NEMZEDÉKEK, IRÁNYZATOK, EGYÉNISÉGEK
NEMZEDÉKEK, IRÁNYZATOK, EGYÉNISÉGEK
A felszabadulás előtt indult irodalomtörténészek, esszéisták és kritikusok közül azok vállalták a legtöbb feladatot 1945 után, akik annak idején lényegileg ellenzéki helyzetben voltak a hivatalos irodalomtörténetírással szemben. Főleg a Nyugat második és harmadik nemzedékéből, a Horváth János-iskolából, a 30-as évek esszéírói közül kerültek ki: világnézetileg és módszertanilag heterogén, de a baloldali rokonszenvet, a tudományos igényességet, a marxizmus iránti fogékonyságot (de legalábbis érdeklődő toleranciát) tekintve többnyire egységesek voltak.
Komlós Aladár 1946-ban írott Irodalmunk társadalmi háttere c. könyve például már a társadalomelvű irodalomszemlélettel való ismerkedés gyümölcse. Nem marxista munka, az úttörés érdemét mégsem vitathatjuk el tőle. Annál is kevésbé, mert Komlós Aladár a marxizmussal fokozatosan szövetségre lépő tudósgeneráció egyik legmarkánsabb, legjelentősebb – s ebben a fejlődéstörténetben éppen ezért kiemelt – egyénisége, akinek eredményei, értéktisztelete és ellentmondásai szinte modellszerűen tanulságosak irodalomtörténetírásunkban. Komlós egész kritikusi és irodalomtörténészi munkássága a Nyugat esztétikai-művészi orientációjában fogant. Ez a szemlélet Komlós 1950 utáni, marxista igényű munkáiban is eredményezett – éppen egy sajátos ekletika jegyében – vitatható elemzéseket és értékeléseket: a "társadalmiságot", a marxizmus társadalomelvűségét sokszor csak szociológiai háttérként, a világnézet- és politikum-elemzéseknél érvényesíti, s jóval kevésbé az esztétikum, a tartalom és forma dialektikája síkján. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy Komlós Aladár 1946-os és azóta publikált művei magas színvonalon képviselik pl. a magyar líra Arany utáni vonulatának tudományos értelmezését, Vajda, Reviczky, Komjáthy életművének jogosan értékkiemelő analízisét, s ez a dogmatizmussal – még a sajáttal is – szemben a művészi hitel védelmét is sugallja, biztosítja.
297Kétségtelenül kettéválik olykor Komlós ekkori műveinek módszertani logikája egy – nemritkán mereven átpolitizált – társadalomtörténeti-szociológiai síkra és egy önelvű, a világnézeti-tartalmi motivációtól elszakított "esztéticista" analízisre. Felidézve a veszélyét (ha nem is a visszafordíthatatlanságát) a marxista irodalomszemlélet lehetséges és – Komlós életművén jóval túlmutató – hamis módszertani alternatívájának is. S egyúttal bizonyítva, hogy a marxista módszer történetiségben megtestesülő önelvűségének szociologizáló, illetve formalista értelmezése tulajdonképpen egymással jól megférő rossz végletek, az egyik nem korrigálható a másikkal. Annál szomorúbb, hogy az ötvenes évek elején túldimenzionált, igazságtalan, türelmetlen és adminisztratív hatású vita nehezítette meg nemcsak Komlós helyzetét, szemléletének – majd a hatvanas évek gazdag termésében beérő – korszerűsödését, de hátráltatta egyben a fiatalabb nemzedékek árnyaltabb, a művészi értékekre fogékonyabb marxista módszerének izmosodását is.
A Nyugat felől érkező irodalomtudósok közül többen érdemelnének részletes bemutatást, de erről le kell mondani. Feltétlenül említést érdemel azonban a szocialista irodalomszemlélet tudományos és pedagógiai képviseletében kiemelkedő egyéniséggé érett Kardos László munkássága, Keresztury Dezső, Gyergyai Albert, majd a fiatalabbak közül Bóka László, Tolnai Gábor és Sőtér István neve. Tudósként, kritikusként és esszéistaként is jelentős életművet alkotott Rónay György, s irodalomtörténetírásunkra is termékenyen hatott Illyés Gyula, Németh László, Kassák Lajos, Darvas József, Déry Tibor, Illés Endre, Féja Géza, Kolozsvári Grandpierre Emil, Vas István, Veres Péter és más írók 1945 utáni esszéírói tevékenysége. A felszabadulás előtt indultak között megbecsült hely illeti Bölöni György, Földessy Gyula és Hatvany Lajos munkásságát: lelkes és kiterjedt – nem eredendően tudományos indítékú, de ilyen hatású – Petőfi-, Ady- és József Attila-kutatásaik sokban hozzájárultak a szocialista irodalomtudomány bázisának erősödéséhez. A magas színvonalú ismeretterjesztést segítették Benedek Marcell munkái.
