VITÁK, ÁRAMLATOK, ISKOLÁK
VITÁK, ÁRAMLATOK, ISKOLÁK
A hatvanas évek közepére lényegében kialakultak és megszilárdultak a marxista irodalomtörténetírás szervezeti keretei, folyamatossá vált a kutatás és publikáció. Arról nincs szó, hogy egy homogén (még kevésbé: "hivatalos") vélemény kodifikálódott volna a magyar irodalomtörténetírásban. Mégis: a sokszor a lényegi kérdéseket érintő viták ellenére (illetve: éppen azok révén) körvonalazódott a marxista irodalomtörténetírás képviselőinek a fő kérdésekkel kapcsolatos relatív egyetértése. A jórészt 326 Lukács és Révai lerakta alapokon felépült egy gazdag filológiai apparátusra, bizonyító érvkészletre támaszkodó, részletesen kidolgozott (bár a tudományos fejlődés lényegéből következően sohasem végleges, a vitákban – magasabb szinten – állandó meghaladást is feltételező) marxista irodalomtörténeti fejlődéskép, módszertan és értékrendszer.
A már jelzett tudománypolitikai, ideológiai, szervezeti feltételek és meghatározottságok között, a marxista szemlélet hegemóniájának talaján a megközelítések, álláspontok és viták gazdag sokfélesége bontakozott ki. Érdemes a továbbiakban ezt a "sokféleséget" is kibontani, szerves egységben láttatva a tudomány belső fejlődésének és az ideológiai-szemléleti vonatkozásoknak a hálózatát.
A magyar irodalomtörténetírás fejlődését nagymértékben befolyásolta a (részben az eddig elemzettekhez hasonló ellentmondásokkal birkózó) marxista esztétika. Anélkül, hogy egy esztétikatörténeti összefoglalás igényével lépnénk fel, elengedhetetlen annak jelzése, hogy az SZKP XX. kongresszusa döntő – pozitív – hatást gyakorolt a marxista elméletre. Egyszerre segítette a harmincas évektől kikristályosodó esztétikai "alaptörvények" színvonalas felelevenítését, rehabilitálását a dogmatizmussal szemben, s egyúttal az új kérdésekre válaszoló, problémaérzékeny továbbhaladást, dinamikus mozgást is. Korszerű értelmezésben frissítődtek fel Marx, Engels és Lenin filozófiai-társadalmi nézetrendszerének koherens művészetelméleti vonatkozásai. Újra nyilvánosságot kaptak Lukács György esztétikai kutatásai: az 50-es évek közepén napvilágot láttak már készülő nagy esztétikai szintézisének első műhelytanulmányai is. Az ún. Lukács-kérdés azonban. – miként 1949-ben - egy ideig 1956 után is negatív szakmai következményeket hozó tudománypolitikai ellentmondásokat szült.
Az 1949–50-es Lukács-vita a részleges érvényű, jogos kritikai megjegyzések ellenére alapvetően egy dogmatikus-szektás indíttatású és funkciójú, a törvénytelenségek és a személyi kultusz árnyékát hordozó, túldimenzionált ideológiai-politikai támadás volt a világhírű marxista esztéta munkássága ellen. Kétségtelen ugyan, hogy e vita után Lukács a korábbinál többet – s nem eredménytelenül – foglalkozott a szocialista realizmus és szovjet irodalom esztétikai-irodalomtörténeti problémáival (s ez termékenyítően visszahatott az ő elméleti munkásságára is); az esztétikai kutatások abbamaradása, megszakadása, az elméleti színvonal süllyedése azonban károsan hatott az – egyébként sokszor Lukács nyomán haladó – magyar irodalomtörténetírásra is. Lehetetlenné tette a valóban szükséges alkotóvitákat is.
