LUKÁCS, RÉVAI ÉS A "FORRADALMI FEJLŐDÉSVONAL" KONCEPCIÓJA
LUKÁCS, RÉVAI ÉS A "FORRADALMI FEJLŐDÉSVONAL" KONCEPCIÓJA
Nem feladatunk itt Lukács és Révai pályájának portrészerű felvázolása, még kevésbé egyes műveik részletesebb elemzése. Azért kísérelhető meg e helyütt mégis az ő gondolatrendszerükből rekonstruálni a magyar marxista irodalomtörténetírás máig alapvető és egyúttal 1945-ben konkrét kiindulásul is szolgáló bázisát, mert bár nem voltak filológusok, szakirodalomtörténészek, mert bár a társadalmi forradalom érdeke ezekben az években a szellemi-közéleti szféra más posztjaira szólította őket: rendkívüli hatást – tudományos érvényű hatást – gyakoroltak a magyar irodalomtörténetírásra és irodalomoktatásra. Az új irodalomtörténészek több nemzedékét indították el, nevelték fel írásaik. Az "utódok" persze – s éppen a legtehetségesebbek – vitatkozva-meghaladva sajátították el nézeteiket, s az évek során – ennek az elsajátításnak az eredményeképpen is – az irodalomtudomány "belső", módszertani fejlődését egyre termékenyebben hozták összhangba azzal a hatalmas szemléletmeghatározó áttöréssel, amely az elsősorban Lukács és Révai hozta marxista esztétikai orientációhoz fűződik.
Aligha véletlen, hogy a két világháború között indult szinte valamennyi marxista kritikus, esztéta – a gyakorlati-osztályharcos és elméleti-világnézeti ösztönzés mellett – Adytól kapta pályája elején a legdöntőbb irodalmi ihletést. Ady, s ezen keresztül a századelő magyar társadalmi fejlődésének kétarcúsága, a forradalomvárás és szövetségnélküliség, a még megvalósítatlan polgári demokratikus feladatok megoldásának sürgetése és már a szocialista jövő igézete volt az az "irodalmi" élmény, amely Lukácsnak és Révainak egész életére központi témája is lett. Időben visszafelé, a társadalmi és irodalmi kérdések "visszapörgetése" révén jutottak el a reformkorhoz, Petőfihez és általában az – egész irodalmi fejlődést is döntően meghatározó – ellentmondásos nemesi polgárosodás problematikájához, a társadalmi haladás és nemzeti függetlenség dilemmájához. Adytól 286előre nézve pedig a Tanácsköztársaság utáni ellenforradalmi periódus konzervativizmusa, illetve ellenzéki áramlatainak tragikus megosztottsága, a népies–urbánus vita (mint megint csak egyszerre társadalmi és esztétikai kérdés) jelölte ki érdeklődésük, vitáik, irodalmi harcaik fő terepét. A szovjetunióbeli magyar irodalmi emigrációt jellemző viszonyok, az ismerethiány, a szocialista irodalomszemlélet csonkasága és az egyéni ízlés ugyanakkor – szektarianizmusellenes, népfrontos koncepciójuk ellenére is – akadályozták őket abban, hogy fogékonyan megértsék a kortársi új irodalmat, és már a harmincas–negyvenes években részletesen foglalkozzanak József Attila költészetével.
Az emigrációból hazatérő Lukács (és a hazai illegális mozgalomban nevelkedett Horváth Márton) 1945-ben már lényegre tapintó tanulmányban kapcsolja be József Attilát a "szubjektív" érdeklődés körébe és a magyar irodalom "objektív" forradalmi fejlődésvonalának sodrába. Révai József viszont még ekkor sem nézett szembe a József Attila-kérdéssel. 1949 után tévesen értékelte József Attila pályáját s főleg a "pokoljárás" problematikáját: a József Attila-ügyön túlmutató dogmatikus irodalomtörténeti tehertétel volt ez, aktuális kritikai-politikai következményeiről nem is beszélve. 1955-től azonban Révainál önkritikusan "helyére került", József Attila, s ezzel párhuzamosan, ettől is ösztönözve irodalomtörténetírásunk is döntő lépést tett – nemcsak egyszerűen a dogmatizmus legyőzése, hanem – az eredeti, másfél–két évtizeddel korábban lényegében már kikristályosított marxista alapelvek "rehabilitálása" és termékeny továbbfejlesztése útján.