A felszabadulás utáni magyar irodalomtörténetírásban – idős kora és nem marxista szemlélete ellenére – megkülönböztetett szerepet töltött be Horváth János. Koncepcióját, tartalmi és módszertani örökségét a Kézikönyv VI. kötete részletesen elemezte. Újraírni, megismételni ezt a portrét indokolatlan, bár 1945 után új művei is megjelentek: A reformáció jegyében című monográfiája, mely régi irodalomtörténeti "trilógiájának" harmadik része (1953), és számos verstani tanulmánya, vitacikke, mindenekelőtt a Rendszeres magyar verstan (1951). Horváth János jelenléte a magyar szellemi életben egyszerre szolgáltatta a mérték, a színvonal ösztönző példáját, és egyúttal az alapszerkezetében, módszerében, normarendszerében gyökeresen vitatható polgári szintézis kihívását. Idősebbek és fiatalok egyaránt sokat tanultak tőle. Az elsajátítva-meghaladás volt a 298termékeny magatartás a marxista irodalomtörténetírás részéről, s ez természetszerűleg nemcsak a kiemelkedő értékű tudósi életművel jelentett vitát, de egyúttal a különböző marxista megközelítések, Horváth-interpretációk között is. Annál is inkább, mivelhogy Lukács György és Révai József elsődlegesen elméleti, esztétikai, történeti megközelítését szervesen és az ő világnézeti-módszertani "lépéselőnyüket" is hitelesítendő, kiegészítette – ki kellett hogy egészítse – a közvetlenül irodalomtörténeti-poétikai érdekű Horváth-iskola. E viták azonban csak a hatvanas évek elejére értek be: Horváth János kapcsán irodalomtörténetírásunk távlatait, kulcskérdéseit érintették. Horváth János szűkebb tanítványi köréből már a felszabadulás előtt kitűnt – több, már a Nyugat-tradíció kapcsán említett irodalmár mellett – Barta János, Szauder József és Waldapfel József, akik később a marxista irodalomtörténetírás vezető alakjaivá nőttek.
Minden csoportosítás az önkényes skatulyázás veszélyeit hordozza magában; a terméketlen és hosszadalmas névsorolvasás pedig igazán nem lehet méltó egy tudománytörténeti összefoglaláshoz. Csak jelezni tudjuk tehát, hogy a már 1945 előtt ismert irodalomtörténészek közül a felszabadulás után marxistává érett Kardos Tibor, Turóczi-Trostler József és Trencsényi-Waldapfel Imre, tisztességes részt vállalt a filológiai és pedagógiai feladatokból Eckhardt Sándor, Gálos Rezső, Koltay-Kastner Jenő. S ebbe az 1945 előtt indult generációba tartozik a később markánssá vált irodalomtörténészek közül Bán Imre, Baróti Dezső, Dienes András, Gerézdi Rábán, Horváth Károly, Juhász Géza, Kardos Pál, Martinkó András, Solt Andor és Varjas Béla is.
A felszabadulás utáni első évtizedben vezető szerepet betöltő marxista tudósok közül többek pályáját kellene bemutatni, de két – 1945 előtt induló, s ma már lezárult életművű – személyiség portréjának kontúrjait mindenképpen fel kell vázolnunk – általánosabb, tudománytörténeti tanulságaik miatt is. Az egyik Waldapfel József, a másik Bóka László.
