A MONOGRÁFIÁK "IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁSA"
314A MONOGRÁFIÁK "IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁSA"
A tudománytörténeti áttekintés "spirális" módszeréből, többszempontúságából következően vissza kell kanyarodnunk a periódus 1952-es határkövéhez.
Az irodalmi múltunk újraértékelését, a távlatos kutatások megindítását kezdeményező folyóiratcikkek és tanulmányok mellett új műfajként jelent meg 1952-ben Király István Mikszáth Kálmán című monográfiája. Jelezve: irodalomtörténetírásunk a nagyobb vállalkozások küszöbére érkezett. A Művelt Nép Könyvkiadó Nagy Magyar Írók c. sorozata (Király könyvének első kiadása itt jelent meg) egyszerre törekedett kielégíteni a tudományos monográfia és a magas színvonalú ismeretterjesztés igényeit, legtöbbször sikerrel. Hamarosan az Akadémiai Kiadó is megkezdte irodalomtörténeti sorozatának kiadását; más természetű, például forráskiadvány-sorozatok is indultak, és sorozaton kívül is egyre több monográfia látott napvilágot. 1957-ben indult meg az Irodalomtörténeti Könyvtár máig tartó folyama, s még előbb, az ötvenes évek derekán a mozgékonyabb Irodalomtörténeti Füzetek c. sorozaté. A 60-as években újabb sorozatok születésének lehetünk tanúi.
Ha a monográfiák sora természetszerűleg nem is szakadt meg a hatkötetes akadémiai szintézis 1964–1966-os megjelenése után, kétségtelen a tendenciaszerűen érvényesülő jellegváltozás, a műfaj 1966 utáni megújulása. De maradjunk egyelőre az ötvenes évtizednél. Az 1952-től megjelenő monográfiák (a továbbra is rendkívül fontos, a monográfiákkal "egyenrangú" folyóiratpublikációkkal együtt) nagyrészt egy-egy jelentős író portréját vázolják fel, vagy (és) egy-egy irodalomtörténeti korszak belső problematikáját tárják fel.
Nemcsak szűken szakmai, belső irodalomtörténeti funkciót szolgáltak a monográfiák: a jelentős kritikai munkák sosem csak a szakmának, hanem az irodalmon keresztül a társadalomnak, a művelődni vágyó olvasóknak, a szélesebb közösségnek is szólnak. A haladó irodalmi hagyománynak, legjelentősebb íróink életművének monografikus feldolgozása – az ismeretterjesztés és oktatás közvetítő csatornáin át – eszmei-erkölcsi tanulságokat is nyújtott, a múlt példáival segített tisztábban látni a ma harcaiban, emberi-történelmi dilemmáiban, kulturális-művészi világában. Legnyilvánvalóbban a történelmi-társadalmi önismeret és az ízlésformálás, az esztétikai fogékonyság alakítása révén. S ha nem a tények torzításával, nem historizálással, hanem a valóságos történelmi-irodalmi folyamatok tudományos felfejtésével érvelt az irodalomtörténetírás, akkor objektivitás és pártosság, szakmai hitel és ideológiai-közéleti funkció találkozásának maradandó eredményeivé váltak e szakmunkák.
Király István Mikszáth-könyve is tudományos nóvumai, az életműnek a hazai realizmus fejlődésébe és a népi-kurucos hagyományok folyamatosságába 315való marxista beágyazása, a "cinikus", "táblabírós" értékeléssel való vita révén – a szerző sodró erejű, szenvedélyes esszéstílusától is segítve – tudta hitelesen megeleveníteni a kort és Mikszáth alakját. És tudott sugallni egyúttal egy demokratikus-népi elkötelezettségű, hazára és emberiségre egyszerre tekintő morált is. A monográfiának ezt a műfaji-szerkezeti-koncepcionális egységét és teljességét emelte ki valamennyi kritika akkor s azóta is (1960-ban változatlan szövegű második kiadása is volt). S ez persze nem jelenti azt, hogy már akkor (s még inkább azóta) nem lehetett jogos egy-egy kritikai észrevétel, hiszen például Barta János, Diószegi András, Mezei József és Németh G. Béla Királyétól (s persze nagyrészt egymásétól is) eltérő Mikszáth-képet vázolt fel.
Király István Mikszáth-monográfiájának kiemelése nem jelenti természetesen a később született munkák lebecsülését: modell- és nyitó szerepe okán emeltük ki a többiek közül. Portré- és korszakmonográfiák sora követte. A széles életrajzi és kortörténeti háttér (melyet a történettudományi összefoglalások hiánya is indokolt) jellegzetes vonása volt az 50-es évek monográfiáinak. A gyengébb művekben – a dogmatizmus szellemétől is sarkallva – szinte elnyomta ez a háttér a lényeget, az írói életművet, egyéniséget; a jelentős, az értékes monográfiákban azonban viszonylag harmonikus egységgé állt össze a korkép, az életrajz és a műelemzés három síkja. Ez persze "módszertani" jellemző, s nem "menti" e monográfiák egyes tévedéseit, azóta már meghaladott állításait, elemzéseit.
