TUDOMÁNYPOLITIKAI ÉS SZERVEZETI KERETEK
TUDOMÁNYPOLITIKAI ÉS SZERVEZETI KERETEK
1952 után tovább bővültek az irodalomtörténeti kutatás szervezeti keretei, részint az irodalom iránti – kétarcú, az indokolthoz képest túlfokozott, egészségtelen – kultúrpolitikai érdeklődés pozitív következményeként is. Az Akadémia újjászervezését (1949) követően rendszeressé vált nagygyűlések sorozata folytatódott. Az 1951-es nagygyűlés a magyar irodalom legfontosabb korszakainak, kulcsproblémáinak marxista szempontú újraértékelését tűzte napirendre Klaniczay Tibor, Barta János és Bóka László bevezető előadásai kapcsán; s emlékezetessé vált e nagygyűlés Madách-ülésszaka (Waldapfel József előadása és vita), valamint Mikszáth-vitaülése (Király István előadása és vita) is. Továbbra is rendkívül kiterjedt tudományszervező és népszerűsítő munkát végzett a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, folytatódott a Magyar Klasszikusok sorozat kiadása és számos nyilvános irodalmi vitát is szerveztek.
Ennek a szélesedő országos figyelemnek kétségtelen eredménye, hogy nemcsak a szakmán belül, hanem táguló körben tudatosodott a magyar irodalom progresszív folytonossága, irodalom és társadalom kölcsönös egymásra hatása. A bürokratikus-voluntarista elképzelések azonban – miként erről már volt szó – ezt keresztezően éreztették hatásukat. Tudománypolitikailag most nem is a konkrét irodalmi kérdések dogmatikus, 307szűkítő megítélésére gondolunk elsősorban, hanem arra az utópikus elképzelésre, hogy a kutatások néhány év alatt tető alá hozhatják a marxista irodalomtörténet nagy szintézisét, s hogy az ehhez szükséges kutatómunkát a gazdasági termeléshez hasonló ötéves tervekkel ésszerűen meg lehet szervezni. Másodlagosak, s időben is pár évre korlátozódnak ezek a hibák a periódus (1952–1965) egészének (később tárgyalandó) eredményeit tekintve; az irodalomtörténeti kutatások sorsát, hatékonyságát azonban mégis (és sajnos hosszabb távra is) károsan befolyásolták. Még akkor is, ha például "az irodalomtörténet kutatásának első ötéves terve" lényegében jól vázolta fel a legfontosabb feladatokat.
Jelentős szervezeti és szemléleti változások érlelődtek 1953-tól. Megalakult a TIT, s a Magyar Irodalomtörténeti Társaságtól átvette az ismeretterjesztés országos megszervezésének nagy gondját. De ennél fontosabb, hogy friss szellem áramlott be a tudományba. Megfogalmazódott az irodalomtörténeti kutatóintézet megteremtésének és a kutatóbázis szélesítésének szükségessége, sor került nem egy, addig kényesnek tekintett, a tudomány fejlődését gátló jelenség bírálatára is. Pándi Pál – kollektív álláspontot tükröző – 1953. decemberi titkári beszámolójának idézése feleslegessé teszi a kor tudományos légkörének részletes bemutatását: "Az irodalomtörténeti munka annakidején egy túlméretezett ötéves terv alapján indult, amelynek végleges formáját máig sem hozták nyilvánosságra, s melynek csak kis hányadát lehetett teljesíteni. De ha nem is az egészet, a mostaninál jóval többet érhettünk volna el, ha felszabadítjuk a tudományos alkotókedvet, ha erélyesebben vesszük fel a harcot az egyes emberekkel szemben gyakran megnyilvánuló méltatlan bizalmatlansággal. Sokszor egyetlen elkövetett hiba, téves nézet elég volt ahhoz, hogy évekre kihulljon a tudományból egy-egy kutató. Hosszan lehetne sorolni azokat a példákat, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyik-másik irodalomtörténészt nem a tudományban, hanem valamilyen állami poszton elkövetett hiba miatt hosszú ideig 'bojkottáltak' az irodalomtörténeti munka területén, sokan panaszkodtak arról, hogy ha valami hibát követtek el, hirtelen megritkult körülöttük a levegő, egyedül érezték magukat. Ezt a bizalmatlan, kedvbénító atmoszférát feszítette tovább az a gyakran sértő türelmetlenség, amellyel egy-egy kutató világnézeti útját kísérték. Segítség helyett sokszor merev elutasító magatartással találkoztak olyan kutatók, akik nyíltan feltárták kétségeiket, világnézeti és szakmai problémáikat."