A megújult pozitivizmus és a Horváth János-iskola értékes hagyományait folytatta Waldapfel József, akinek 1942-es Katona-monográfiája ma is alapmű. Az idősebb generációból talán ő vállalta a legtöbbet a tudományszervezés, az oktatás területén is az új feladatokból. A magyar irodalom egyik legszebb korszakának, a felvilágosodás szellemi és irodalmi mozgalmainak az első marxista igényű összefoglalása fűződik a nevéhez. Tudománytörténetileg úttörőként említendő A XIX. század költői c. 1947-es összefoglalása és az Irodalomtörténet c. folyóirat első, immár marxista arculatú 1949-es számában megjelent Csokonai-tanulmánya is. Nagy rehabilitációt hajtott itt végre: "a dekadens rokokó utolsó nagy képviselője" helyett – szerinte – Csokonai "a felvilágosodásnak élenjáró képviselője, a magyar felvilágosodás első, hamar megtörő hullámának legnagyobb költője". Waldapfel 1954-es nevezetes felvilágosodás-monográfiájának későbbi kiadásai, átdolgozásai maguk is jelezték a tudós önkorrekcióját. 299Olyan nézeteire gondolunk, amelyek a pozitivizmusnak a marxizmusba való direkt, "szociológiai" útfejlesztésében, illetve a vulgarizáló-dogmatikus szemlélet hatásában tükröződnek olykor feltűnő nyíltsággal. Történeti tény, hogy a 60-as évek derekától megújuló, főleg Szauder József kezdeményezte felvilágosodáskutatások jelentősen túlléptek Waldapfel szintézisének nem egy koncepcionális állításán, tételén is. A tudománytörténet azonban értékes helyet biztosít Waldapfel József életművének az 1945 utáni irodalomtörténetírásban, munkaszeretete, tudósi igényessége, pedagógiai érzékenysége és szocialista elkötelezettsége nemzedékekben él tovább.
Bóka László a progresszív esszéirodalomból érkezett az irodalomtudományba, ezt tükrözi 1941-es Vajda János-könyve is. 1946-ban megjelent József Attila-esszéje – minden vitatható vonásával együtt is – fontos szerepet töltött be a szocialista irodalmi hagyománytudat kiépülésében, József Attila költészetének megismertetésében és eleven örökségének elfogadtatásában. Az esszéisták számos maradandó vonását, a művészi érzékenységet, az élményközpontú irodalomszemléletet, az értéktiszteletet és következetes humanizmust magával hozta Bóka 1945 utánra is: friss, polemikus, szenvedélyes, szubjektív hangoltságú tudósi karakterének jellegzetességei ezek. A marxista irodalomtörténetírást – például az Ady-kutatást – jelentős értékekkel gazdagította, tudományszervezői és pedagógiai szerepe elismerésre méltó. Mégis: Bóka László életműve nemcsak korai halála, hanem szemléletének és módszerének ellentmondásossága miatt is torzó, a szintézishiány benyomását kelti. Bókánál ugyanis nemcsak az esszé műfaja, de megőrződött az impresszionista-esszéista módszer is. Bár pályájának íve – főleg az 50-es évek közepétől született írások tükrében – az alkotó marxista megújulás felé mutat, Bóka értékek iránti érzékenysége nem nyújtott elég biztosítékot a sokszor durva torzítás veszélye ellen: műveit, előadásait és cikkeit nemritkán bizony átszövi egyrészről a "szépségelvű", nyugatos-impresszionista módszer, másrészről a politikai-világnézeti és a művészi síkokat rövidre záró dogmatikus szemlélet eklektikus egymásmellettisége, kettőssége.
A felszabadulás utáni magyar irodalomtörténetírás röviden bemutatott idősebb nemzedékei tehát sokféle törekvést, módszert, szemléletet képviseltek, s ezek révén – több-kevesebb tudatossággal és elkötelezettséggel, számos belső ellentmondást is legyőzve – gazdagították a marxista irodalomszemléletet. Az ő tanítványukként indult ekkor, és hamarosan felnőtt melléjük egy új irodalomtörténész- és kritikusgeneráció, amely a 60-as évekre már meghatározza a tudomány arculatát, anélkül természetesen, hogy bármiféle alapvető sajátosság egységes nemzedékké homogenizálná tagjait. E generáció idősebbjei 1945 táján fejezték be egyetemi tanulmányaikat, a fiatalabbak viszont már a szocialista egyetemeken tanultak és végeztek. Így az 1945 után indult irodalomtörténész-nemzedéket már 300döntően a marxizmus felszabadító szemlélete nevelte. Ugyanakkor erősen meghatározó volt számára a dogmatikus torzulás is.