1953-ból Barta János Arany Jánosról, Nagy Péter Móricz Zsigmondról, Sőtér István Eötvös Józsefről, Szauder József Bessenyei Györgyről írt monográfiáját említjük. S a sor folytatódott: 1954: Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós; Komlós Aladár: Vajda János; 1955: Bóka László: Ady Endre élete és művei I., Julow Viktor: Fazekas Mihály, Kardos László: Tóth Árpád, Komlós Aladár: Reviczky Gyula, Osváth Béla: Szigligeti Ede, Szauder József: Kölcsey Ferenc; 1956: Kispéter András: Juhász Gyula, Somogyi Sándor: Arany László; 1957: Tóth Dezső: Vörösmarty Mihály; 1958: Bán Imre: Apáczai Csere János, Dienes András: Petőfi a szabadságharcban, Kardos Pál: Nagy Lajos élete és művei; 1959: Nemeskürty István: Bornemisza Péter; 1960: Czine Mihály: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig; 1961: Pándi Pál: Petőfi, Fenyő István: Kisfaludy Sándor; 1963: Kovács Kálmán: Fejezet a magyar kritika történetéből (Gyulai Pál), Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója, József Attila pályakezdése; 1964: Gergely Gergely: Tolnai Lajos pályája, Kispéter András: Tömörkény István, Nagy Péter: Szabó Dezső; 1965: Péter László: Juhász Gyula a forradalomban stb.
Nemcsak portrét, életműelemzést, nemcsak történelmi hátteret nyújtottak e művek, hanem jórészt egy-egy irodalmi periódusnak – a központi alak, a reprezentatív író felől megfogalmazott – összefoglaló értékelésére is vállalkoztak. Módszereik, szerkezeti arányaik természetesen nagymértékben különbözőek. Van, ahol az életrajzi-kortörténeti megközelítés a 316hangsúlyos, másutt szervesebben illeszkedik egymáshoz a "felnövesztő" valóság történelmi-politikai, és az életmű esztétikai-poétikai elemzése. Valamennyi módszer jogosult, de kétségtelen, hogy a periódus végére már világossá vált: az extenzív teljességű írói életrajz és az életműelemzés akár el is választható műfajilag. Hiszen a marxista módszer nem teszi "kötelezővé" a művek származtatásának széles életrajzi alapozását, elég lehet csupán a művek szempontjából releváns élettények és kortörténeti események megemlítése, feltárása.
Joggal vitatkozik József Attila-monográfiájának előszavában Szabolcsi Miklós az életrajzellenes hangulattal, amelyet az ötvenes évek egyoldalúságával egyoldalúan vitatkozó "antidogmatizmus" fűtött: "Úgy gondoljuk ugyanis: az élet – a maga törvényszerűségeivel s véletleneivel is – mintegy közvetítő a mű és kor, költészet és társadalom között; az alkotó életútja, sorsa magyaráz sok művet, tesz világossá sok körülményt. S természetesen úgy gondoljuk, maga az életút sem véletlenek halmaza: bármilyen áttetten s bonyolultan, de tükröződnek benne a kor, a társadalom törvényei is." Különösen akkor indokolt az életrajzi megközelítésű portrémonográfia, ha az életrajz még feltáratlan, ha a monográfusnak egyszerre kell vállalnia a filológiai alapozás és a műelemzés (nem szükségszerűen együtt s egyszerre elvégzendő) feladatát. A nemzeti múlt legjelentősebb írói alakjainak, a haladó irodalmi hagyományoknak a szocialista szellemi élet áramkörébe való bekapcsolása (éppen a polgári irodalomtudomány által mellőzött alapkutatások elvégzésének sürgőssége miatt) tette tehát jellegzetes monográfiatípussá ebben a periódusban az életrajzi megközelítésű pályaképet.
Tudománytörténetileg, tendenciaszerűen a kutatások gazdagodását, magasabb szintjét jelentette azonban, ha egy-egy monográfia (meglevő életrajzokra támaszkodva hivatkozásaiban) már hangsúlyozottabban életműközpontú lehetett, ha valóság-íróegyéniség-műalkotás viszonyának marxista mértékét már árnyaltabban érvényesíthetette, ha az esztétikai-eszmetörténeti-világirodalmi-poétikai összefüggésekre több teret fordíthatott. Nem egy az említett s említetlen monográfiák közül már ebbe az irányba mutatott, reprezentatívvá azonban csak a 60-as évek második felétől számítható harmadik tudománytörténeti periódusban vált ez a monográfiatípus. Olykor éppen a korábbi munkák átdolgozott, új kiadása révén.