Központi problematikája, s egyúttal máig is neuralgikus pontja irodalomtörténetírásunknak az úgynevezett forradalmi fejlődésvonal kiemelt szerepének, a "Petőfi – Ady – József Attila"-hármasság esztétikai mértékének, kérdése. A koncepció forrása megint csak nem önelvűen irodalmi: a népfrontstratégiára áttérő kommunista álláspont révén ismerte fel a magyar progresszió, hogy irodalmi fejlődésünk tetőpontjai a líra műfajában születtek meg, s hogy a lírai csúcspontok a magyar társadalom forradalmi "pillanataiéval, illetve a következetesen baloldali eszmélkedéssel függenek össze. Mégpedig úgy, hogy a – mégoly ellentmondásos társadalmi hátterű – magyar "nézőpont" egyben az egyetemes emberi perspektívák világirodalmi rangú művészeti átélését is lehetővé tette; a kelet-európai "peremvidék" osztályharcaiból az egész emberiség ügye, a világszabadság gondolata is modern művészi hitelesítést kaphatott.
Bármennyire leegyszerűsített is a megfogalmazás, tény, hogy magyarság és Európa, osztályharcos népiség és forradalmi emberiségtudat (majd: hazafiság és internacionalizmus), korszerű formarendszer és esztétikai értelemben vett realizmus Petőfinél, Adynál és József Attilánál páratlan szintézisbe jut. Bizonyítva, hogy a korban, a nemzet társadalmi sorskérdéseiben magát érdekeltnek tudó, az alternatívákat művészként átélő, az alternatívák 287közül – a személyes sorssal, akár tragikus pokoljárással hitelesítetten – a leghaladóbb mellett kiálló költő egyszersmind a legegyetemesebb, legmaradandóbb mondanivalót is sugallni képes.
A marxista esztétika 30-as évektől kikovácsolódó – a szektás tendenciairodalmat és a modernista-formalista értékrendet egyaránt "legyőző" – realizmuselmélete a "Petőfi–Ady–József Attila-vonal" fokozatosan és ellentmondásosan kiküzdött koncepciójában találkozott a haladó magyar irodalmi tudat örökségével, mindenekelőtt Ady és Illyés Petőfi-képével, József Attila és a szocialisták Ady-hagyományával s általában a mindenkori forradalmi baloldal irodalomszemleletével. Egyszerre társadalmi-világnézeti és irodalmi-kulturális programként. Ez a koncepció tehát – legalábbis lényege szerint – nem közvetlen stílusmintaként, hanem világnézeti-művészi mértékként vallotta és érvényesítette a 30-as évek végétől a pártosság, a népiség és a realizmus, a magyarság és a szocializmus – nemcsak irodalmi, de irodalmunk történeti fejlődése által is hitelesített s mindig is aktuális – "egységprogramját".
Ezzel a mértékkel szembesíti Révai is, Lukács is a válságos években a megosztott progressziót (pl. Lukács György: Megosztottság vagy összefogás? 1944). De már ekkor, ebben a cikkben, Az írástudók felelőssége 1944-es előszavában világosan kimondja Lukács: a hangsúlyos kiemelés nem jelenti más haladó törekvések zárójelbe tételét, sematikus eltorzítását. S amikor a felszabadulás utáni első években több előadásban felvázolja a magyar irodalomtörténet új marxista koncepciójának, a korábbi irodalomtörténetírás revíziójának alaptételeit, Lukács – előérzetekkel, sejtelmekkel is vívódva – már a szektás-dogmatikus leegyszerűsítések veszélyeire is hivatkozik (pl. Megjegyzések egy irodalmi vitához, 1947). Két kiemelkedő jelentőségű ekkori tanulmánya, A magyar irodalomtörténet revíziója (1948) és A marxista kritika feladatai (1949) összefoglalóan s nagy meggyőző erővel fejti ki a marxista irodalomszemlélet máig érvényes alapelveit (de tartalmaz persze néhány, azóta már módosított, árnyalt részértékelést is).
