ELŐZMÉNYEK
ELŐZMÉNYEK
A felszabadulás után az új véráramot hozó, intézményes legalitást nyert marxista szemlélet viszonylag hamar átjárta az irodalomtudományi és kritikai gondolkodást. Valóságos szellemi űr töltődött fel, új periódus kezdődött a tudomány hazai történetében. Nemcsak azért, mert a népi demokratikus társadalmi berendezkedés gyökeresen új feladatokat fogalmazott meg a tudomány számára, s nemcsak mert az addig Magyarországon csupán szűk hatókörű, adminisztratíve elnyomott világnézet, a marxizmus eleve új irodalomtudományi módszert követelt. De azért is, mert a tudomány viszonylagosan önálló, belső fejlődését tekintve is komoly lemaradást kellett pótolni: konzervativizmus és szakmai megkésettség volt az örökség.
A magyar irodalomtörténetírás meghatározó irányzatai nem járták végig a 19. és 20. századi polgári irodalomtudomány modern fejlődésének állomásait. A reformkori fellendülés után, a dualizmus korszakában, de főleg a 20. század első felében a pozitivizmus és a szellemtörténet másod- és harmadvonalbeli törekvései váltak uralkodóvá: egy erősen provinciális, nacionalista és klerikális szemléletű, az élő irodalomtól és kritikától szinte teljesen elszakadt, konzervatív normarendszerű, többnyire elavult filológiai apparátusú irodalomtörténetírás jellemezte a vezető tudományos és egyetemi fórumokat. Beöthy Zsolt, Császár Elemér és Pintér Jenő voltak a jellegadó figurák, noha színvonalas egyéniségek, kiugró teljesítmények – Toldy Ferenctől Gyulai Pálon, Péterfy Jenőn és Riedl Frigyesen át Király Györgyig és Horváth Jánosig – természetesen akadtak.
Az ellenzéki, baloldali – de legalábbis progresszív – gondolat legtöbbször a kortársi irodalom ihlette személyes hangú esszében, irodalmi publicisztikában kovácsolódott ki. Többnyire ez a műfaj adta a hivatalos 283irodalomtörténeti szemlélettel oppozícióban levő – habár korántsem egyértelműen és eleve korszerű gondolatiságú – esszéisták irodalomtörténeti eszmélkedésének kereteit is Schöpflin Aladártól és Babits Mihálytól Németh Lászlón és Halász Gáboron át Szerb Antalig. Ezt az esszétermést kritikailag elsajátítandó, ma is termékeny örökségnek tekinti a szocialista irodalomszemlélet. A polgári irodalomtudománynak a pozitivizmust és szellemtörténetet követő harmadik nagy periódusa, a – kapitalista társadalmak megzavart, de kikövetelt biztonságérzetét, indirekt apologetikáját is sugalló, módszertani értékekben ugyanakkor rendkívül gazdag s lényeges tudománytörténeti előrelépést tükröző – neopozitivista formalizmus, az ahistorikus műközpontúság Magyarországon alig éreztette hatását. Ezzel az irányzattal – nagyobb sodrásként – csak 1960-tól találkozott a magyar, akkorra már jórészt marxistává érett irodalomtudomány, a megkésett találkozás szükségszerű pozitívumainak és az "antidogmatikus" túllicitálás ellentmondásainak, negatívumainak bonyolult összefonódásától kísérve.
A legértékesebb és legelevenebb hagyományt az 1945 utáni irodalomtörténetírás számára egyrészt a baloldali, sőt szocialista eszmeiségű kritika és esszéirodalom, Ady Endre forradalmi publicisztikája, Szabó Ervin munkássága, Illyés Gyula Petőfi-könyve, Bálint György, Fábry Zoltán, Gaál Gábor, József Attila és a többiek marxista írásai, másrészt az emigrációban élt kommunista ideológusok, esztéták és irodalomkritikusok, mindenekelőtt Lukács György és Révai József munkássága jelenti. Műveik: nemcsak a legkorszerűbb világnézet, a felelős társadalmi érdekeltség és a "szakma" igényes, tudományos hitelű találkozását bizonyítják, de egyben reprezentálják az irodalomtörténetírás és kritika egészségtelen szétválásának megszűnéséért, egymást ösztönző felnőtté válásáért indított küzdelmet is.