Bármennyire egy-egy korszakot is bemutató tudományos műveknek tekinthetők a portrémonográfiák, elkülöníthetjük tőlük azokat a munkákat, amelyek kifejezetten egy-egy korszak sajátos vagy több szempontú elemzésére vállalkoztak. E korszakmonográfiák módszertanilag (s egyben a vállalt célkitűzésnek megfelelően is) természetesen igen különbözőek. Az ötvenes években alig néhány született, nagy részük az évtized végén, s főleg a hatvanas években jelent meg; némelyik pedig közülük már az új megközelítések első elméleti-történeti kikísérletezésének (pl. a stíluskategóriák 317marxista irodalomtörténeti alkalmazhatósága vizsgálatának) jegyében íródott.
A tárgyalt korszakok (mint kutatási témák) időrendjében szemlélve e munkákat, megállapíthatjuk, hogy a jelentős monográfiák és tanulmánykötetek a magyar irodalom fejlődésének számos kulcskérdését, szinte valamennyi fontos időszakát mérlegre tették: ifj. Horváth János: Árpád-kori latin nyelvünk stílusproblémái (1954), Mezey László: Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén (1955), Kardos Tibor: A magyarországi humanizmus kora (1955), Gerézdi Rabán: A magyar nyelvű világi líra kezdetei (1962), Nemeskürty István: A magyar széppróza születése (1963), Pirnát Antal: Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier (1961), Horváth János: A reformáció jegyében (1953, 19572), Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk (1961), Waldapfel József: Magyar irodalom a felvilágosodás korában (1954, 19633), Wéber Antal :A magyar regény kezdetei (1959), Szauder József: A romantika útján (1961), Fenyő István: Az Aurora (1955), Sőtér István: Romantika és realizmus (1956), Nemzet és haladás (1963), Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (1959), József Farkas: Rohanunk a forradalomba (1957, 19692)stb.
Irodalomtörténetírásunk első korszakában a kutatások tematikai súlypontja láthatóan a 19. századra esett. Történelmi szükségszerűség volt ez: a magyar irodalom első klasszikus periódusa, a Petőfivel tetőző reformkor, az 1848–49-es forradalom időszaka és a Világos utáni korszak sürgette leginkább az át-, illetve újraértékelést. Nemcsak azért, mert innen eredeztethetők a 20. században beérő haladó irodalmi tendenciák, hanem azért is, mert a Petőfi–Arany-korszak művei viszonylag széles tömegek olvasmányai lettek a 20. század derekán, s így demokratikus tartalmaik révén közvetlen világnézeti, ízlés-, és tudatformálási jelentőségük is volt. De kulcskérdés volt a 19. század értékelése a szűkebben vett irodalomtörténetírás belső fejlődése szempontjából is.
Mivel az 1945-ig hegemón helyzetű félliberális-pozitivista-konzervatív-nacionalista irodalomszemlélet gyökerei (s bizonyító apparátusa és módszerei) 19. századiak voltak, mivel még a hivatalosnál korszerűbb Horváth János-i "nemzeti klasszicizmus"-koncepció elméleti, történeti és módszertani erővonalai is innét származnak, sőt: mivel a polgári ellenzék progresszív irodalomszemléletének ellentmondásai is itt ütköztek ki a legélesebben (Babits Mihály, Németh László, Szerb Antal stb.), nos, mindezek miatt is elsősorban ezen a porondon, a 19. századi irodalom értelmezésében kellett megvívnia a fiatal marxista irodalomtörténetírásnak az önálló létét, felnőttségét bizonyító s biztosító elméleti-tudományos harcot.
Mindenekelőtt azonban a társadalmi és művészi forradalom kölcsönösségének felismerése, illetve e szerves egység későbbi kontinuitása magyarázza, hogy irodalomtörténetírásunkban 1848–1849 történeti és esztétikai 318viszonyító mértékké vált. Szocialista irodalomtudományunk fejlődése szempontjából több dolgot bizonyított ez szinte szimbolikus érvénnyel: a fejlődéstörténeti kép forradalmi átrendezését, a "nemzeti irodalom" plebejusán osztályszerű fogalmának a dzsentri, a polgári és a népies nacionalizmussal folytatott vitában kikovácsolt marxista hitelesítését, s végül a stílus- és formatörténeti kérdésfeltevés tartalmi-világnézeti megválaszolásának, tehát a marxista irodalomtörténeti módszernek az illetékességét és hatékonyságát.
Az 1952 előtti vázlatos áttekintések, a folyamatos részletkutatások, a kritikai és más szövegkiadások nyomán és mellett a portré- és korszakmonográfiákból (és a külön említhetetlen tanulmányok bő sorából) kezdett tehát összeállni irodalmi fejlődésünk történetének új képe. Leírni ennek a 60-as évek elejére összeálló képnek a mozaikjait, illetve elemezni a különböző szakmai vitákat: lehetetlen és fölösleges is. Csak néhány, módszertani-történeti tanulságokat hordozó vitakérdésre, tudományos témára utalhatunk a továbbiakban.
