s a népből feltörő új tehetségek révén.
Az Újhold köré tömörült költőket a kritika fenntartással és elégedetlenséggel fogadta. A marxista kritika, amely Babits életművében is éberen észlelte a szemlélet korlátait, az Újhold ifjainak babitsi eszményét egyenesen anakronisztikusnak vélte. Kiábrándultságuk, szorongásaik, haláltudatuk és magányuk pőre megvallása csak növelte az irántuk való bizalmatlanságot. Elvontságuk és szikárságuk a valóság s a társadalmiság tükrözésének igénye s a stílusteremtés szempontjai felől is szegénységnek tetszett. Epigonok – írta róluk Lukács György. A Válasz kritikusa a valóságot, a személyiség jegyeit hiányolta műveikből. Később Lukácsy Sándor tollából megjelent az első kritika, amely a csoportosulás elvi tartalmát, a magatartást s a művet egyaránt elutasítva a várt tehetségek első képviselőit, s köztük Nagy Lászlót is bemutatta a Magyarokban. S ezzel a polarizálással, melyet másfelől Vargha Kálmán is alátámasztott, s amelyet a Valóság csípős glosszái, valamint Major Ottó kihívó replikái új és új ingerültséghez juttattak, az Újhold köre hosszú időre kikerült a kritika látószögéből. Rögzítődött a vélemény, hogy "megrekedtek". Pedig előbb Vas István és Somlyó György bírálata Nemes Nagy Ágnesről, Nemes Nagy Ágnesé Pilinszky Trapéz és korlát című kötetéről amellett, hogy a csoport esztétikai elemzéséhez hiteles elemeket kínáltak, s felhívták a figyelmet az európai jelenségekkel való érintkezés pontjaira, az irányzat valóságos erőviszonyainak, 386jelentőségének józan tudatosítását, sőt, átcsoportosítását is elkezdték (pl. Pándi Pál Benjámin Lászlóról írt cikkében). Nemcsak az Újhold írói, a kritika is megsínylette, hogy az esedékes differenciálódás és átcsoportosulás már nem az elemző bírálatok és vitacikkek kölcsönhatásának eredményeként, hanem adminisztratív úton ment végbe.