"Most már abban a helyzetben vagyunk – írja Lukács György –, hogy a haladás irányát és tartalmát, a haladó, a forradalmi író fogalmát konkrétabban tudjuk meghatározni. Itt is döntő kérdése újabb irodalomtörténetünknek Petőfi, Ady és József Attila központi helyének és e központi hely konkrét társadalmi és művészi okainak kidolgozása. Ennek azonban semmiképp sem szabad azzal járnia, hogy a többi nagy, jelentékeny vagy tehetséges íróval szemben igazságtalanság történjék, ahogy az újabb kritikánkban már egynéhányszor megtörtént" (A magyar irodalomtörténet revíziója).
A marxista kiemelés tehát nem jelentett egyúttal kizárást is. Révai József pl. azzal, hogy Ady-könyvében kimutatta Ady szimbolizmusának nem megkésett, hanem realista funkcióját, forradalmi tartalmát (s általában 288is kifejtette a líra vezető szerepének gondolatát), új – a korábbinál pozitívabb, tudományosan is hitelesebb – fényt vetett Ady előzményeire és kortárs jelenségeire is. Amikor pedig Révai Petőfit kiemelte a reformkori nemesi polgáriasult irodalomból, és mint a liberalizmus és demokrácia költői szétválasztóját jellemezte, aki az irodalmi népiességét és romantikát a forradalmi világnézetű lírai realista népiséggel megszüntetve megőrizte, amikor feloldotta a magánéleti és politikai líra szembeállítását, akkor Arany János költészetének is – mindenekelőtt modern érzésvilágú lírájának – új értelmezési lehetőségét nyitotta meg. 1848–1849 központi szerepének kijelölésével Révai és Lukács az egyenlőtlen irodalmi fejlődés világnézeti-társadalmi-esztétikai magyarázatára is vállalkozhatott, mint ahogy a Nyugat forradalmi és esztéta-szárnyának relatív szétválasztása sem az utóbbi degradálását szolgálta, hanem a haladó irodalmi táboron belüli valóságos művészi funkciók kijelölését, differenciálását célozta.
Lukács és Révai éppen azáltal lettek képesek a legsajátosabban irodalmi, sőt, formai-poétikai kérdésekben is új felismerésekre (pl. a nyelvújítás szerepe, a lírai műfaj specifikumai, a "nyugatos" orientáció pozitív művészi hozadékai a dzsentriközérzülettel szemben, a népi írók szociográfiájának jellege stb.), hogy a társadalmi fejlődéssel szerves egységben látták az esztétikumot. Tudományosan bizonyították be, hogy a nagy irodalmi "csúcspontok" és periódushatárok többnyire egybeesnek a társadalmi-történelmi sorsfordulókkal, hogy ekként a Petőfi–Ady–József Attila fejlődés-sor nem a politikai aktualitás szülte fikció, hanem valódi művészi mozgásfolyamat. Amely persze – tegyük hozzá – annyiban pusztán szimbolikus, hogy három névben jelöl egy sokkal tágasabb és bonyolultabb folytonosságot, de annyiban kétségtelenül közvetlenül is igaz, hogy irodalmunk egyik vonulatának az eszmei-történelmi-esztétikai-poétikai indokok egységével bizonyítható központi szerepére, világirodalmi értékhangsúlyára utal.