1956 után Lukács Györgyöt – politikai okokból – bírálat érte, s ez egy ideig elszigetelte írásaitól, nézeteitől a konszolidálódó marxista esztétikát és irodalomtörténetírást. Ebben a helyzetben az ismét csak túldimenzionált, nemzetközi méretű Lukács-kritika sokaknál egy, Lukács egész 327marxista művét, esztétikájának marxista alapelveit is megkérdőjelező magatartást vélt támogatni. Azok a marxista nézetek, amelyek nagyrészt az ő közvetítésével (sőt az ő kidolgozásában) váltak ismertté 1945 után Magyarországon, sokak számára jórészt revizionista tételekként kérdőjeleződtek meg az esztétikában és irodalomtörténetírásban, s ezzel lehetetlenné vált, de legalábbis rendkívül megnehezült a valóban vitatható Lukács-gondolatok egészséges "leválasztása" a termékeny, alkotó marxista alapkoncepcióról. Sokan Lukácsot nemcsak a revizionizmus, de a dogmatizmus tendenciózus vétkében is elmarasztalták, s teljesen jogtalanul őt tették felelőssé a realizmus nevében – de ellenére – elkövetett adminisztratív hibákért.
Így történhetett meg, hogy – miként ezt Szerdahelyi István meggyőzően elemzi – az 50-es évek derekán-végén s a 60-as években a Lukács-ellenesség platformján különböző, marxista szándékú, de sokszor elég nyíltan polgári esztétikai-irodalomtörténeti nézetek is találkozhattak (A magyar esztétika története 1945–1975. 1976. 199.). A szocializmus melletti őszinte politikai, sőt, akár irodalompolitikai elkötelezettség egy differenciálatlan antidogmatizmus zászlaja alatt – Pándi Pál megfogalmazása szerint – "nem kevesek tevékenységében a marxista realizmusfogalom őszinte elvetésével párosult" (Kritikus ponton. 1972. 722.). A marxista esztétika koncepciójával szembeni fenntartásaikat nem kevesen Lukáccsal szembeni vitaként tüntethették fel s tehették "elfogadhatóvá"; anélkül persze, hogy ezzel a történeti távlatból fogalmazott minősítéssel sok irodalomtörténész akkori törekvésének marxista szándékát és részigazságait egy pillanatig is megkérdőjeleznénk. (A tudomány- és ideológiatörténeti folyamatnak a szubjektumot sokszor "keresztező" objektív dialektikájáról van itt szó.)
Tisztázó – bár a vitákat nem véglegesen lezáró – áttörés A szocialista realizmusról kiadott MSZMP-állásfoglalás és Lukács György nagy esztétikájának megjelenésével, 1965-ben, az új irodalomtörténetírási periódus határán következett be.
Az irodalomtörténetírásra – rendkívül erős esztétikai kötöttsége révén – mind a XX. Kongresszus utáni nemzetközi és hazai marxizmus-reneszánsz hullámai, mind a Lukács-probléma tudomány- és kultúrpolitikai vonatkozásai döntően hatottak. Tudománytörténetileg persze téves lenne, ha a magyar irodalomtörténetírás útjának felmérése során a Lukács György esztétikájához való viszonyt tennénk meg vízválasztónak. Vagy még inkább: a marxista módszer fő kritériumának. Az esztétikai viták, ezen belül a Lukács-kérdés azonban mégiscsak meghatározó volt irodalomtörténetírásunkra. Mindenekelőtt az 1955 és 1965 közötti realizmus-vitákban tükröződött ez. A realizmus-viták összefoglalása és értékelése nem az irodalomtudomány, hanem az esztétika történetének feladatköre, hatásának – mégoly felületes – jelzése mégis elkerülhetetlen. Már csak azért is, 328mert a hazai realizmus-viták nagyrészt irodalomtörténészek között, sőt, a magyar irodalomból merített érvekkel folytak, s mint Zoltai Dénes elemzése bizonyította: már ez a tárgyi-tematikai leszűkülés is a torzulás jele, oka, s egyúttal okozata volt (A szocialista realizmus irodalomközpontúságának meghaladása. Z. D.: A modern zene emberképe. 1969).
Jól tükrözte ezt az 1955-ös realizmus-kongresszus is, ahol a marxista realizmuselméletnek az egész magyar irodalom történetére való alkalmazását kísérelték meg. A magyar irodalomtörténészek jelentős része felszólalt e kongresszuson, a magyar irodalom szinte valamennyi kulcskérdéséről szó volt, nem kevés konkrét eredmény is született. A kongresszus mérlege mégis felemás: egyrészt elméletileg tisztázatlanul fogtak hozzá az összegezéshez, másrészt az alkalmazási művelet sokszor az általános esztétikai kategóriák áttétel nélküli, vulgarizáló, használatát, a magyar irodalmi jelenségekkel való "rövidrezárás"-át eredményezte.
