TUDOMÁNYPOLITIKAI ÉS SZERVEZETI KERETEK
TUDOMÁNYPOLITIKAI ÉS SZERVEZETI KERETEK
A hivatalos magyar irodalomtörténetírás vezető gárdája 1945 után szinte nem vett tudomást sem a felszabadulásról, sem a marxizmusról, de még a polgári szemléleten belüli megújulási törekvésekről sem. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetői – a belső erjedés, a balratolódás ellenére – 1946-ban ott folytatták, ahol korábban, a háború előtt a szervezet abbahagyta tevékenységét. Az Alszeghy Zsolt elnökletével megtartott 1946-os közgyűlés titkári beszámolója "a tudomány világosságának és tisztaságának szabadságát" nemcsak a pusztító háborúval, a reakciós politikával, de a társadalmi haladással, mindenféle politikával is szembeszegezte. Hangzatos "humanista" frázisok, valamint egy, még a korabeli egyetemes polgári tudományossághoz képest is konzervatív, sekélyes irodalomszemlélet és módszertan jegyében hangoztatta: "Az a változás, amely egész 294közéletünket ma betölti és foglalkoztatja, Társaságunkat nem kényszerítheti arra, hogy bármiféle irányban is változtasson működésén."
Az a nacionalista töltésű, konzervatív irodalomszemléletű, laposan pozitivista iskola, amely a két világháború között az Akadémiát, az egyetemi és középiskolai oktatást is uralta (s még az igényes Horváth Jánost is kisebbségbe kényszerítette), annyira lejáratta magát, hogy a születő új demokrácia tudományos, művelődéspolitikai, közoktatási és népművelési szempontból egyaránt radikális fordulatot igényelt e téren. 1946 tavaszán Brisits Frigyest már Barta János váltja fel a titkári poszton, de a Társaság konzervatív erőinek oly erős volt a szembenállása az újjal, hogy végül is csak feloszlatása és újjáalakítása ígért komoly frontáttörést.
1948-ban átszervezik az egyetemek irodalmi tanszékeit, a budapesti egyetemen Waldapfel József kezdeményezése nyomán megindul a marxista igényű irodalomtörténeti oktatás. Ugyanebben az évben alakul újjá a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, amely 1956-ig, az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének megalakulásáig a kutatásszervezés, a tudománynépszerűsítés, sőt, az egész szocialista irodalomtudomány szerteágazó munkáit és feladatait szinte egyedül fogta össze és irányította. A Társaság elnöke, Lukács György székfoglaló beszédében – mint már korábban utaltunk rá – a magyar irodalom marxista módszerű kutatásának igényes, távlatadó programját vázolta fel. 1949-ben újjászerveződik a Magyar Tudományos Akadémia, s ezen belül a Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály is, megalakul az Irodalomtörténeti Bizottság, s megteremtődnek a fiatal marxista kutatók nevelése szempontjából döntő jelentőségű aspiránsképzés anyagi és szervezeti feltételei is. 1949-ben újraindul – immár marxista szemlélettel – az Irodalomtörténet c. folyóirat, 1951-től az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei is az irodalomtörténetírás publikációs fórumai közé lép.
Folyamatosan kezdenek megjelenni – marxista szemléletet érvényesítő, sokszor revelálóan ható bevezető tanulmányokkal – a Magyar Klasszikusok sorozat kötetei, ezek a tudományos és közművelődési szempontból egyaránt korszaknyitó jelentőségű válogatások. S már az ötvenes évtized első éveiben az egyetemi hallgatók, a leendő tanárok kezébe kerülnek az első – szintézis felé mutató – egyetemi jegyzetek és szöveggyűjtemények, mindenekelőtt Barta János, Bóka László, Király István, Klaniczay Tibor, Sőtér István, Szauder József és Waldapfel József munkái. Ha ma már természetszerűleg túljutott is rajtuk – sokszor éppen a szerzők későbbi kutatásai, árnyaltabb értelmezései-elemzései révén – a marxista tudomány, e művek kiemelkedő szerepet játszottak a legsürgősebb feladatkijelölő, alapozó és összegező munkák elvégzésében, a polgári irodalomszemlélet szocialista kritikájában és meghaladásában.