Waldapfel József 1953-as akadémiai referátuma még a szociáldemokratizmust és a nacionalizmust, Tolnai Gábor a klerikalizmust és a narodnyikizmust említette fő ellenségként az "egyre élesedő"-nek deklarált ideológiai-politikai-"irodalomtudományi" osztályharcban. Az 1953-as júniusi párthatározat és az új kormányprogram tükrében (amelynek "cikcakkos" ellentmondásai, illetve következményei egyébként ekkor még nem voltak láthatók) joggal egyoldalúnak tetszett már ez az álláspont. 308Ezért folytatódott így a beszámoló: közel egy évtizedes történelmi tapasztalat fűzi már a népi demokráciához az irodalomtörténészeket. "Lehetnek emberek, akikben még kétségek élnek, akik fenntartásokkal vívódnak, de a mi területünkre is döntően az a jellemző, ami a fiatal és öreg kutatókat a mi rendszerünkhöz köti és nem az, ami elválasztja. Hogy vannak még téves nézetek, melyek gyakran a szubjektív szándék ellenére is polgári világnézetet, idealista szemléletet tükröznek, – ki vonhatná ezt kétségbe? De igen nagy jelentőségű az a tény, hogy a hazafias tudósok szubjektív szándéka, meggyőződése a demokráciát, a mát erősíti és nem a tegnapot. […] Félreértés ne essék: mi nem az éberség ellen küzdünk az irodalomtörténetírás területén, hanem az éberség szektáns eltorzítása ellen. Szerintünk az éberség nem azt jelenti, hogy a némaság biztonságára törekedjünk, hanem azt, hogy vitáinkban küzdjük le az idealista nézeteket, a vulgarizáló és burzsoá formalista tendenciákat. Vitában, érvekkel. Az a feladatunk, hogy az eddiginél színvonalasabban küzdjünk a marxista–leninista irodalomtudományért. Hogy így hozzuk egyre közelebb a szocialista tudományhoz a jószándékú kutatók széles körét" (It 1954. 1. sz. 1–9.).
1953 végére – történeti távlatból úgy tűnik – megerősödtek egy korszerű szocialista tudománypolitikai koncepció, irodalomtudományi program érvényesülésének feltételei. Az eredmények felől egyaránt bizonyítja ezt a viták megélénkülése (pl. a Sőtér István kezdeményezte 1954-es romantika-vita, vagy a realizmus-kérdés újragondolásának helyes igénye a mégoly vitatható következtetésekre jutó Barta János-tanulmányokban) és a színvonalas monográfiák sorozata. 1953-ban újraindult az Irodalomtörténeti Közlemények, 1955-ben pedig a Filológiai Közlöny. A Szabad Nép 1954. március 15-i nagy jelentőségű irodalompolitikai cikke nyomán pedig nemcsak a kortársi és a 20. századi irodalom iránti érdeklődés kapott ösztönzést, de egyben az irodalomtörténeti dogmatizmussal való leszámolás is.
A Tolnai Gábor szerkesztésében induló ItK beköszöntő cikke felelős programot ad: "Irodalomtudományi munkáinkban egészen a legutóbbi időkig tapasztalható volt, hogy olyan nagyjelentőségű írók és költők, mint Mikes, Arany János, Jókai, Tömörkény vagy Tóth Árpád (hogy csak vázlatosan és a 'kevésbé problematikusakat' említsük) a többiekhez képest periferiális helyet kaptak a kutatómunkában, nem kis mértékben azért, mert nem voltak olyan egyértelműen revolucionisták, mint három nagy büszkeségünk: Petőfi, Ady és József Attila. Ezt a káros mulasztást minél előbb pótolnunk kell" (ItK 1954. 1. sz. 3.).