A dogmatikus leegyszerűsítésekkel joggal vitatkozva Barta János már korábbi, 1954-es Jókai-tanulmányában s most 1955-ös előadásában is "túlfutott" a marxista "kereteken": csupán egyetlen irodalomtörténeti korszak, a 19. század egyik stílusirányzataként értelmezte a realizmust, s így történeti képének központi íve is vitatható lett. Igaz: ez nem akadályozta meg, sőt bizonyos fokig termékenyen ösztönözte őt a Világos utáni periódus friss szemű, sok meggyőző felismerésben is gazdag elemzésére. Ugyanakkor Tolnai Gábor – a kongresszuson – éppen egy stilárisan, "természetelvűen" értelmezett absztrakt realizmusfogalommal (azt korok fölöttivé tágítva) közeledett a régi irodalom jelenségeihez, sokszor mégis jól tapintva ki a tényleges művészi tendenciákat. Míg Barta koncepciójából Mikszáth, Tolnaiéból Zrínyi maradt ki, s noha az eszmecserében élénk disputák helyesbítették az előadások vitatható állításait, nem sikerült világosan tisztázni még a vitafrontokat sem. Sőt – a kongresszus egyik szovjet felszólalására is hivatkozva – 1955-től több irodalomtörténész nyíltan módosította, visszavonta korábbi álláspontját a realizmusról, amely nem vitákban, alkotó esztétikai-irodalomtörténeti szembesítésekben hitelesítődött, hanem amelyet tételesen sajátított el, s most a konkrét irodalmi anyag által megkérdőjeleződni vélt.
Szoros kapcsolatban van ezekkel az esztétikai kérdésekkel – hogy sorra vegyük a fontosabb elméleti-módszertani vitákat – a stílus, korstílus, irányzat problematikája. E témában főleg Klaniczay Tibor és Barta János, majd Sőtér István és Szauder József kezdeményezett vitákat, ők hívták fel a figyelmet elsőként a dogmatizmus által sommásan elvetett korstílusfogalmak marxista értelmezhetőségére és alkalmazhatóságára. A realizmus és a korstílusok értelmezése mellett a módszertani viták harmadik szálaként a készülő irodalomtörténeti szintézis tette fel a periodizáció, a rendszerezés kérdését, s ez a szempont természetszerűleg a "stílustörténeti" és "realizmuselméleti" koncepciók ütközőpontjává lett. Tágabban: az egész marxista 329irodalomelmélet lényegi kérdéseit, önelvűség, történetiség és normativitás elvi- módszertani gondjait is napirendre tűzve. Aligha véletlen ezért, hogy a módszertani vitakomplexum negyedik elemeként a Horváth János-életmű értékelését kell említeni, hiszen a hozzá való viszony, az önelvűség és a történetiség értelmezése nemcsak tudománytörténeti, hanem aktuális módszertani-elméleti jelentőséggel is bírt (lásd Barta János, Bodnár György, Keresztury Dezső, Király István, Klaniczay Tibor, Pándi Pál, Somogyi Sándor, Sőtér István, Tóth Dezső írásait, vitacikkeit).
Az esztétikai és a módszertani viták mellett a marxista történettudomány új eredményei is intenzíven hatottak a magyar irodalomtudomány fejlődésére. A Molnár Erik kezdeményezte nemzet-vita pl. termékenyen ösztönözte a nacionalizmus magyar irodalomtörténeti, illetve tudománytörténeti szerepének tisztázását, a népi írók mozgalmának már korábban megkezdett marxista értékelését s azt a meg-megújuló vitát is, amely az irodalom "nemzeti jellegé"-nek kérdését célozta. A teljes felsorolásról lemondva e három problémakör kapcsán Béládi Miklós, Czine Mihály, Diószegi András, Király István, Klaniczay Tibor, B. Nagy László, Somogyi Sándor, Sőtér István, Szabolcsi Miklós, Szigeti József és Tóth Dezső irodalomtörténeti "hozzászólásait", cikkeit, vitaírásait említjük az 1956 és 1965 közötti időszakból.