Ma – történeti távlatból – már szét lehet választani a kor irodalomtörténetírásának "három rétegét": egyrészt alkotó marxista alapozását, másrészt társadalmilag szükségszerűen egyoldalú hangsúlyait és feladatprioritásait, harmadrészt pedig szükségtelenül káros voluntarizmusát, értékszűkítő dogmatizmusát – mindez azonban a fiatal értelmiség számára még összeszövődötten, többnyire szételemezhetetlenül jelentkezett. Pályájuk – s éppen a legjelentősebb egyéniségeké – a marxista alapszemlélet elsajátításáért és megújításáért, az irodalomtörténetírás és kritika, tudomány és élet egységének állandó újrateremtéséért való küzdelmet, a "tanulóévek" dogmatikus görcseinek oldásáért folytatott – sokszor belsőleg drámai – harcot, valamint a társadalom, a szellemi élet és a tudomány felvetette új kérdésekkel való őszinte szembenézés erősödő igényét tükrözi. A leghamarabb beérkezők közül Király István, Klaniczay Tibor, Nagy Péter, Pándi Pál és Szabolcsi Miklós nevét és munkásságát említjük mindenekelőtt. Valamennyiük pályáját jellemzi az irodalomtörténészi és kritikusi munkamegosztás rossz hagyományainak gyakorlati megkérdőjelezése; monográfiáik a tudomány fejlődésének jelentős állomásai, s fontos kultúr- és tudománypolitikai feladatokat is elláttak-ellátnak.
Velük együtt, illetve őket követően jelentkeztek a többiek, az 50-es évek derekától kibontakozó széles skálájú nemzedék, amelyből csak néhány nevet említünk: Béládi Miklós, Bodnár György, Czine Mihály, Diószegi András, Fekete Sándor, Fenyő István, Gyenis Vilmos, Hopp Lajos, Illés László, József Farkas, Julow Viktor, Kiss Ferenc, Koczkás Sándor, Kovács Kálmán, Lukácsy Sándor, Mezei József, Mezei Márta, Mezey László, Molnár Miklós, Nagy Miklós, Nemeskürty István, Németh G. Béla, Pirnát Antal, Rába György, Rejtő István, Somogyi Sándor, Tamás Attila, Tarnai Andor, Tóth Dezső, Varga József, Vargha Kálmán, Wéber Antal. Működésük súlypontja a következő periódusra esik.
A korszerű tudományosság és progresszív irodalom közötti – mindig is meglevő – egységet, az írói esszé tudományosan is termékenyítő szerepét a felszabadulás körül vagy után indulók közül is több író, költő munkássága hitelesíti, elég csak Benjámin László, Csoóri Sándor, Fodor András, Gáll István, Garai Gábor, Juhász Ferenc, Mesterházi Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Simon István, Somlyó György, Váci Mihály és mások történeti esszéire utalni. Hosszan sorolhatnék a társ- és rokon tudományok azon teljesítményeit is, amelyek döntő mértékben hozzájárultak az irodalomtörténetírás gazdagodásához.
A tudományág rendkívül erős esztétikai-elméleti kötöttsége révén különösen fontos a nem szak-irodalomtörténész esztéták és kritikusok tevékenysége, munkássága is. Esztéták és irodalomtörténészek vitái csak látszólag a két tudomány, a két megközelítés "szükségszerű" konfliktusai: 301 valójában inkább – mindkét "fél" számára hasznosíthatóan – a szemléleti, módszertani nézetkülönbségek kölcsönösen termékeny eszmecseréi. Ezért kell legalább néhány név említésével utalni az esztétika és az irodalomelmélet kiemelt szerepére a magyar irodalomtörténetírásban: Lukács György mellett Almási Miklós, Fehér Ferenc, Forgács László, Gyertyán Ervin, Hankiss Elemér, Heller Ágnes, Hermann István, Köpeczi Béla, Mészáros István, Miklós Pál, Nyírő Lajos, Poszler György, Sükösd Mihály, Szerdahelyi István, Szigeti József, Sziklai László, Szili József, Zoltai Dénes munkáira. Szinte valamennyien a felszabadulás utáni első évtized neveltjei, pályájukat azonban nem egy időben kezdték.