A magyar irodalomtudomány 20. századi útjait jól szemlélteti a közel egy időben induló Horváth János és Lukács György viszonyának, pályáik sajátos párhuzamának elemzése, melyet Somogyi Sándor végzett el. Horváth János korszerű francia polgári irodalomszemléleten nevelkedve, a modern értékek iránti érzékenysége, sőt Ady iránti kezdeti rokonszenve ellenére a századelő – nagyon is társadalmi, világnézeti motíváltságú – irodalompolitikai harcaiban a konzervatív oldalra állt, még ha annak igényes, "reformkonzervatív" szárnyára is. Horváth János annak az árán lett a hazai polgári szaktudomány – sok vonatkozásban még ma is példamutató – legnagyobb mestere, hogy elzárkózott az újtól. A nemzeti klasszicizmus normarendszerével nemcsak egy 19. századi állapotot akart konzerválni, de a népnemzeti irányzatnak, a Petőfi és Arany fémjelezte iskolának is elszínezi valódi értékeit. Magas színvonalú szintézist hoz létre, amelyből azonban a 20. századi irodalom nemcsak mint téma marad ki: történelmi-esztétikai távlatként sincs benne helye.
284Lukács György viszont 1919-ig páratlan dinamikájú világnézeti fejlődésen megy keresztül, a polgári ideológiák "filogenezisét" szinte saját "ontogenezise"-ként éli át, s a 10-es években már az európai tudományosság és a hazai esszé élvonalába emelkedik korszerű kérdésfeltevésű, a jobboldali ismeretelmélet és baloldali etika harcában" fogant munkáival. Lukács szellemi fejlődése azonban nem áll meg: következetes progresszivitása révén eljut a Tanácsköztársaság népbiztosi tisztségéig, a kommunista eszmék vállalásáig, a marxizmus elsajátításáig, hogy azután a 30-as évektől kezdve – emigrációban – a magyar és egyetemes marxista esztétika és irodalomszemlélet legjelentősebb mesterévé érjen. S mikor 1945-ben hazatér, szembetalálkozik Horváthtal, akinek útját akár ő is járhatta volna. Történelmi szembenállás ez, módszerek és értékek szembenállása a kölcsönös nagyrabecsülés és a kétségbe nem vont, egyaránt magas színvonal ellenére is.
De vajon azt jelenti-e ez, hogy a marxizmus kívülről érkezett a magyar irodalomtörténetírásba? Az eddig említettek, az Adytól Illyésen át Bálint Györgyig ívelő hazai baloldali esszéirodalom, Lukács György és Révai József korai ihletésű forradalmi Ady-vonzalma, az egész hazai és emigráns szocilista-kommunista kritika az ellenkezőjét bizonyítja: ha leszorítottál, ha ellenzéki pozícióban is, de egyre erősödő és termékenyebb vonulatot képviseltek azok a magyar irodalmi gondolkodók, akik baloldali osztályálláspontjuk révén – együtt a polgári progresszió esszéistáival – a legkorszerűbb irodalmi törekvések kritikai önismeretét vállalták. S éppen ezen keresztül tudták eleven tudományossággal újraértékelni a múltat is.
Nemzeti kultúránk, irodalmi tudatunk progresszív mélyárama törvényszerűen találkozott a világtörténelmi távlatú magyar felszabadulással, a munkásmozgalom küldetésével, a szocialista kulturális forradalom igényével. A társadalomelvű, a valósághoz viszonyító, s éppen ezért a legsajátosabb irodalmi-művészi jelenségekre, az igazi korszerűségre is érzékeny haladó magyar irodalmi tudat tehát szervesen növesztette ki magából a marxizmussal való szélesebb találkozás történelmi szükségszerűségét. Ahogy Révai József írta a felszabadulás utáni első hetekben: "A marxizmus hivatva van arra, hogy a magyar kultúra valóságos összefüggéseire új fényt derítsen […], behatolva a haladó magyar kultúra hagyományába, beilleszkedve élő folytonosságába, elsőrendű tényezőjévé legyen a magyar nemzeti kultúra továbbfejlesztésének" (Révai József: Ady. 1945. 7.).