Természetes, hogy ezek az elméleti-esztétikai-történelemszemléleti síkon zajló viták eljutottak a konkrét irodalomtörténeti kérdésekig is, anélkül, hogy közvetlen, merev összefüggést feltételezhetnénk pl. a realizmuskérdésben vallott elvi álláspont és az Arany János-értékelés között. Nagyobb összefüggésben azonban az elméleti-módszertani és a konkrét irodalomtörténeti viták kétségtelenül közös erőtérrel, sőt erővonalakkal rendelkeznek. Elég csak utalni néhány 1965-ig lezajlott vitára, melyek főleg a 19. század második fele és a 20. századi irodalom történeti és elvi problémái körül szikráztak ki.
Említsük meg Arany János életművéről Lukács György, Barta János, Hermann István, Sőtér István, Keresztury Dezső, Németh G. Béla írásait; Madách Imre kapcsán Lukács György, Barta János, Waldapfel József, Horváth Károly, Révai József, Sőtér István és Kántor Lajos különböző értelmezéseit; a Nagy Miklós, Sőtér István és Király István munkáiban eltérő hangsúllyal szereplő Jókai-képet; Barta János és Pándi Pál vitáját Kemény Zsigmondról; a századvég, a polgárosodás és irodalmi modernség, valamint Mikszáth Kálmán élesen különböző értelmezését Király István, Barta János, Mezei József, Németh G. Béla, Diószegi András, Komlós Aladár írásaiban; Babits Mihály és a Nyugat ún. "esztéta szárnyának" eltérő értelmezéseit Keresztury Dezső, Király István, Rónay György, Komlós Aladár, Szauder József, Kiss Ferenc, Sőtér István, Bodnár György munkáiban; a Móricz Zsigmond körül máig tartó, de főleg a Tündérkert körül szembetűnő nézeteltéréseket Nagy Péter, Révai József, Király 330István, Czine Mihály, Tóth Dezső, Vargha Kálmán írásaiban; a baloldali avantgarde és a szocialista irodalom, valamint a két világháború közötti "elsüllyedt irodalom" kérdéseit különböző megközelítésből, nemritkán más-más értékelési hangsúllyal elemző Szabolcsi Miklós, Illés László, Béládi Miklós, József Farkas, Szabó György, Diószegi András, Kiss Ferenc, Koczkás Sándor, Pándi Pál, Darvas József és Tolnai Gábor tanulmányait; a József Attiláról Révai József, Szabolcsi Miklós, Péter László, Gyertyán Ervin, Forgács László, Tamás Attila, Bori Imre műveiben, Nagy Lajos körül pedig Kardos Pál, Fehér Ferenc, Illés László, Kiss Ferenc, Sőtér István, Szabolcsi Miklós írásaiban zajló vitát.
Értékes és tanulságos viták láncolatáról van itt szó, amely tovább "edződött" az irodalomtörténeti szintézis kollektív munkálatainak, 1965 utáni megvitatásának, majd a harmadik periódus eszmecseréinek polemikus tüzében is. E viták során nyilvánvalóvá vált, hogy csak a folytonos megújítás, az irodalmi valóság és az esztétikai elmélet állandó szembesítése biztosíthatja az eleven marxista irodalomtörténeti alapkoncepció lényegének alkotó megőrzését és továbbfejlesztését. Világossá vált az is, hogy a marxista irodalomtörténetírás hegemóniát (nemcsak, nem elsősorban "hatalmi", hanem tudományos érvekkel biztosított, eredményekkel hitelesített hegemóniát) élvez; ám jelen vannak – s olykor termékenyítően, máskor dezorientáló módon hathatnak – idealista nézetek is. Akár önálló koncepció formájában, akár a marxista szándék és gondolatrendszer járulékaként". (Nem jelenti-jelentheti ez természetesen azt, hogy a vitákban meghaladott – vagy ilyennek vélt – nézeteket eleve a polgári tudomány címszavával illetjük és minősíthetjük.) Kétségtelen ugyanakkor, hogy a marxista és polgári irodalomtudomány közötti vita a marxizmuson belüli nézetekre, eszmecserékre is hat, sőt éppenhogy ez jellemzi a kiegyensúlyozott tudománypolitikai keretek között zajló irodalomtörténeti viták jó részét.
