A KORSZAK MÉRLEGE
A KORSZAK MÉRLEGE
Az 1945–1952 közötti tudománytörténeti szakasz legfőbb feladata a filológiai kutatások újraindítása, kiszélesítése és a "revízió", a magyar marxista irodalomtörténetírás korszerű hagyománykoncepciójának és módszertanának megteremtése, illetve meghonosítása volt. Tartalmas esztétikai, irodalomtörténeti és kritikai eszmecserék s néhány alapozó tanulmány révén teljesültek e feladatok. S nemcsak a szélsőségesen konzervatív, nacionalista, laposan pozitivista tudományossággal kellett leszámolni, nemcsak a legszínvonalasabb konzervatív idealista koncepciót, Horváth Jánosét kellett kritikailag mérlegre tenni, de – akár éles – polémiában kellett meghaladni a polgári progresszió képviselőinek (Babits Mihály, Féja Géza, Halász Gábor, Kosztolányi Dezső, Németh László, Schöpflin Aladár, Szerb Antal) ellentmondásait. Lukács és Révai műveinek széleskörű pozitív fogadtatása és ellentmondásos hatása ugyanakkor a haladó irodalmár értelmiségen belül is komoly vitákban (s nem azok ellenére) érvényesült. Hiszen ha például a demokrácián belül, de a polgári humanista és a marxista irodalomszemlélet között folyt is a vita egyrészről Somlyó György, Sőtér István, Vas István, másrészről Lukács György, Szigeti József, Király István, Kovács Endre, Waldapfel József között, s a lényegi történelmi igazság (a tévedések tehertételével együtt) kétségtelenül az utóbbiak pártján állt is, e viták - paradox és sajátos módon – "előlegezték" a 60-as években – immár a marxizmuson belül – újra felfrissülő polémiákat is. Termékenyítőleg, árnyalólag hatottak a marxista irodalomszemléletre, s megkönnyítették a polgári szemléletet képviselők némelyikének marxistává fejlődését is.
A marxista módszer hegemóniája tehát fokozatosan valósult meg, szimbolikus dátumát az Irodalomtörténeti Társaság 1948-as újjászervezésében és az Irodalomtörténet c. folyóirat első számának megjelenésében rögzíthetjük. Ennek a hegemóniának a létrejöttét eredményes alapkutatások és elemző értékelések egész sora bizonyítja: számos – ma is élő – marxista 302szellemű publikáció, főleg a 19–20. század íróitól. Bevallottan is a közvetlen előzmények, a mába nyúló múlt értékes és ellentmondásos hagyományainak feltárása céljából íródtak ezek.
Waldapfel József, Bóka László már említett írásai mellett Horváth Márton József Attila-tanulmányaira, Komlós Aladárnak az irodalmi Deák-pártról és Vajda Jánosról publikált írásaira, Barta János Arany-munkálataira, Sőtér István kulcsjelentőségű Mikszáth-írására, Nagy Péter Móricz-kutatásaira, Klaniczay Tibornak a régi magyar irodalom egész újraértékelését megkezdő cikkeire, előadásaira utalunk itt példaképp.– Jórészt monográfiák előzményei, de ebben az időszakban szinte monográfia-értékűek voltak e tanulmányok. Külön említésre méltó Király István tanulmánysorozata, amely – Petőfitől Mikszáthon, Tolnai Lajoson, Kaffka Margiton, Schöpflin Aladáron, Móricz Zsigmondon, az egész Nyugat-problematikát feldolgozó Irodalmunk tekintélye c. tanulmányon át a három Németh László-írásig – átgondolt, nagyívű koncepcióban végzi el az utolsó évszázad irodalmi fejlődésének marxista értékelését. Egyes részleteiben persze már akkor s azóta is vitatott módon. S bár később megjelent monográfiái és újabb tanulmányai jelentősen árnyalták-módosították ezt a koncepciót (melynek – elméleti síkon – máig a realizmus, a népiség és a pártosság "szövetsége" áll a centrumában), Király István szintézisrajza már a 40-es évek végén maradandóan markáns – nemzeti irodalmi tudatunk haladó hagyományait és a marxista esztétikát szerves, következetesen végiggondolt rendszerbe építő – irodalomtörténeti elképzelésnek bizonyult. S hogy az egészet látó felfogás mennyire a múlt és a jelen közti szakadék áthidalására, irodalomtörténetírás és kritika "elidegenedésé"-nek megszüntetésére törekszik, illetve hogy mennyire ezen alapul, azt jól bizonyítja Sőtér István és Király István 1949-es Forum-beli vitája, amely a következő évtizedekre is aktuális elvi és történeti kérdéseket érintett a realizmus és a szocialista realizmus kapcsán.