A felkészülés időszakának néhány éve alatt több rétegű feladatkomplexum állt a megújuló, felfrissülő magyar irodalomtörténetírás előtt. 295A korábbi évtizedek során ugyanis még azoknak a filológiai-szövegkiadási feladatoknak sem tett eleget, amelyeket haladottabb országokban a polgári pozitivizmus igen magas színvonalon jószerivel már a 19. században, a 20. század elején elvégzett. Az osztályszempont kontraszelekciója oly erősen érvényesült 1945 előtt, hogy a felszabadulás után megindult új szövegfeltáró munkálatok során számos – korábban szemléleti-világnézeti okokból kéziratban hagyott – régebbi vers, prózai, drámai emlék került napvilágra. Teljessé kerekedett egy-egy megcsonkított életmű. A meginduló kritikai kiadások és a népszerűbb változatok szerkesztése, az adatfeltáró, textológiai, bibliográfiai, életrajzi kutatások felgyorsulása azonban csak feltételét, alapját jelentették a korszerű irodalomtörténetírásnak; a kiteljesítés a tanulmányok, az elemző-értékelő munkák, szintézisek eredményeitől függött.
Mindenekelőtt tehát a Lukács György által megjelölt revízió, irodalmi múltunk tudományos újjáértékelése, a haladó hagyományok felkutatása, egy korszerű művészi-világszemléleti értékrend felállítása, illetve a marxista szemlélet és módszer kifejtése, meggyökereztetése volt a legfontosabb feladat. Volt ebben a – közművelődési, ismeretterjesztési, ideológiai feladatokkal közvetlenül is átitatott – tudományos kutatási "mozgalomban" felkészületlenség, túlbuzgóság, némelyek részéről esetleg neofitaság is. A fő célkitűzés és a feladatok sorrendisége azonban a kor valóságos, alapvető szükségleteiből fakadt, s történetileg helyes – azóta igazolódott – marxista programnak tekinthető. Megvalósítása komoly (bár sokszor ellentmondásos) eredményeket hozott. Ahogy Pándi Pál megfogalmazta: "ez az első korrekciós munka közvetlen és erős visszahatás volt a Horthy-rendszer irodalomtörténeti misztifikációira, hamisításaira, elhallgatásaira, és mint minden visszahatás, magában hordozott bizonyos egyoldalúságot. Ez a visszahatás történelmi szükségszerűség volt, ez az egyoldalúság történelmileg "jogos" egyoldalúság volt abban a helyzetben, és semmi okunk sincs arra, hogy a marxista irodalomtudománynak ezt a felszabadulás utáni években végzett korrekciós munkáját bármilyen indokkal is megtagadjuk. A probléma ott kezdődött, amikor ennek az első munkavégzésnek a módszerei, a technikája, bizonyos szemléleti jellegzetességei prolongálódtak fejlődésünknek egy olyan szakaszára, amelyben ez a korrekciós egyoldalúság már nem volt történelmi "szükségszerűség", amikor az adott problémák szélesebb, összefogóbb, távlatosabb, elemzőbb feldolgozása lett volna kívánatos" (Kritikus ponton. 1972. 176–177.).
1945-től folyamatosan jelentek meg Magyarországon Lukács György és Révai József korábbi művei s újabb írásainak gyűjteményei, ezek hatásáról és szemléleti erőteréről már szóltunk a korábbiakban. Több irodalomtörténész-nemzedék és irányzat lendült munkába és szembesült egymással a 40-es évek második felében, megindult az irodalomtörténeti munkák folyamatos publikációja, s kiéleződött a különböző szemléleti-módszertani 296törekvések vitája. "Az a körülmény, hogy Révai és Lukács munkásságával a marxista irodalomtudomány rögtön rendkívül magas színvonalon jelent meg az ország tudományos életében, eleve nagy vonzerőt biztosított a régi irányzatokban és módszerekben csalódott s új utakat kereső, valamint az éppen akkor induló irodalomtörténészek nagy részében. Néhány év alatt Lukács és Révai műveinek hosszú sora fölényesen igazolta a marxista szemlélet és módszer tudományos erejét, meggyőzően mutatta, mekkora eredményességgel képes addig megoldatlan kérdéseket sikeresen megvilágítani s tudományunkat az addigi távlatnélküliségből, provincializmusból kiragadni" – írja Klaniczay Tibor (Marxizmus és irodalomtudomány. 1964. 253.).