Az alapvető történeti-elméleti kérdésekben megfogalmazódó marxista álláspontok egységessége az alapja a viták, az akár éles nézetkülönbségek termékeny, az igazsághoz közelítő mozgásának. Ennek okán aligha beszélhetünk "kiforrott", vagyis megmerevedett irodalomtörténeti irányzatokról, a marxizmus irodalomtudományi pluralizálódásáról. Valójában egyrészt a hegemón helyzetű marxista szemlélet és a polgári, eklektikus nézetek, állásponttöredékek konfliktusával, másrészt a marxizmuson belüli áramlatokkal, iskolákkal, eltérő törekvésekkel, a konkrét s főleg új kérdésekben szembenálló felfogástípusokkal kell számolnunk ebben a tudománytörténeti periódusban. A továbbiak során elsősorban az utóbbiakról igyekszünk vázlatos áttekintést adni, az 1956–1965 közötti időszakot állítva a középpontba, de egyúttal a marxista módszer és irodalomtörténeti kép 1965 utáni fejlődésére, távlataira is előretekintve.
Az első tudománytörténeti periódus elemzése során szóltunk már arról, hogy milyen jelentős szerepet játszik a különböző tudományos törekvéseknek 331a kialakulásában az eltérő indítás, a magyar kritikai–esszéírói hagyományokhoz való kapcsolódás. Király István ezt a szempontot említi elsőként (az alábbi kettő mellett) az "irányzatok", a marxista irodalomtörténetíráson belüli áramlatok és iskolák jellemzésekor (Irodalom és társadalom. 1976. 468–469.). Már fontosabb a megközelítési módok., az irodalom anyagához különböző: esztétikai, poétikai, eszmetörténeti, szociológiai, irodalomtörténeti szempontból közeledők természetszerű – de a marxista módszer lényegét elvileg nem érintő – különbsége. A legdöntőbb megkülönböztető vonásokat a vitaláncolatok során – korántsem mechanikusan és tisztán, de láthatóan – elkülönülő, szembekerülő álláspontok alakítják ki.
Az áramlatok "meghatározását" feltétlenül meg kell kísérelni, még ha az alábbi vázlatos jellemzés kétségtelenül leegyszerűsíti is a "frontokat". Mindenekelőtt emlékeztetnünk kell A szocialista realizmusról című MSZMP-vitaanyag sok tekintetben az irodalomtörténetírás eltérő tendenciáit is jól jellemző fejezetére, mely a magyar marxista esztéták két felfogástípusát különíti el a realizmuskérdésben vallott álláspontjuk kapcsán. A számtalan konkrét vita, megközelítés, áramlat, kereszt- és hosszirányú kapcsolódás ellenére (illetve ezek révén is) irodalomtörténetírásunkban is két markáns, de egymást folyvást átjáró, gazdagító, termékenyen vitázó orientáció bontakozott ki. Nem két "névsor" jelenti e két – korántsem teljes mértékben tudatosodott – áramlatot, hiszen az irodalomtörténészek egy-egy konkrét vitakérdésben (éppen mert marxizmuson belüli vitákról s nem pluralizmusról, nem homogén irányzatokról van szó) "keresztezik" vélt vagy valóságos iskolájukat, s állandó a "frontok újrarendeződése" is. Számos kutató munkássága pedig nem is "sorolható be" e két áramlatba, ám ettől teljesítményük nem kevésbé jelentős értéke a marxista irodalomtörténetírásnak.
A viták többségének még a hetvenes évek végén is tapasztalható lezáratlansága idején (de egyébként is) helytelen s történetietlen lenne eleve tévesnek, hibásnak minősíteni az egyik vagy másik áramlatot. Márcsak azért is, mert ha a viták marxista alapon folynak, akkor általában az eltérő álláspontok termékeny, "tertium datur"-szintézise (de nem "arany középút "-kompromisszuma!) szokott közelebb vinni az igazsághoz. Ugyanakkor: ha a marxista módszert nem tekinthetjük is vízválasztónak a két felfogástípus között (hiszen mindkettőben "működik"), a különböző áramlatok, iskolák, álláspontok skálamezőjének szélén már számolni kell a különböző idealista, polgári, például az élményesztétikai, a szellemtörténeti vagy a neopozitivista-formalista módszerek jelenlétével.