A régi magyar irodalommal kapcsolatos számtalan kérdés közül mindenekelőtt a "nemzeti irodalom" fogalmának a korábbiaknál tágabb, a kategóriát a kor egész irodalmi tudatára érvényesítő, az írásbeliség korabeli funkciójára figyelő marxista értelmezése említendő. Ennek szerves következménye lett a latin nyelvű írásbeliség, sőt irodalom, valamint a népköltészet szerves beépítése irodalmi tudatunkba, így pl. Janus Pannonius jelentőségének felismerése. S ez már át is vezet egy másik vitabolyba: a humanizmus, a reformáció és a reneszánsz értelmezésébe. Az ötvenes évek egyik legizgalmasabb szakmai vitája csomósodott a magyar reneszánsz léte, illetve osztálybázisa körül.
Kardos Tibor monográfiája a humanizmus kérdését helyezte a centrumba: felfogása szerint a magyar humanizmus egy lényegében töretlen fejlődésű, egyre gazdagodó, mélyülő folyamat, melynek társadalmi alapját a polgársághoz és a néphez kapcsolódó deákréteg erősödése, az osztályharc éleződése, az árutermelés és a városiasodás fokozódása képezi. Kardos Tibor számos máig érvényes elemzésének és felismerésének ez a történeti-elméleti alapkoncepciója erős ellenvéleményekkel találkozott, főleg Klaniczay Tibor részéről. Míg Kardos szerint a magyar humanizmus osztálybázisa egy polgári-plebejus-népi tábor volt, addig Klaniczay szerint a nemesi-főúri irányzat képezte ezt, amellyel persze korántsem tagadja a reneszánsz egyes antifeudális képviselőinek jelentős szerepét. Klaniczay megközelítése is más: munkáiban ő a humanizmusnál nagyobb összefüggésekben gondolkodik, a sajátos szerepű, de az európaival kétségtelenül analóg, attól is ihletett magyar reneszánsz tágabb periódusát rajzolja fel. E periódus három korszakának a korai utórészt latin nyelvű) humanizmust, majd a több ágú reformációt, végül az érett reneszánsz magyar költészetét (mindenekelőtt: Balassi Bálintét) tekinti.
319Nem utolsósorban éppen e nagyobb történeti és világirodalmi összefüggések felismerése alapozza meg és minősíti Klaniczay Tibornak a régi irodalom két legnagyobb alkotója, Balassi Bálint és Zrínyi Miklós iránti tudományos érdeklődését. Klaniczay Zrínyi-monográfiájának két kiadása irodalomtörténetírásunk e második periódusának "kezdő- és végpontja" is szinte. Jól mutatják az egy évtized alatt végbement – s a fentiekben már jellemzett – szemléleti-módszertani fejlődést, de bizonyítják már az 1954-es szint komoly értékeit is. Zrínyi életművén keresztül az egész régi magyar irodalom fejlődésének, a "második jobbágyság" refeudalizációs periódusa társadalmi-ideológiai-művészi erővonalainak, a nemesi rendiség és az ellenreformáció, valamint a korszerű nemzeti abszolutizmus alternatívájának izgalmas kérdései is az irodalomtörténetírás látómezőjébe kerültek. S ha jogos lehet is – mint erre még később visszatérünk – Klaniczay Tibor stílustörténeti-módszertani elméletével kapcsolatban nem egy fenntartás, az kétségtelen, hogy ő a régi irodalomban, így pl. a Zrínyi-monográfia második kiadásában meggyőzően alkalmazta, irodalmilag-poétikailag is konkretizálta a társadalomtörténetileg megalapozott reneszánsz- és barokk-kategóriát.
Ha a 17. századból most a 18. század végére ugrunk, akkor ezzel nem azt a látszatot akarjuk kelteni, hogy a közbülső időszakról 1952 és 1965 között nem folyt kutatás, hogy nem születtek érdemleges művek. De egyrészt ebben a tudománytörténeti összefoglalásban csak egy-két kulcskérdés és szakmonográfia modellszerű bemutatására szorítkozhatunk, másrészt kétségtelen, hogy a 18. század iránt (az ún. kuruc korszakot és az 1772 utáni felvilágosodást leszámítva) viszonylag kevesebb érdeklődést tanúsított az 1965-ig terjedő periódusban a magyar irodalomtörténetírás. Részint az elsődleges feladatok elvégzésére való szükségszerű összpontosítás hagyott kevés energiát, részint azonban a sematikus-dogmatikus értékrendszer sommás minősítései is "gyanússá" tették ezt a kort. Újabban, az 1965 utáni harmadik periódusban viszont annál dinamikusabban lendültek fel a 18. századra irányuló kutatások.