Fölélénkültek, nyitottabbá és sokoldalúbbá váltak tehát 1953-tól az irodalomtörténeti kutatások. Erősödött a budapesti és vidéki egyetemek irodalmi tanszékeinek szakmai kisugárzása. Megfogalmazódott egy négykötetes egyetemi kézikönyv elkészítésének konkrét terve; 1954-ben már periodizációs viták, témaösszefoglalók, fejezetviták jelzik a szintézis előkészítését. 3091955-ben pedig az irodalomtörténeti kongresszus már arra vállalkozott, hogy összegezze a magyar marxista irodalomtudományi kutatások első évtizedének tanulságait, vitáit. A tudományos vita középpontjába a realizmus és a magyar irodalom fejlődésének szempontja került. Történelmi, esztétikai, elméleti és módszertani kérdések, eszmecserék futottak bele e témakörbe (s ágaztak is el egyúttal innét); azóta is élő, részben ma is tisztázatlan problémák fogalmazódtak meg először. (A kongresszus értékelésére a későbbiekben még visszatérünk.) 1956 nyarán pedig az SZKP XX. kongresszusának tanulságairól rendeztek vitákat; intézményesen is napirendre került tehát a tudományterület megújítása.
A fejlődést azonban – miként az egész szellemi életben – állandóan keresztezte az ellentmondásos, cikcakkos politikai, ideológiai mozgás, a dogmatizmus és revizionizmus egymást "kijátszó" megerősödése. A jelzett előremutató törekvések ellenére sem vált valóra az alkotó marxista tudományos szellemi légkör és a demokratikus intézményi keret biztosítása. Sőt, a számottevő eredmények ellenére – melyek főleg a filológiai kutatásokban és a monográfiák műhelymunkálataiban mutatkoztak meg – ideológiai és szervezeti, tudománypolitikai és elméleti-módszertani téren egyaránt nőtt a ziláltság.
A dogmatizmus 1956. tavaszi intézményes "leleplezése" sokakat (legtöbbször jószándékú irodalomtörténészeket) szinte a marxista alapkoncepció és módszer megkérdőjelezéséhez, az idealista-polgári szemlélet eklektikus-egyeztető visszahozásához vezetett. Hamis alternatívaként viszont a "baloldal" a dogmatizmussal való alkotó marxista vita szükségességét is tagadta, de legalábbis igyekezett elodázni. Mindezek a problémák – ha más dimenzióban is – tovább éltek az 1956. októberi ellenforradalom leverése után is. A gyors politikai konszolidáció ekkor azonban már lehetővé tette, hogy a megújult, de lényegében már 1953-ban helyesen felismert és megtervezett tudománypolitikai-szervezeti keretek között, tehát hiteles tudományos viták révén szembesüljenek a különböző – ideológiai-világnézeti konzekvenciákat is hordozó, de lényegileg szocialista szándékú – nézetek. Egész irodalomtudományunkat, irodalmi életünket új vérárammal telítve.
1956 januárjában, hosszú huzavonák után, elsősorban Klaniczay Tibor szervezőtevékenysége nyomán létrejött az Irodalomtörténeti (később: Irodalomtudományi) Intézet. A budapesti és vidéki egyetemek után és mellett jelentős számú irodalomtörténész, fiatalabb és idősebb kutató szervezett munkájának feltételei teremtődtek meg az intézet révén. Az Irodalomtörténeti Társaság közvetlen tudományszervező tevékenysége kétségtelenül lecsökkent ezzel, anélkül azonban, hogy vesztett volna az irodalomtörténészeket összefogó társadalmi-tudománypolitikai jelentőségéből. S mivel fokozatosan enyhültek az irodalommal szemben támasztott irreális várakozások és követelmények, "helyére került" az irodalomtudomány 310is. A különböző kutatóhelyeken és témákban egyre inkább lehetőség nyílott a tárgyszerű (s éppen a tárgyszerűség, az objektivitás révén ideológiai-kritikai funkcióval rendelkező) kutatások széles körű fellendülésére.