Az iskolán belüli látszólagos egység ellenére tehát például az ún. stílustörténeti állásponttípusnak van egy termékeny, vitára sarkalló s vitaképes marxista "mezője", s van egy szellemtörténeti-fenomenológiai módszerű, burkoltan-nyíltan az előbbivel is vitázó szárnya, pólusa. Úgy is fogalmazhatunk, 332hogy a marxista módszer nem a két irodalomtörténeti áramlat között tölti be valamiféle "hosszirányú" választóvonal szerepét, hanem sokkal inkább a különböző irodalomtörténeti-kritikai megközelítéseken, metodikai iskolákon, állásfoglalás-típusokon belül, "keresztirányban" szervezi meg – világnézeti lényege révén – a materialista és az idealista szemlélet konfrontációját.
Elsősorban elméleti kérdések kapcsán, az irodalomtörténetírás módszertanában szembesülnek a különböző iskolák. A realizmus, az irodalom társadalomelvűségének és önelvűségének dialektikája s a periodizáció az a három kérdés, ahol viszonylag a legtisztábban érhető tetten a két eltérő, egymással vitatkozó felfogástípus.
Az egyik felfogástípus a dogmatizmus elszegényítő tendenciájával való vitában, az irodalmat a politika vagy a világnézet illusztrációjaként kezelő vulgarizálással szembeni oppozícióban született és kristályosodott ki. Ez az áramlat önszemléletében az antidogmatikus vonást, a normatívnak és elvontnak mondott esztétikai szempontok helyett a történetiség előtérbe helyezését, az irodalmi-művészi szféra viszonylagos önállóságát, a stílusszempontok, a formai-poétikai sajátosságok rendkívüli fontosságát hangsúlyozza. Ennek alapján vállalkozott pl. Klaniczay Tibor a korstílusfogalmak (és általában a stíluskategóriák) marxista értelmezésére, s kétségtelenül jelentős eredményeket mutatott is fel a régebbi korszakok irodalmi stílusjelenségei (főleg a reneszánsz, a manierizmus és barokk) társadalomtörténeti és művelődéstörténeti megalapozásában. Joggal hivatkozik ez a felfogástípus arra, hogy az irodalom nem a történelem illusztrációja, hogy a politikai események helyett inkább a nagyobb társadalom- és művelődéstörténeti korszakok képezik az irodalmi periódusok határát, hogy a forma-és stílustörténeti fejlődés sokszor keresztezi a társadalmi alapét, s mivel irodalomtörténetírást művelünk, ennek az utóbbinak az elemzését kell előnyben részesíteni.
A társadalmi-történelmi alap végső meghatározó voltát (s konkrét determináns szerepét) nemcsak elismerik, hanem sokszor újszerűen és meggyőzően elemzik. Mégis úgy vélik, hogy az irodalom viszonylagos autonómiája az, amit e dialektikából hangsúlyozni kell. Az "örökké" stilizált, dogmatizált realizmusfogalom, az esztétikum és irodalmiság Lukács Györgynek tulajdonított "ismeretelméleti" koncepciója helyett – szerintük – a konkrét történelmi-irodalmi valóságból levezethető stílus- és formakategóriák biztosítják a fejlődéstörténeti elemzés és értékelés sikerét. A realizmus fogalma – e felfogástípus képviselőinek többségénél – csak egy korszak, alkalmasint a 19. század haladó polgári kritikai realizmusának értelmében használható.
Az irodalomtörténeti fejlődés leírásakor átveszik a polgári irodalomtudomány által kidolgozott és nemzetközileg "elfogadott" sémát (reneszánsz – manierizmus – barokk – klasszicizmus – romantika – realizmus 333– szimbolizmus – avantgarde), de e kategóriák társadalomtörténeti megalapozása és a művek-tendenciák világnézeti értékelése révén vitáznak is a polgári stílustipológiával és a szellemtörténeti-fenomenológiai koncepcióval. E szempontok érvényesítése alapján a magyar irodalom fejlődését már kétségtelenül bele tudjuk helyezni a világirodalmi (vagy legalábbis: a nyugat-európai, kelet-európai) folyamatba, s nemcsak a "lemaradás", de a világirodalmi szintű hazai teljesítmény is jobban szembetűnik. A világirodalmi távlat révén nyílik lehetőség – úgymond – a par excellence irodalmi kategóriákban való gondolkodásra, valamint az irodalmi művek sajátos poétikai-formai szerkezetének, öntörvényűségének – tehát az irodalom makro- és mikrostruktúráinak – a feltárására is.