Ami a felvilágosodás és a reformkor problematikáját illeti, utaltunk már e téma kiemelt fontosságára, az "önelvűen" tudományos érdeklődést is ösztönző közművelődési-ideológiai vonatkozásokra, Révai József tanulmányainak hatására stb. A korábban ismertetett Waldapfel József-koncepció mellett a kutatások közül mindenekelőtt Szauder József, Sőtér István és Pándi Pál munkálatait kell kiemelni. Portrémonográfiáikra utalunk mindenekelőtt, illetve az ezekből, ezek mellett formálódó s egymástól több kérdésben eltérő romantikakoncepciókra. Bár a romantika kérdése Sőtér István 1954-es vitaindító tanulmányával már a periódus elején hangsúlyt kapott, az álláspontok termékeny szembesülése – magasabb szinten – a 60-as évek derekától számítható. S éppen az ekkorra már viszonylag alaposan feltárt jelentős életművek, a portrémonográfiák eredményei nyomán. 320Tóth Dezső Vörösmarty-monográfiájának első kiadása például még a "romantikával való teljes szembenézés" előtti helyzetet tükrözi, noha (illetve: mégis) az egyik legérettebb, legszínvonalasabb korai portrémonográfia, melyet éppen a formai-poétikai és társadalmi-történelmi tényezőknek – az ötvenes években még feltűnően ritka – árnyalt és arányos összekapcsolása jellemez.
A felszabadulás utáni magyar irodalomtörténetírás e második szakaszában reformkorkutatásai (és általában 19. századi tárgyú elemzései) révén érett kiemelkedő tudósegyéniséggé Sőtér István. Pályáját még 1945 előtt kezdte, a felszabadulást követő években pedig elsősorban nagy hatású kritikai írásokkal, a kortársi irodalmat és irodalmi életet közvetlenül alakító esszékkel jelentkezett. Irodalomtörténészi-kutatói munkásságát ekkor a belső műhelyben folytatta: az 1952-ben megjelenő Eötvös-monográfia előkészületein dolgozott. Sőtér István – aki a 40-es évek második felében a máig tanulságos esztétikai-kritikai viták egyik főszereplője volt – példaadó szakmai-szemléleti utat tett meg. A társadalomelvű esztétikától annak idején a művészi folytonosság, önelvűség és bensőség nevében még elhatárolódó szemlélet, a progresszív polgári esszéizmus a 19. század haladó, forradalmi íróinak (Eötvös, Petőfi, Mikszáth) feldolgozása révén rendeződött át és gazdagodott az 50-es évek elején-közepén már szintézisre is alkalmas, korszerű marxista módszerré anélkül, hogy Sőtérnek meg kellett volna tagadnia korábbi munkáit.
Irodalomtörténeti koncepciójának persze voltak, vannak, lehetnek vitatható elemei, hogy csak az általa rajzolt Jókai-kép vagy romantikaértelmezése körüli régebbi s újabb vitákra utaljunk. Ám a tudomány történetében sohasem az egyes tévedéseket, vitatható megállapításokat és tendenciákat kell pedánsán méricskélnünk (hiszen végleges, abszolút igazság nincs, csak az igazság folytonos, a vitákban előrehaladó megközelítése), hanem egy-egy tudományos törekvés, kritikusi alapmagatartás színvonallal hitelesített karakterére, irányultságára, módszerére, alapszerkezetére kell figyelnünk. Ebből a szempontból különösen reprezentatívnak, a portrémonográfiák korszaka kiemelkedő értékének tekinthetjük Sőtér István Eötvös-monográfiáját, amely a jelentős életmű feltárásán túl a magyar realista regényirodalom értelmezése, valamint a haladó centralista eszmék előtérbe állítása szempontjából is hangsúlyos, a szakmai felismeréseken túli jelentőséget nyert.
Fölösleges elemezni s bizonyítani a Petőfi-kutatások tudománytörténeti jelentőségét. Számos tudós és kutató tette fel szinte életét a Petőfi-filológia, a kritikai kiadás, az életrajz és az esztétikai-irodalomtörténeti értékelés kimunkálására, elég itt Dienes András, Fekete Sándor, Kiss József, Martinkó András és Lukácsy Sándor nevét említeni. A hosszan felsorolható értékes szakmunkákból – jelenlegi áttekintésünk szempontjából is – kiemelkedik Pándi Pálé, amely annyiban is érdekes, hogy műfaji átmenetet 321képez az életrajzi megközelítésű és a "problémafeltáró", esztétikai-poétikai megközelítésű monográfiatípusok között. Ennél azonban lényegesebb az, amit a – persze a tévedéseket is szóvá tevő – korabeli kritika értékelt benne: "Itt emancipálódik először a maga egészében, minden árnyalatában, az értékelés és az értelmezés terén egyaránt a polgári irodalomtörténetírás szemléletétől a költői pálya első szakaszára vonatkozóan a marxista Petőfi-kép" (Király István: Új törekvések irodalomtörténetírásunkban, ItK 1962).
A Horváth Jánossal való elméleti élességű, de tárgyilagos, értő, tisztelettel teli vita nemcsak a Petőfi-értékelésben hozott újat, nemcsak a lírai realizmus és a személyiség kiteljesedése felőli megközelítésnek a szerepjátszás-elmélettel szembeni érvényességét bizonyítja, de szakmai-módszertani tanulságokat is nyújt. Mindenekelőtt abban a vitában, amely az ötvenes évek nem egy munkáját jellemző pozitivisztikus-aktualizáló álmarxizmussal, valamint a szellemtörténeti vagy esztétizáló idealizmussal folyt a megújított történetiség "tertium datur"-jának igényével.
