A HORIZONTOK KISZÉLESEDÉSE
A HORIZONTOK KISZÉLESEDÉSE
E rendkívül sokirányú és széles körű vitahullámok során a magyar irodalomelmélet arculata teljesen átalakult. Az 1957 utáni időszak – mint említettük – egy mélyreható orientációs válsággal kezdődött, amelynek fő oka a Lukács-probléma rendezetlensége és az általános művészetelméleti alapok tisztázatlansága volt. Az 1960-as évek második felére a nézetcserék elméleti szinten igen jelentős mértékben konkretizálták a vitatott kategóriák tartalmát (más kérdés, hogy ezeket az eredményeket szakirodalmunk nem mindig kamatoztatja kellő mértékben, a publicisztika, kritika és az oktatás pedig alig vesz tudomást róluk). Alapvetően fontos változásokhoz vezetett az is, hogy 1965-től, Az esztétikum sajátossága magyar kiadásától kezdve világossá vált: bármilyen ellentétes oldalról közelítsen is valaki a művészet, az irodalom kérdéseihez, saját okfejtését teszi semmissé, ha Lukácsot semmisnek tekinti, figyelmen kívül hagyja. A realizmus-vita zárószakaszában már a lukácsi koncepció melletti érvek is szabadon érvényesülhettek, s a 60-as évek második felében Lukács visszatért a közéletbe. E változás nemcsak azért volt örvendetes, mert a lukácsi életművet rehabilitálta, hanem azért is, mert megteremtette az ő nézeteivel szembeni fenntartások normális körülmények között történő hangoztatásának lehetőségét is. (A 60-as évek közepéig ugyanis teoretikusaink egy része joggal kerülte el a Lukáccsal való konfrontációt, mivel a helyzet nem tette lehetővé a nyílt véleménycserét.)
Ugyanettől az időszaktól kezdve rohamos mértékben kitágult a magyar irodalomelmélet látóhatára. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az 50-es években uralkodóvá vált egyoldalú, rendkívül leszűkített szempontokhoz 270igazodó elemzési eljárások alkalmatlanok voltak arra, hogy csak ezekre támaszkodva az oktatás, a népművelés hatékony és meggyőző munkát tudjon végezni: meg tudja magyarázni és meg tudja szerettetni az irodalmi értékeket. Ez a társadalmi igény tette szükségszerűvé, hogy gazdagabb, sokoldalúbb, pontosabb elemzési eljárások váltsák fel a korábbi szemléletet. Szakközvéleményünk így sokkalta nagyobb figyelemmel és gyorsabban reagált az újabb szovjet és más szocialista országokbeli kutatási eredményekre (amelyeknek ismertetései jelentős orientációs funkciót töltöttek be a fent vázolt vitákban is). Gyümölcsözőnek bizonyult az a törekvés is, hogy a polgári tudományos fejlődés legmodernebb – kibernetikai, információ- és kommunikációelméleti, szemiotikai stb. – eljárásait szovjet kísérletek ismertetésével, a marxizmus szemszögéből már kritikailag adaptált formában közvetítsük.
Szembetűnő jelensége azonban az elmúlt másfél évtized magyar irodalomelméletének a modern polgári elméletek iránt mutatkozó érdeklődés felfokozódása is. Ez a fent említett társadalmi igényeken túlmenően, több okból is szükségszerű volt. Egyrészt ugyanis – mint említettük – 1945 után a marxista elmélet olyan módon került hegemón helyzetbe a magyar irodalomtudományban, hogy a korszerű polgári elméletekkel való szembesítésére nem került sor. Minthogy pedig e szembesítés nélkül a marxizmus érvrendszere nem lehet teljesen meggyőző, minden tekintetben kielégítő, e régi adósság törlesztését természetesen napirendre kellett tűzni. A másik ok az, hogy a tudományos problémák korszerű megoldásához szükség van a komplex szemléletre, a társtudományok – az irodalomelmélet esetében a pszichológia, szociológia, információ- és kommunikációelmélet, jelelmélet, axiológia stb. – eredményeinek figyelembevételére. Márpedig e tudományszakok hosszú ideig a polgári tudományon belül fejlődtek, s ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk eredményeiket, meg kellett ismernünk, kritikailag fel kellett dolgoznunk a polgári koncepciókat is.
Úttörő szerepet itt az MTA Irodalomtudományi Intézetének Irodalomelméleti Főosztálya játszott, ahol – Nyírő Lajos kezdeményezésére és szervezésével – megindult a modern irodalomelmélet legkülönbözőbb irányzatainak feltérképezése. Ennek eredményeként jött létre az Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól (1970) c. gyűjtemény: a kötet számára készült dolgozatok egy részét 1966-tól a Kritika is közölte. E vállalkozáson túlmenően is számos irodalomteoretikusunk (Bojtár Endre, Hankiss Elemér, Köpeczi Béla, Miklós Pál, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás stb.) munkásságában hangsúlyos törekvésként jelentkezett a külföldi eredmények közvetítésének igénye, s kiemelkedő szerepet játszik ezen a téren tematikus számaival a Helikon c. folyóirat.