Szakítva a Petőfi–Ady–József Attila-vonal és a realizmus jórészt Lukácsnak és Révainak tulajdonított normatív értelmezésével, egyben a hagyományos magyar irodalomtörténetírás nacionalista vagy kozmopolita jellegű, de egyként normatív polgári tradícióval is végleg leszámolhat a marxista irodalomtörténetírás – hangsúlyozzák. Ahogy ennek a felfogástípusnak egyik legmarkánsabb egyénisége, Klaniczay Tibor megfogalmazza: "A múltba néző normatív irodalomtudományt a jövőbe tekintő történetinek kell felváltania" (Polgári örökség és marxista irodalomtudomány. K. T.: Marxizmus és irodalomtudomány. 1964. 35.).
Nem lehet "beskatulyázni" a marxista irodalomtörténészeket két felfogástípusba. Mégis kétségtelen, hogy komoly belső viták, különbségek, konkrét nézeteltérések, alkati-megközelítésbeli differenciák ellenére a fent "modellált" elvi alapon (ha tehát nem is minden kérdésben) sok rokon gondolat, módszertani álláspont köti össze pl. Bán Imre, Barta János, Béládi Miklós, Bodnár György, Klaniczay Tibor, Komlós Aladár, Németh G. Béla, Rába György, Szauder József és mások munkásságát.
A másik felfogástípus nem kevésbé antidogmatikus tartalmú önszemléletében a marxista esztétikai-irodalomtudományi folytonosság alkotó-újrateremtő felvállalása dominál. A "Lukács-iskola" megnevezés nem találó, mert klikk-íze van, s mert jóval tágabb e kör, arról nem is beszélve, hogy ennek a második felfogástípusnak nem egy képviselője sok kérdésben élesen vitázott s vitatkozik is Lukács György magyar irodalomtörténeti fejlődésképével. Az áramlatot azonban mégis a Lukács György és Révai József kifejtette marxista realizmuselmélethez és irodalomtörténeti koncepcióhoz való (az elsőként bemutatott iskolához képest) jóval szorosabb kapcsolódás, illetve annak tudatos, alkotó szellemű megújítási igénye jellemzi.
Ennek az iskolának, felfogástípusnak a képviselői is elismerik a stílustörténeti megközelítés jogosságát, az irodalmi felépítmény viszonylagos autonómiáját, sőt – miként ezt például Sőtér István felvilágosodás- és romantikakutatásai bizonyítják – jelentős mértékben gazdagítják is a marxista stílustörténeti felismeréseket. Számos konkrét műelemzésben 334pedig éppen ennek az iskolának a tagjai bizonyították be a poétikai-formai megközelítés marxista eredményességét, a tartalomközpontúság és műközpontúság szerves egységét. Úgy vélik azonban, hogy az irodalom fejlődéstörténetének leírásakor és elemzésekor nem alap-, hanem csak kísérő szempont lehet a stílus, a "korstílus". A realizmus esztétikai fogalma szerintük korántsem "örök", nem történelmietlenül elvont (mint vélik az első áramlatnál), még akkor sem, ha egy konkrét irodalmi korszaknál (19. századi kritikai realizmus) tágabb érvényűnek értelmezik is. Zoltai Dénes megfogalmazásában ez a felfogástípus "a realizmusban azt a művészeti módszert tárja fel, amelyet a művészet társadalmi megbízatása alakított ki, amely tartalmilag, az objektív emberi-társadalmi valóság mély és hiteles, emberformálóan gazdag és szuggesztív visszatükrözésének elvét jelenti, s bizonyos, a visszatükrözés és a katartikus hatás szükségletei által meghatározott formálási elvekben konkretizálódik. És e módszernek igenis van története. […] Fejlődése egyenlőtlen történelmi folyamat; bizonyos vonásai történetileg erősödnek vagy gyengülnek, kategoriális szerkezete koronként módosul." E koncepciónak a jelenkori, a szocialista realista irodalomra vonatkozó következtetéseit (az első megközelítéstípus egyoldalú "avantgarde-vonzalmait" vitatva) is levonja Zoltai: "Vívmányait [ti. a realizmusét] azonban éppenséggel nem a szocialista korszak új művészete, hanem a hanyatló és pusztuló polgári rend válságba jutott kultúrája tagadja meg. Így és nem másként: az osztályérdek parancsszava ez" (A realizmus-vita módszertani feltételei. Z. D.: A modern zene emberképe. 1969. 354.).