Az 1848–1849-hez való viszony lett a mértéke a Világos utáni korszak értékelésének is. Éles viták terepe a Petőfi és Ady közötti periódus is, hogy a polgári szemlélettel érvelő, de értékes eredményeket is hozó Rónay György Petőfi és Ady között (1958) c. könyvét és Németh G. Béla alapos marxista kritikáját (ItK 1960) vagy Komlós Aladár már idézett korszak-monográfiáját említsük. Az ötvenes évek elejének dogmatikus szemlélete talán éppen ennek a korszaknak a kutatásában érvényesült a legdurvábban, még az Aranyhoz nagyon közel álló, értő tudós, Barta János – egyébként a maga nemében úttörő jelentőségű – Arany-könyvét is áthatja.
Mivel a Horváth János-féle "nemzeti klasszicizmus"-koncepció és a Nyugat esszéje egyaránt Aranyt (helyesebben: a liberális-nacionalista, illetve modern esztéticista módon értelmezett Aranyt) tette meg normának, bizonyos fokig érthető is volt a fiatal marxista irodalomtörténetírás bizonytalankodása, tétovázása, merevsége vele kapcsolatban. Neuralgikus pontja, vitás kérdése volt a 19. századnak – az Arany-problematikával is összeszövődött – "népiesség" és a "nemzeti jelleg". Különösen a marxista esztétika népiségkategóriájának tükrében, a népiesség nemesi, illetve plebejus szemléletű nacionalista változatai 20. századi továbbélésének vitáiban érhető ez tetten. Számos elméleti-történeti kérdést vetett fel a romantika Jókai-féle változata, a Kemény Zsigmond-i és a Madách Imre-i modell is. A Petőfi–Arany–Vajda-viszony értékelése pedig szinte teherpróbájává lett a forradalmi irodalmi fejlődésvonal, a "Petőfi–Ady–József Attila-modell" árnyalt értelmezésének.
Aligha véletlen tehát, hogy irodalomtörténetírásunk vitahullámainak legtöbbje vagy közvetlenül innét, ebből a korszakból indul, vagy pedig legalábbis érinti a 19. század második felének problematikáját. Mint láttuk: Lukács György – magyar irodalmi tárgyú írásaiban – is erre a 322periódusra sűríti kritikáját, amely számos alapvető tételének igazsága mellett is több megalapozatlan, egyoldalú, kidolgozatlan megfogalmazást tartalmaz, sőt, némelyik követője, például Hermann István – Arany-könyvének számos részében (Arany János esztétikája, 1956) – már elfogadhatatlan következtetésekre is jut. Barta János egész tudósi életműve, valamint Király István – már felvillantott – koncepciója is innét "származik el", aminthogy ez a korszak adja majd a legfőbb vizsgálódási terepet az új szempontokat felvető Németh G. Béla – e viszonylag későn, de annál érettebben beérkező tudós – koncepciójának is.
Sőtér István személyében talált szintetikus elemzőre ez a korszak. Már 1941-es Jókai-monográfiája, majd Mikszáth-, Eötvös- és Petőfi-tanulmányai, Arany- és Madách-munkálatai, korai romantikakutatásai efelé mutattak, s ez a két évtizedes elemző munka 1963-ban a Nemzet és haladás című korszakmonográfiában összegeződött. Az 1945 utáni marxista irodalomtörténetírás egyik legjelentősebb alkotása ez a mű. Kétségtelen, hogy Sőtér István romantikafelfogásával, 20. századi tárgyú irodalomtörténeti esszéivel (lásd a Tisztuló tükrök című kötetét) vagy néhány elméleti-kritikai nézetével – jogosan – vitapartnerre is lel. A 19. századi irodalom az a terület, ahol Sőtér István a legteljesebben szintetizálta saját személyes érdeklődésének és művészi érzékenységének, alapos polgári tudományos előiskolájának, valamint a marxista irodalomtörténeti-esztétikai módszernek és társadalmi elkötelezettségének az értékeit. Ezért vált korszakmonográfiája reprezentatív munkává, írói életműveket és kormetszeteket szerves egységbe ötvözötten elemző összegezéssé.