Az irodalomtörténeti kutatások második ötéves terve már működő szervezetre, felkészült kutatóbázisra támaszkodhatott: a közvetlen cél a négykötetes egyetemi tankönyv befejezése, valamint a nagy akadémiai kézikönyv előkészületeinek megkezdése volt. Akadt persze nem kevés tudományszervezési-tudománypolitikai gond a 60-as évek elején is, pl. az intézet dinamikus fejlődése és az egyetemi kutatások elmaradottsága közötti feszültség növekedéséből adódóan. Mégis: 1956 és 1965 között már folyamatosan érvényesültek, "működtek" az irodalomtudomány lendületes fejlődéséhez nélkülözhetetlen szervezeti-tudománypolitikai feltételek.
Az irodalomtudományi kutatások, az egyéni és kollektív munkák elevenebbé, sokszínűbbé válását tükrözi az is, hogy sűrűsödtek az igazi viták. A műhelyviták összefoglalásai nyomtatásban megjelentek, s ez is hozzájárult a tudományos szellem javulásához. Emlékezetes ülésszakokat rendezett a Magyar Tudományos Akadémia, ezek sorából mindenekelőtt az 1958-as nagygyűlést kell megemlíteni. Az egész nagygyűlés – ezen belül a József Attila-ülésszak (Révai József és Szabolcsi Miklós előadásai és a vita), Tolnai Gábor Radnóti-felolvasása, a két világháború közötti magyar líráról rendezett sokoldalú eszmecsere, s végül Sőtér István zárszava – azt tükrözte, hogy a tudományág belső fejlődéséből, illetve az ellenforradalom leverése utáni konszolidációs helyzetből adódó új szemléleti és gyakorlati orientáció, a dogmatizmussal való termékeny, előremutató leszámolás nem revizionista, hanem csakis alkotó marxista bázison fogalmazódhat meg hitelesen. A József Attila-i örökség teljes – önkritikus – felvállalása nemcsak irodalmi és kritikai, de tudományos-elméleti következményekkel is bírt: megkezdődött az avantgarde és realizmus "vitájában" sűrűsödő problémákkal való szembenézés időszaka.
Az MSZMP KB mellett létrejött Kulturális Elméleti Munkaközösség állásfoglalásai – mindenekelőttA 'népi' írókról szóló 1958-as állásfoglalás és A felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről megfogalmazott 1959-es vitaindító tézisek – nemcsak az irodalmi élet, az irodalompolitikai helyzet tisztulásához, a marxista kritika erősödéséhez, a szocialista törekvések és a szövetségi politika kibontakozásához járultak hozzá, hanem jelentős ösztönzést adtak az irodalomtörténeti kutatásoknak is. Ezt tükrözik a népi írókról és a nacionalizmus magyar irodalmi jelentkezéséről rendezett 1958–1960-as vitaülések is, egyúttal termékeny példát adva arra, hogy a tudomány miként gazdagíthatja, árnyalhatja a politikai-ideológiai közgondolkodást is. Az 1960-as évek elején már a kézikönyv vitái köré szerveződnek a nagyobb tudományos rendezvények, amelyeket 311egyébként a korábbi évek kampányszerűsége, ünnepélyessége, politikai túldimenzionáltsága helyett egyre inkább valódi szakmai eszmecserék jellemeznek.
1963-tól – egy időre – megszűnt az Irodalomtörténet című folyóirat, funkcióját csak részben vette át a meginduló kritikai-elméleti feladatkörű Kritika. Kibővültek viszont az irodalomtörténeti publikációs lehetőségek más folyóiratokban; s jelentősen tágultak a szakkönyvkiadási keretek is, az Akadémiai Kiadó új sorozatai, a kritikai kiadások szaporodó kötetei stb. jelzik ezt. A Szépirodalmi, a Magvető és a Gondolat Könyvkiadó számos irodalomtörténeti szakmunka, esszé- és kritikai gyűjtemény, forráskiadvány és ismeretterjesztő sorozat közreadásával ösztönözte (s nemcsak tükrözte) a tudományág fejlődését.
1965-re tehát – legalábbis extenzív értelemben – kialakultak és megszilárdultak az irodalomtörténeti kutatás szervezeti keretei és tudománypolitikai feltételei. Az ekkortájt megjelenő hatkötetes irodalomtörténeti kézikönyv nemcsak "szakmailag-tartalmilag" zárja le a felszabadulás utáni magyar irodalomtudomány fejlődésének második periódusát s nyitja meg a harmadikat, hanem új módon veti fel a tudománypolitikai-szervezeti kérdéseket is. Új hangsúlyokat, módszertani-tematikai irányokat jelöl ki az 1965 utáni kollektív és egyéni munkák számára: a harmadik korszak majd elsősorban az intenzív fejlesztést, az új megközelítések, kutatási szempontok felvételét, az alkotó marxista módszer elméleti-történeti gazdagítását fogja előtérbe helyezni.