A politikai fordulat és a marxista irodalomtörténeti hegemónia kivívásának éve után már egy kollektív szintézis igénye és terve is felmerül, főleg az oktatás, a népművelés sürgető szükségleteire hivatkozva. Először – az Irodalomtörténeti Társaság szervezésében – irodalmunk periodizációját vitatták meg Klaniczay Tibor és Barta János javaslata alapján. Az előterjesztés alapelve akkor a marxista irodalomszemlélet egyhangúlag elfogadott téziseként hatott (az újabb, a 60-as években lezajlott periodizációs vitákban már többen megkérdőjelezték): "a korszakhatárok egybeesnek a magyar történelem nagy fordulópontjaival és a társadalomtörténet tényeit veszik alapul" (It 1949. 98.). Az egész magyar szellemi életre (s főleg az oktatásra) nagy hatást gyakorolt az a rövid összefoglalás, amelyet 1949-ben egy szerzői kollektíva (Keszi Imre, Király István, Klaniczay Tibor, Komlós Aladár és Waldapfel József) készített a magyar irodalom fejlődéséről. Egyszerre értékelhetjük ebben az anyagban az 303osztályszemlélet, a tartalomközpontú marxista módszer első összefoglaló érvényű alkalmazásának igényét, s bírálhatjuk egyúttal a – nemcsak, sőt nem elsősorban terjedelmi okokkal összefüggő – leegyszerűsítéseket, a dogmatikus – iskolai-közművelődési továbbsugárzásukban már bizony riasztóan szektás – vonásokat.
S itt kell rátérnünk e kezdeti évek értékelésének, a marxista irodalomtörténetírás hegemóniája problémájának másik oldalára. Mert ugyan igaz, hogy az első periódus (sőt tágabban: az 1956-ig tartó időszak) legfontosabb, leglényegesebb tendenciája a marxista esztétika és irodalomtörténetírás elterjedése, hegemóniájának kivívása, irodalmi múltunk progresszív újraértékelése. Ám ezt a tendenciát – ha meg nem is kérdőjelezi – jelentősen gyengíti a már az első évektől kezdve is tetten érhető – s fokozatosan elterpeszkedő – vulgarizálódás, mely szoros összefüggésben volt szocialista társadalmi fejlődésünk torzulásaival, a személyi kultusszal. Hogy ez a dogmatikus torzulás a szűkebben értelmezett irodalomtörténetírásban kevesebb kárt okozott, mint a kritikában, azt az 1952-től megjelenő monográfiák egy jelentős részének magas színvonala, sőt korábban megjelent számos tanulmány (például Kardos László finom Tóth Árpád-elemzése) is bizonyítja. De – főleg 1949 és 1953 között – mégis számolnunk kell irodalomtörténetírásunkban a dogmatizmus erős jelenlétével.