A realizmusközpontú magyar irodalomtörténeti iskola elismeri az elsőnek említett felfogástípus számos eredményét, igazságát, szintéziskoncepciója azonban más. Úgy véli: bármennyire jogos is az "illusztratív" sugallatú politikatörténeti vagy eszmetörténeti periodizáció és szemlélet elvetése, nem a művelődés- vagy stílustörténeti elvet, hanem a valóban társadalomtörténeti alapú – az irodalom önelvűségét a marxista tartalom–forma–koncepció alapján értelmező-rendszerező módszert kell vele szembeszegezni. Az irodalom fejlődését a formától, a szubjektumtól elválaszthatatlan, de ontológiailag ahhoz képest mégiscsak elsődlegesen tartalmi-világképi változások alapján lehet hitelesen leírni és értékelni, hiszen a valóságos formai-stiláris újdonságok, sőt forradalmak mögött a társadalmi-történelmi fejlődéssel indokolható tartalmi-világszemléleti "robbanás" áll. A látszólag egységes vagy egyívű stíluskorszakokat lényeges belső törések, sőt irányzatok szabdalják: a művek, az egymással "vitában" kibontakozó irodalmi tendenciák formateremtő világképének, valóságértelmezésének – periódusokat átívelő, de nem történelem feletti – "folyamatossága" révén.
A magyar irodalom sajátos fejlődése, kelet-európai hátrányból előnybe fordított "társadalmi-morális-világtörténelmi küldetése" különösen éles fényben mutatja azt a tényt, hogy a legjellegzetesebb irodalmi fordulópontok, 335a fontos korszakhatárok – ha nem azonosíthatók is mereven politikatörténeti dátumokkal, de – a nagy történelmi változásokban gyökereznek, jóllehet az évmegjelölés nemritkán csak szimbolikus s nem éles cezúra (pl.: 1772). Ahogy Pándi Pál e felfogástípus lényegét megfogalmazta: "a mű és a valóság bonyolult kapcsolatrendszerét nem rendelhetjük alá a stílustörténetnek, hanem a mű stiláris struktúráját kell vizsgálnunk és értelmeznünk a valósághoz fűződő specifikus művészi (irodalmi) viszonyon belül. E viszonytól függetlenül (vagy csak formálisan elismerve ezt a kapcsolatot) lehetetlen a stiláris motívumok, stiláris struktúra érdemi esztétikai értelmezése és minősítése" (ItK 1966. 396.).
Megint csak "névsorolvasás" nélkül: a számos egymás közti vita ellenére mostani elemzési szempontunkból ehhez az iskolához sorolható Czine Mihály, Király István, Köpeczi Béla, Nagy Péter, Pándi Pál, Poszler György, Sőtér István, Szabolcsi Miklós, Szigeti József, Tóth Dezső, Waldapfel József és mások koncepciója.
Ez a felosztás egy-egy irodalomtörténésznek nem a teljes munkásságát jellemzi, s még kevésbé tükrözi a magyar irodalomtörténetírás egészét. Más vitakérdésekben esetleg másként csoportosulnak az áramlatok, s egyébként sem értelmezhetők zárt irányzatokként ezek az iskolák a lényegileg egységes világnézetre hivatkozó marxista irodalomtörténetírás talaján. Az irodalomtörténetírás esztétikai-elméleti-módszertani alapjainál, számos konkrét irodalmi kérdés megítélésében azonban kétségtelenül elválik a két megközelítéstípus.
Az esetenként akár éles vitákban, a különböző megközelítésekben és felfogástípusokban a magyar marxista irodalomtörténetírás számos konkrét felismerése, eredménye és elméleti-módszertani tanulsága kristályosodott ki. Nem meddően "elviző", rabulisztikus s még kevésbé öncélú, szcientista viták ezek. Sok minden mellett érdemük, hogy egyrészt biztosították a megfelelő elméleti alapot a tudományos szintézis megalkotásához, másrészt megteremtik a bázist és a távlatot ahhoz, hogy a szintézis kollektív elsajátító megvitatása után, ez új eredmények tükrében, magasabb szinten majd újra felvetődhessenek irodalomtörténetírásunk központi kérdései.