Jogtalanul hibáztatják a dogmatikus irodalomtörténetírás bűneiért a marxista alapkoncepciót, a gúnyosan emlegett "fővonalakat". Nem az "értékmonopólium", hanem az "értékhegemónia", nem a leszűkítő kizárás, hanem a hangsúlyosság viszonyító mértékéről volt s van szó. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a fővonal-koncepció irodalomtörténeti és kultúrpolitikai eltorzításával nem kell komolyan szembenéznünk. Sőt még azt sem, hogy tagadnánk: Lukács és Révai lényegében helytálló gondolatrendszerének némelyik téves részeleme, egyoldalú konkretizálása és érvelése, leegyszerűsített megfogalmazása is hozzájárult a torzuláshoz.
Lukács Györgynél például egészen nyilvánvaló, hogy az ő általános esztétikai megközelítése bármennyire alkalmas is a centrális kérdések és válaszok helyes megjelölésére, a konkrét irodalomtörténeti árnyalásban már olykor megbicsaklik. Saját alapelveivel is ellentétbe kerül Lukács, amikor pl. az 1849 és 1905 közötti irodalom dzsentroid-provinciális 289jellegét, Ady forradalmisága felől valóban kompromisszumos vonásait joggal bírálva az egész korszakot is sommásan negatívvá minősíti, elfeledkezve a sokszínű, igényes színvonalú, ellentmondásosságukban is értékes haladó törekvésekről, az "ár ellen úszókról". A nemzeti irodalom egyenlőtlen fejlődésének értékeit és hullámvölgyeit az 1960–70-es években már Lukácsnál árnyaltabban – ha nem is viták nélküli egyhangúsággal – értékeli a marxista irodalomtörténetírás, elég pl. Arany, Madách, Kemény, Kosztolányi, Németh László, Weöres Sándor életművének új tudományos elemzéseire utalni. Árnyaltabban, de nem nivellálva értékeli az alkotó marxista szemlélet ezeket a "szinteket": nem elhomályosítva a forradalmi fejlődésvonal kiemelt, viszonyító mértékét, miként ezt a polgári, eklektikus elképzelések jegyében érvelők teszik, "antidogmatikus" álérvekre hivatkozva. E tekintetben Lukács magyar irodalmi tárgyú munkásságának koncepcionális és módszertani tengelye, irodalomesztétikai oldala kiállja az idők próbáját.
Hasonló a helyzet Révai József életművének irodalomtörténeti és történettudományi részével. Történeti szükségszerűséggel és "szükségtelen" torzulással magyarázható tévedései, hibái egyaránt voltak műveinek, utaltunk már a József Attila-kérdés 40–50-es évekbeli kezelésére, nem is beszélve ideológusi és politikusi tevékenységéről. Ugyanakkor az is tény, hogy Révai – főleg 1945 előtti és 1955 utáni írásaival – talán Lukácsnál is közvetlenebbül s kedvezőbben ösztönözte (éppen Lukács világirodalmi-esztétikai megközelítéséhez képest konkrétabban, érzékenyebben magyar történelmi-irodalomtörténeti szempontja révén) nemzeti irodalomtörténetírásunkat. A reformkori irodalom, Petőfi, Ady, József Attila és a népi írók mozgalma értékelésében máig is az ő munkássága a kiindulási alapja a marxista értékelésnek. Természetesen az őt követően részletesebben, árnyaltabban kidolgozott, nézeteit sok vonatkozásban vitatva meghaladó irodalomtörténeti koncepcióknak is, hogy csak a Petőfi-, az Ady- és a József Attila-kutatásokat említsem. Révai koncepciójának úttörő igazságait, nagy irodalomtörténeti esszéinek értékét nem homályosítja el sem korábbi sematikus, értetlen József Attila-képe, az avantgarde merev értelmezése vagy újabban egyre többet vitatott értékelése a reformkorról és Madáchról, sem pedig ellentmondásos irodalompolitikai munkássága.