A már említett 1949-es összefoglaló, s még inkább a kor számos tanulmánya – alig egy évvel Lukács György alkotó marxista szellemű programadása után – kiélezetten mutatja a marxista történetiség durva átpolitizálását, a haladó hagyományok leszűkítését, a tartalmi és formai kérdések dialektikátlan, merev megoldását. Mutatja, hogy fiatal irodalomtörténetírásunk a sajátosan "belső" irodalmi szempontokat – olykor nem tudván őket marxista szemlélettel értelmezni – inkább kirekesztette vizsgálódásának köréből, vagy eleve formalizmusként bélyegezte meg a velük való foglalkozást (stílus, formaszerkezet stb.). Az írói életművek sokszor az írói életrajzzal azonosultak. A Petőfi–Ady–József Attila-vonal helyes kiemelése is hitelét látszott veszíteni az igazságtalan, kiszorító hagyományértékelés folytán Arany, Jókai, Madách, Babits, Kosztolányi, Kassák, Németh László életművének téves megítélésével. Az azóta jórészt letisztult, de már évtizedekkel ezelőtt, a 30-as években is gyakran színvonalasan alkalmazott marxista elvek nemritkán – szinte a lejáratásig – vulgarizálódtak, főleg az ismeretterjesztésben és az oktatásban. A pártosságot az objektív igazság kárára kezdték olykor érvényesíteni; a ma felől kérdezés az élő irodalom szempontját durva aktualizálássá, a forradalmi világnézeti értékek anakronisztikus számonkérésévé változtatta. A marxizmus elsajátításának lendülete – a személyi kultusz légkörében – több helyütt citatológiává, az önálló gondolkodást és ítéletet tekintélyelvű idézettel helyettesítő módszerré silányult.
304A szovjet irodalomtudománnyal való megismerkedés némelyeket lapos utánzásokra, álinternacionalista hatáskutatásra ösztönzött. A Lukács-vita után pedig nemcsak a marxista irodalomesztétika helyzete gyengült meg, súlyosan akadályozva az irodalomtudomány fejlődését is, de lehetetlenné vált a Lukács György némelyik magyar irodalomtörténeti nézetével valóban szükséges, jogos vita is. Egy időben a régi irodalommal, a filológiai kutatásokkal való foglalkozás is üres pozitivizmusnak minősült, s egy "pillanatig" (1950–1951-ben) szinte úgy tűnt, hogy – mint Bóka László jelezte ezt kritikusan 1952-ben – az irodalom egyeseknél a történelem, sőt a politikatörténet mellékágává, az irodalomtudomány a történettudomány segédtudományává fokozódik le. Mindezzel együtt járt a polgári irodalomtudomány és esszé eredményeinek fölényes, címkéző leminősítése és az 1945 utáni teljesítmények türelmetlen, didaktikus megítélése, a tudósok és írók szinte fejlődő, irányítható gyermekként kezelése. S különösen kiélezte ezeket az ellentmondásokat az a kétarcú (a pozitívumok mellett negatív tünetekre valló) tény, hogy ezekben az években az irodalom, illetve az irodalomtudomány – a többi kulturális, művészi, tudományos szféra rovására, sőt kárára is – kiemelt társadalmi, politikai figyelemben s nyilvánosságban részesült. Tényleges ideológiai funkcióját meghaladó – s ezáltal azt is torzító – hipertrófikus aktuálpolitikai túlérzékenység is terhelte ekkor a szocialista irodalomtörténetírást, felerősítve az esztétikai gondolkodás amúgy is problematikus irodalomközpontúságát, történelmi korlátozottságát.