Az ötvenes évek derekán-végén több tudományági-kultúrpolitikai összefoglalás is készült a magyar irodalomtörténetírásról. Kettőt emelünk ki belőlük jellegzetes kordokumentumként, illetve máig érvényes és tanulságos elemzésekként: mint a tudományág korabeli önismeretének dokumentumai fontos adalékokat, sőt értékszempontokat nyújtanak a történeti távlatú elemzés számára is. Csabai Tibor és Klaniczay Tibor tanulmánya (A magyar irodalomtörténetírás mai helyzete. TársSz 1955. 9. sz. 84–107.) – néhány ma már vitatható megállapítás ellenére – jól látta, hogy az 1953 utáni cikcakkos politika, a jobboldali nézetek felélénkülése hatott az irodalomtudományban is, pl. az antirealista elméletek divatjában stb; segítette a polgári "neveltetésű" tudósok vitatható (érlelődő marxista meggyőződésük által kritikailag nem integrált) nézeteinek továbbélését, sőt megerősödését. Kétségtelen ugyanakkor, hogy e problémákat az irodalomtörténetírás "belső" fejlődése is napirendre tűzte: a realizmus-kérdés tisztázását a magyar irodalomtörténeti kutatások egy bizonyos szintjének elérése "önmagában" is szükségszerűvé, saját igénnyé tette az ötvenes évek derekán.
Irodalomtörténetírásunk 1945 utáni másfél évtizedes fejlődését értékeli Bóka László összefoglalása. Az ellenforradalom utáni években, a dogmatizmussal való (önkritikus) leszámolás jegyében fogalmazta meg Bóka ezeket 312a gondolatokat: "A felszabadulás után irodalomtudományunk is hozzálátott a polgári irodalomtudomány eredményeinek marxista értékeléséhez. Néhány marxista irodalomtörténeti tanulmány frappáns példája (elsősorban Révai József Kölcsey-, Petőfi- és Ady-tanulmányai) világossá tette, hogy a történelmi materializmus módszere számos megoldatlan kérdés megoldásához vezet s az irodalomtörténeti kutatások eredményeinek minden eddiginél meggyőzőbb rendszerezését teszi lehetővé, a korszakolás kérdésétől az értékelés kérdéséig. […] Neofita hévvel, a felfedezők örömével vetette rá ki-ki magát szakterületére s egyre-másra születtek pusztán a szövegek újszempontú átvizsgálása alapján új és meggyőző eredmények.
Az első eredmények, az indulás sikere valósággal szakadást idézett elő a tegnap és a ma között, elfordultunk elődeinktől, eredményeiket sommásan elvetettük, vitatásra sem méltattuk őket. Jóllehet az első eredmények helyes irányba terelték irodalomtudományunkat, s az a kor, melyben születtek, olyan hőskora a magyar irodalomtudománynak, melyre ma is büszkén gondolhatunk vissza, ma már világosan látjuk, hogy nem egy hibát vétettünk. […] Az alap és a felépítmény viszonyát sokszor vulgarizálva értelmeztük, […] sok jelenséget sematizáltunk, a tartalom prioritásának felismerése háttérbe szorította a tartalom és forma egységének eszméjét, s […] a polgári irodalomtudomány princípiumainak elvetésekor irodalomtudományunk számos múltbeli eredményét is elvetettük. […] Nem vitatkoztunk nézeteikkel, nem tettük helyükre jó eredményeiket, hanem negligáltuk életművüket. Mikor kiderült ennek a pozíciónak a tarthatatlansága, az ellenkező végletbe estünk: nemcsak elismertük elődeink kitűnő eredményeit, hanem vita és kritika nélkül ismertük el. […] A meggyőződés nélkül elhallgatott, mellőzött irodalomtudósok, kritikusok munkáiban a felnövekvő új nemzedék felfedezte az értékeket s olyan glóriát kaptak, melynek fénykörébe hibáikat is befonták…" (Irodalomtudományunk néhány kérdéséről 1959. B. L.: Könyvek, gondok. 1966. 359–360.)