A horizonttágulás számos elvi problémát vetett fel, amelyek az úgynevezett "strukturalizmus-vitában" exponálódtak. E vita – látens formában 271– voltaképpen a 60-as években megindult, a nyílt véleményeltérések azonban csak a Kritika 1972–1973-as nézetcseréjében ütköztek össze. (A jelentősebb megnyilatkozások gyűjteménye: A strukturalizmus-vita. I–II. rész, 1977.) A leghevesebb szembenállást kifejező vélemények mögött a strukturalizmus szó félrevezető többértelműségéből adódó félreértések húzódtak meg. A polgári irodalomelmélet eredményeinek átfogó értékelését illetően nem mutatkozott lényeges véleményeltérés szakirodalmunkban: az általánosan elfogadott alapelv az, hogy ezeknek beható tanulmányozása szükséges és hasznos, mivel a marxista elmélet sok új megoldást, elemzési szempontot meríthet belőlük, de tüzetes kritikai vizsgálattal ki kell szűrni belőlük minden, a polgári tudományosságra oly gyakran jellemző formalista-idealista-szubjektivista vonást. Legkamatoztathatóbbaknak a strukturalista-neoformalista irányzatok ún. egzakt műelemzési eljárásai bizonyultak. Az egzaktságra törekvés "hallatlan mértékben tökéletesítette formára vonatkozó ismereteinket. Nem túlzás mondani: forradalmasította mintegy a poétikai gondolkodást. S a tudományszak belső fejlődésének egyik megoldást sürgető kérdését vitte előre ezzel: véget vetett annak az elemzési módnak, melynek jelzői s intuitív ötletei voltak csak inkább s nem átadható, konkrét fogásai. Megteremtette az előfeltételeket ahhoz, hogy ne szép, cizellált mondatokat kívánó pszeudoművészet, de pontos fogalmakkal élő, leírni tudó, s nem utolsósorban, megtanulható tudomány legyen a műelemzés" (Király István). Ám az irodalomelmélet hazai képviselőinek egybehangzó véleménye szerint ezek az eljárások csak akkor hasznosíthatók valóban, ha a művet általuk alkatelemeire bontó elemzés végső célja a műegészben megnyilvánuló eszmei mondanivaló feltárása (kivéve az olyan – nem elhanyagolható – eseteket, amikor az elemzés célja indokoltan redukált). S minthogy éppen a tartalmi vonatkozások tekintetében ezek az eljárások közvetlenül nemigen nyújtanak fogódzókat, a hagyományos "intuitív" megoldások kikapcsolásával érdemleges eredményre – legalábbis ma még – nem juthatunk. E megszorításokkal azonban az egzakt eljárások marxista adaptációja igen jelentős eredményekre vezet, amint ezt számos elemzés bizonyítja (a Formateremtő elvek a költői alkotásban, 1971; A novellaelemzés új módszerei, 1971; Az el nem ért bizonyosság, 1972. c. gyűjteményes kötetek legsikerültebb tanulmányai mellett főként Szabolcsi Miklós A verselemzés kérdéseihez, 1968; Király István Ady Endre, 1970; Köpeczi Béla: Eszme, történelem, irodalom, 1972; a fiatalabb generációból Szegedy-Maszák Mihály, Veres András tanulmányai).
Igen termékeny impulzusokat nyert irodalomelméletünk a legnevezetesebb külföldi kézikönyvek fordításai révén (M. Wehrli: Általános irodalomtudomány, 1960; H. Markiewicz: Az irodalomtudomány fő kérdései, 1968; R. Wellek-A. Warren: Az irodalom elmélete, 1972); az irodalomszemléletünkre jelentősebb hatást gyakorló külföldi teoretikusok: M. M. 272Bahtyin, R. Barthes, U. Eco, B. M. Eichenbaum, N. Hartmann, R. Ingarden, R. Jakobson, W. Kayser, C. Lévi-Strauss, J. M. Lotman, M. de Micheli, A. Moles, E. Staiger.
A polgári nézetek recepciójának körében említendő végezetül, hogy – fiatalkori műveinek újbóli kiadása nyomán – Lukács György szellemtörténeti-hegeliánus munkássága is a figyelem középpontjába került. Egyes szakírók bizonyos kontinuitást is felfedezni vélnek Lukács marxizmus előtti és marxista művészetelméleti-irodalomelméleti koncepciói között (szemben Lukáccsal magával és azokkal, akik e szemléletváltás határán éles cezúrát látnak az életműben).