Egyetlen korabeli sajátosságot említünk még, amely szorosan kapcsolódik a marxista történelemszemlélet akkori nacionalisztikus-dogmatikus torzulásához. Kimondva-kimondatlanul elsősorban a nemzeti függetlenségi harcok sorozataként kezdték értelmezni ezekben az években a magyar történelmet, s háttérbe szorultak a nagyobb összefüggéseket s a nemzeti problematikát is ténylegesen meghatározó osztályszempontú fejlődéstényezők. Ennek következményeként a függetlenségért folytatott harc mint téma és a leegyszerűsítetten értelmezett, átpolitizált "népiség" lett irodalomtörténetírásunkban szinte a fő és közvetlen ideológiai-esztétikai értékmérő, már irodalmunk középkori szakaszaira vonatkoztatva is. S e történelmi koncepcióból szükségszerűen következett az irodalomnak szinte illusztrációként, a formának a tartalom "ruhája"-ként való értelmezése, s a korábban helyesen felismert haladó irodalmi értékrendnek a múltat és a jelent egyaránt torzító leszűkítése. Olyannyira, hogy az ötvenes évek derekától felfrissülő marxista szemléletnek egészen a legújabb időkig szembe kell néznie azzal, hogy sokak számára e torzulások a marxista esztétika és irodalomszemlélet alapkoncepcióját, alapkategóriáit (így pl. az említett népiséget, pártosságot) is megkérdőjelezték, de legalábbis hiteltelenítették. Egyoldalúság, felkészületlenség, olykor konjunkturális szempontok is közrejátszottak ebben a dogmatizálódásban, de a meghatározó ok a marxizmus 305hegemóniáját, a kontinuitást gyengítő – társadalmi-politikai okokkal összefüggő – voluntarizmus volt. Még jelentős tudósoknál, ígéretes pályakezdésű irodalomtörténészeknél is érvényesült a dogmatizmus nem egy, a fentiekben röviden jellemzett vonása.
Azonban éppen ezek közül a tudósok közül kezdeményezték nem kevesen 1953-tól, majd a XX. Kongresszus után még egyértelműbben a dogmatizmus marxista korrekcióját. Ebből a távlatból reálisan állítható, hogy a magyar marxista irodalomtörténetírás – a közművelődésig, a közoktatásig szétsugározva eredményeit – a felszabadulást követő első évtizedben – ha ellentmondásoktól kísérve is, de – új fejezetet nyitott e tudomány hazai történetében. Az önkorrekció szükségességének felismerése és képessége is erejét mutatta. Ahogy Wéber Antal megfogalmazta: "Ha számításba is vesszük azokat a történelmi körülményeket, amelyek a marxista irodalomszemlélet lényegétől idegen mozzanatokat elegyítettek a kibontakozás folyamatába a személyi kultusz és a dogmatizmus következményeként – fő eredménynek azt kell tartanunk, hogy a társadalmi igényeknek megfelelően kialakult az irodalomtörténeti munkálkodás nyomán az a ma is érvényes értékrend, amely Balassi, Zrínyi, Csokonai, Eötvös, Petőfi, Arany, Vajda, Mikszáth, Ady, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond nevével jelezhető. Ez az értékrend mindannyiunktól ismert tanulmányokban és monográfiákban öltött testet, s párosult mozgalmakat értékelő, korszakhatárokat kijelölő nagyobb szabású, szintén érvényesnek tekinthető koncepciókkal. A ma is aktív, jelentős eredményeket produkáló irodalomtörténész-generációk tehát e korra mint saját múltjukra tekinthetnek vissza, s mint ilyennel kell számolniok. Kétségkívül volt e korszaknak egy olyan döntő fontosságú jellegzetessége, amely a marxizmushoz csatlakozó kutatókat a társadalmi igény erős és jól érzékelhető parancsára a tisztázandó alapkérdések vonatkozásában közös nevezőre hozta, s a gondolkodásbeli egység mozzanatát domborította ki, szinte az egyhangúságig menően. Ehhez képest a vitákban felszínre kerülő, a koncepciók árnyalati különbségeiben kifejezésre jutó eltérések epizodikus jelentőségűnek vagy merőben személyes jellegűnek, esetleg a múltból hozott szellemi poggyász maradványainak tetszettek. Mint társadalmi-politikai életünk eseményei, az ellentmondások éleződő tendenciái megmutatták: az egység optimistán és korai időpontban deklarált ténye mögött elintézetlen kérdések, végig nem vitatott problémák, a felszín alá szorult reális ellentmondások húzódtak meg, amelyeknek egyikét-másikát még mint ma is megoldásra várót kapunk kényelmetlen örökségül" (It 1976. 1. sz. 6–7.).