Sőtér István szerint 1846-ig a magyar irodalomban kibontakozott egy demokratikus elemeket hordozó, közvetlenül ugyan nem forradalmi világnézetű-funkciójú, de egyértelműen haladó népies-nemzeti irodalom és irodalomszemlélet. Ebből emelkedett ki 1846 után Petőfi tudatosan forradalmi, a népiességet és a romantikát a világszabadság távlata révén megszüntetve-megőrző egyetemes, realista költészete. Arany János, Erdélyi János, Gyulai Pál és Tompa Mihály nem képesek erre a minőségi átalakulásra, de Világos után sem tagadják meg a népiesség 1846 előtti értékes tartalmait. A népi jelleg demokratikus elemei azonban fokozatosan háttérbe szorulnak, s a "haladás" társadalmi fogalma helyett a "nemzeti jelleg" egyre torzultabb fogalma s koncepciója kezd érvényesülni. S bármekkora is az eltérés e népies-nemzeti irányzat, valamint a Világos utáni másik két tendencia – a liberális-nemesi (pl. Kemény Zsigmond) és a romantikus (pl. Jókai) – között: a korszakra – részben e tendenciák kiegyenlítődése, illetve "szintetizálódása" révén – mégis a haladó társadalmi tartalmát egyre inkább elvesztő népi-nemzeti irodalom jellemző. Nem zsákutca, nem vákuum, nem teljes színvonalsüllyedés, nem elvtelen kompromisszum a korszak fő vonása Sőtér István szerint, de az egyenlőtlen fejlődés törvényeivel magyarázható "megbillenés", a magyar irodalom 323haladó sodrának időleges megtorpanása. Ehhez viszonyítva lehet reálisan értékelni az úgynevezett ellenzéki-városi-modern irodalmat, a Mikszáth-életművet és a századvégi – immár egyértelműen nacionalista – népnemzeti konzervativizmust csakúgy, mint majd a fejlődéstörténeti "görcsöket" újra forradalmi világnézettel "oldó" Ady Endre költészetét.
Ha Pándi Pál Petőfi-monográfiája mindenekelőtt a szerepjátszás-elmélet bírálatában és a Petőfi-értelmezésben, akkor Sőtér István korszakszintézise a "nemzeti klasszicizmus" körül és az Arany-értékelésben szembesítette meggyőzően Horváth János rendkívüli hatású elméletével és módszertanával (s ezen keresztül az egész polgári irodalomtörténetírással) a felnőtté vált marxista irodalomtörténetírást. Nemcsak a negatív vitatás, a revízió értelmében, hanem a hiteles (de természetesen a tudomány fejlődése során vitákban tovább gazdagítható) marxista koncepció felépítése, pozitív kidolgozása jegyében.
Jóval kevesebb eredményt mutatott fel irodalomtörténetírásunk 1952 és 1965 közötti periódusa a 20. századi irodalom kutatásában. Az 50-es évek első felében itt érvényesült a legerősebben a dogmatizmus szemlélete, amely olyan jelentős életművek marxista értékelését nehezítette-csonkította, mint pl. József Attila, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós. Az irodalompolitikai szektarianizmus meggátolta az élő, de már ekkor irodalomtörténeti értékű életművel rendelkező nagy alkotók munkásságának elemzését is, hogy csak Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Veres Péter, Weöres Sándor nevét említsük. Persze tagadhatatlan, hogy a század első felének közelsége, az életművek egy jelentős részének lezáratlansága és ideológiai-politikai "felhangja" a kellő távlat híján eleve megnehezíti a kortársi irodalomtörténészi-kritikai munkát. A kutatások visszamaradásának döntő okát azonban mégiscsak az irodalompolitikai, tudománypolitikai akadályok és torzulások jelentik, főleg az 1945–1949-es évek – ugyan még nem monográfiákat termő, de – magas színvonalú 20. századi tárgyú tanulmányokban, cikkekben és izgalmas vitákban is gazdag periódusához képest.
Már az ötvenes évek legelején hozzákezd például Szabolcsi Miklós a szisztematikus József Attila-kutatásokhoz, de munkálatai csak a 60-as években érnek be. Béládi Miklós (aki a legelső aspiránsok egyike) az ötvenes évek derekán Illyés-monográfiába kezd, s nem csupán egyéni körülmények halasztják a munka befejezését. A szocialista hagyományok szűk értelmezése, az 1918–19-es forradalmak torz felfogása, a Kassák iránti bizalmatlanság, az avantgarde történietlenül egyoldalú tárgyalása és a marxista realizmus-koncepció dogmatikus elszegényítése évekig lehetetlenné tette 20. századi irodalmunk teljes baloldali, szocialista színképének feltárását. A népi írók szemléletével való jogos elvi vitát is gyengítő hibás, rossz, elvtelen irodalompolitikai gyakorlat az 1950-es évek első felében akadályozta e jelentős, sokarcú, de ellentmondásosságában is progresszív 324mozgalom ideológia- és irodalomtörténeti mérlegre tevését, belső differenciálását. Fölösleges részletezni a polgári irodalom kutatásának szemléleti akadályait, tudományos-ideológiai nehézségeit.