Nemcsak az 1952–65 közötti, de az egész felszabadulás utáni tudományos fejlődésre vonatkoztatva is érvényesek ezek a sorok: szemléletesen és személyes hitellel bizonyítják a "belső" szakmai-módszertani fejlődés és a tartalmi, ideológiai-tudománypolitikai meghatározások bonyolult, áttételekkel teli, de szerves dialektikáját. Konkrét példákként pedig emlékeztessünk a Madách-kérdés egyszerre tudományos és politikai kiéleződésére (Az ember tragédiájának bemutatása körüli vita), majd lassú tisztázódására; vagy utaljunk a Petőfi–Ady–József Attila fémjelezte forradalmi hagyomány nacionalista megkérdőjelezésére–átértelmezésére az 1956 körüli években, amikor a polgári irodalomtudomány nagyrészt már megcáfolt "szakmai" érveit is felmelegítették, sajnos, a marxista érvelés erőtlenségétől is ösztönözve.
313Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy a felszabadulás utáni magyar irodalomtörténetírás 1952 és 1965 közötti, második szakasza mind a tudomány belső fejlődése, mind társadalmi szerepe, tudatformáló-ideológiai funkciója szempontjából jelentős eredményeket hozott. Míg az első periódus fő feladata a magyar irodalomszemlélet gyökeres "revíziója", a marxista irodalomtörténetírás fő hangsúlyainak intonálása volt, addig ez a második periódus már a múlt hagyományának teljesebb, mélyebb és szintetikus igényű feltárását tűzhette ki reális célul.
Már az első, 1945–1952-es szakaszról szólva jeleztük, hogy az 1948-tól szervezetileg, a tudományos-ideológiai életben, az oktatásban is érvényesített marxista hegemónia erősebb volt az irodalomtudományban, mint a kritikában és általában az irodalmi életben. Eleinte nem pusztán, nem elsősorban adminisztratív módon biztosított, hanem nagyrészt hitelesen megalapozott, a tudomány belső fejlődésében is testet öltő elsőbbség volt ez. Az 1949 és 1956 közötti súlyos politikai, ideológiai, tudománypolitikai torzulások azonban – mindenekelőtt a marxizmus monopolhelyzetének illúziója, voluntarista deklarálása és bürokratikus gyakorlata – nem kis mértékben gyengítették e reális hegemónia erejét és hitelét. A dogmatikus jelenségek ugyanakkor szükségszerűen utat nyitottak revizionista hátterű irodalomtörténeti vélekedéseknek is.
Az 1956-os válság és tragédia utáni kultúr- és tudománypolitika éppen azzal – mindenekelőtt tartalmas viták révén – állította helyre s bontakoztatta ki a marxista irodalomtörténetírás tényleges hegemóniáját, hogy lemondott a "kizárólagosság" közvetlen célkitűzéséről, tudomásul vette nem marxista nézetek létezését és (bizonyos határok között) vitákkal kísért szükségszerű nyilvánosságát is. Sőt: érzékelte e nézeteknek az 1956-os megrendülés heves ideológiai "lereagálásá"-val is magyarázható – bár ezzel korántsem igazolható – bizonyos fokú megerősödését. Wéber Antal megfogalmazása szerint: "míg az ötvenes évek első fele maradandónak bizonyult kutatásait dogmatikus vonások korlátozták, addig e jelenségek korrekciójába a polgári irodalomtörténetírás és irodalomszemlélet értékes eredményeinek mintegy a rehabilitációjaként a marxista irodalomtudománytól idegen törekvések is vegyültek" (It 1976. 1. sz. 8.).
A korszakot természetesen elsősorban nem a dogmatikus és revizionista jelenségek, hanem a tudomány – szükségszerű ellentmondásokon, vitákon át érvényesülő – progressziója minősíti. Az 1965-ben beérő irodalomtörténeti szintézist ez a korszak alapozta meg. Az eredmények felhalmozódását a monográfiák és tanulmányok 1952-től megélénkülő folyamata érzékeltetheti a legszemléletesebben.