Monografikus eredmények a 20. századi kutatásokban eleinte alig születtek. Bóka László Ady-monográfiája csak a pályakezdő Adyt elemzi, filológiailag még nem megbízható szövegkiadásokra támaszkodik s módszertanilag is vitatható. Hiába volt még az ötvenes évek elején is "kikiáltott" hagyomány Ady, hiába ösztönzött Révai magas színvonalú tanulmánya, az Ady-kutatások vontatottan haladtak, érződött valami belső bizonytalanság. Komoly 20. századi tárgyú kutatási eredményeket az 50-es években csak egy-két monográfia hozott, mindenekelőtt Nagy Péter Móricz-könyve és Kardos László Tóth Árpád-monográfiája. Az előbbinek az ad kiemelt értéket, hogy Ady fegyvertársaként, a parasztság problémái felől közeledő, de az egész korabeli magyar társadalomnak tükröt tartó íróként, a magyar kritikai realizmus legnagyobbjaként mutatja be Móricz Zsigmondot. S ha néhány központi kérdésben vitatta s meghaladta is a korabeli kritika és az újabb kutatás Nagy Péter korabeli Móricz-értékelését (pl. Révai József, Király István, Czine Mihály, Vargha Kálmán s mások), a történeti kép fő vonalai (különösen a munka újabb kiadásaiban) máig érvényesnek tűnnek. Kardos László monográfiáját pedig az ebben az időszakban rendkívül ritka finom verselemzések, a minőségérzék, a bensőséges és hiteles portré, a Nyugat esztéta szárnyának problematikájával való szembenézés teszi úttörővé.
A 20. századi magyar irodalom kutatásában – jóval inkább, mint a többi korszakéban – éles cezúrát jelent 1955–1957. Nem utolsósorban Révai Józsefnek, a dogmatikus torzulásokért is felelős kultúrpolitikusnak a saját korábbi, 30-as évekbeli alkotó marxista koncepcióját felújító-továbbépítő József Attila-tanulmányai bizonyítják ezt. A 20. század irodalomtörténeti-esztétikai értékelését termékenyítő módon – a tudományos távlatnyitás, a felszabadító problémakijelölés értelmében – befolyásolta az MSZMP-nek az ellenforradalom leverése után fokozatosan (de persze nem ellentmondásmentesen) kibontakozó új kultúrpolitikája. A népi írók ideológiai értékelése, s szocialista hagyományok és az avantgarde, valamint a polgári humanizmus árnyalt, alkotó marxista értelmezése, a nemzeti kérdés és történelemszemléletünk, valamint az 1945 utáni fejlődés újragondolása egyaránt említhető a művelődéspolitikai-ideológiai kezdeményezések közül.
Néhány év alatt kikristályosodott a 20. századi irodalomtörténeti kutatások rendszere és távlati terve. Az 1956-ben létesített Irodalomtörténeti Intézet műhelye, Szabolcsi Miklós programtanulmányai, illetve az egyetemi tanszékek vállaltak ebből úttörő szerepet. A kutatók egész kollektívája kezdett el a különböző műhelyekben Adyval, Móriczcal, József Attilával, a szocialista irodalmi mozgalmakkal, a Nyugat lírájával és prózájával325, a népi írókkal, az avantgarde-dal és a "harmadik nemzedék "-kel, Nagy Lajossal és Radnótival stb. foglalkozni. Az is igaz viszont, hogy a filológiai alapozás hiánya ezen a területen "első menetben" még egyelőre életrajzi megközelítésű portrémonográfiákat igényelt. A módszerek, az irodalomszemlélet korszerűsödése azonban az életrajzi megközelítés ellenére is műközpontúbbá tette ezeket a munkákat, mintsem az első pillanatra látszik. Elég itt példaként Czine Mihály Móricz Zsigmond-, Nagy Péter Szabó Dezső- és Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiájára, a 60-as évek első felének ez impozáns teljességű, értékes alkotásaira utalni.
E nagyjelentőségű monográfiák nemcsak egy korszerű 20. századiság-kép kidolgozásában töltenek be jelentős szerepet, hanem az életrajzi-emberi megközelítésnek az irodalomtörténeten, a szakmai eredményeken jóval túlmutató, pedagógiai-közművelődési-ideológiai-etikai hatékonyságát is bizonyítják. Mindhárom monográfia új adatok, életrajzi-esztétikai elemzések sokaságával hitelesíti József Attila, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső marxista értékelését (Szabolcsi és Czine monográfiája nagyívű pályaképtervek első, realizált részei), s emellett a korszakszeletek széles irodalom- és eszmetörténeti körképét is felvázolják. Nem kevés máig nyúló ideológiai vita forrását tarják fel, és segítik egyben a tisztázó megoldást is. Czine Mihály könyvéből a népiségélmény emberi-művészi vonatkozásainak felfejtése; Szabolcsi Miklóséból a munkásosztály és József Attila kapcsolatának, József Attila rendkívül mély Ady-élményének és a Juhász Gyula-problémának az elemzése; Nagy Péteréből pedig a jobboldali radikális faji eszméknek, a népi írók eszmeköre egyik ideológiai összetevőjének az analízise ragadható ki tudományos nóvumként s egyúttal fontos közérdekű eszmetörténeti tanulságként.
A 20. századra vonatkozó kutatások dimenziói az említett munkákon kívül főleg az akadémiai irodalomtörténeti szintézis új eredményt hozó, szinte monográfia értékű fejezeteiben tárulnak fel, elég csak Béládi Miklós, Bodnár György, Czine Mihály, Diószegi András, Illés László, József Farkas, Kiss Ferenc, B. Nagy László, Rába György, Szabolcsi Miklós, Tamás Attila, Ungvári Tamás, Varga József és Vargha Kálmán fejezeteire hivatkozni.
