Az irányzat-, módszer- és stílus-vita
265Az irányzat-, módszer- és stílus-vita
Minthogy a realizmus különböző meghatározásaiban kulcsszóként szerepelt a módszer és a stílusirányzat terminusa, a nézetcsere során bizonyos mértékig önállósult a módszer, a stílus és az irányzat fogalmának értelmezése körüli polémia. A vitának ez az elágazása 1958–1959-ben a módszer mibenlétét körvonalazó állásfoglalások szembesülésével kezdődött, majd 1964–1971-ben folytatódott, összefonódva az irányzat és stílus fogalmát tisztázó gondolatmenetekkel, amelyek végső soron az irodalomtörténeti periodizáció legáltalánosabb elveinek felvetéséhez, az irodalmi korszak sajátosságainak elemzéséhez is elvezettek.
A módszert egyesek a stílus szubjektív oldalaként határozták meg (amikor is a stílus a módszer konkrét megvalósulása lenne), mások merőben ismeretelméleti fogalomként kezelték, ismét mások viszont az alkotói formaadás eljárásainak, mesterfogásainak olyan gyűjtőfogalmaként fogták fel, amely világnézetileg közömbös (tehát különböző világnézetű alkotók is használhatnak azonos módszert). A terminológiai hagyományoknak és a realizmus kategóriájának az a vitaálláspont felelt meg leginkább, amelyik a művészi kifejezőeszközök világnézetileg meghatározott összességét azonosította a módszerrel (Gyertyán Ervin, Illés László, Szigeti József), hiszen a világnézet az alkotófolyamat egészét egységesítő és átfogó módon determinálja.
A stílusproblémák tisztázásában Klaniczay Tibor tanulmányai játszottak ösztönző-vitaindító szerepet. A legnehezebb stílusmeghatározás is tőle származik; eszerint "minden stílus a formai elemek sajátos rendszere, mely egy meghatározott művészi látásmódnak, ábrázolásmódnak a függvénye". A stíluskategóriák körüli igen széles körű, s részben máig tartó nézetcserék legfontosabb eredményeit az alábbiak szerint összegezhetjük. A stílus a maga konkrét mivoltában az egyedi műalkotás sajátja; mint minden formaelem, tartalomtükröző tényező, ez a tartalom azonban itt jobbára a mű alaphangulatát, domináns életérzését jelenti, azaz viszonylag elvontabb, érzelmi-hangulati komponens. Egy-egy író több művét vagy alkotásainak összességét olykor szembetűnő stiláris hasonlóság köti össze, ilyenkor beszélünk egyéni vagy alkotói stílusról, s ilyen hasonlóság egész irányzatok, korok stb. műveit is jellemezheti. Az ilyen elvont, általános stílusfogalmakban azonban a konkrét stílusnak "egyre haloványabb jegyeit figyelhetjük csak meg, s ezek a jegyek mind külsőségesebbekké válnak", azaz e fogalmak "tartalma és terjedelme egymással fordítva arányos (Sőtér István). Ezek közül – Klaniczay Tibor értelmezésében – a korstílusok azok a stílus-típusok, amelyek egy-egy korszak valamennyi művészeti ágában kimutathatók, s amelyeknek megfelel egy-egy nagy művelődéstörténeti és történelmi korszak is (pl. reneszánsz, barokk); a korstílusokon belül többé-kevésbé önálló formarendszert képviselhetnek a 266stílusváltozatok (pl. a reneszánszon belül a manierizmus); a stílusirányzatok viszont csak egyik-másik művészeti ágban jelentkeznek (pl. naturalizmus, szimbolizmus). Jogosultnak látszik az is, hogy ezeknél még elvontabb stíluskategóriákat – nemzeti stílus, műfajstílus – használjunk (Csetri Lajos). A korstílusoknak az egyes műalkotásokban való "tiszta" reprezentálása önmagában nem értéktényező (Klaniczay Tibor), de a stiláris kompozíció milyensége befolyásolja a művek értékét (Barta János). E stílusok keletkezésüket tekintve magukon viselik az osztályérdekek vagy a nemzeti eredet tartalmi vonásait, de mihelyt általánosan használt eszközökké válnak, e vonások eltűnnek belőlük (Klaniczay Tibor).
E nézetcsere során az is világossá vált, hogy az irodalomtörténeti periodizáció nem igazodhat a stílustörténeti korszakoláshoz, mert azonos korban igen sokféle stílus él egymás mellett, különösen, ha különböző nemzetek, kultúrkörök összképét nézzük. Ebből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a stílusirányzatok, korstílusok fogalmai elvetendők, s helyükre a módszerbeli közösségre épülő irányzatok és a művészeti korszakok fogalmai állítandók. Ez utóbbiak határai nem a társadalmi formációk határaival esnek egybe, mert az irodalom, a művészet korjellege nem csupán annak függvénye, hogy melyik osztály van uralmon, hanem e jelleget a korszak osztályviszonyai együttesen determinálják. E művészeti korszakok a civilizáció korszakainak felelnek meg, azaz az "emberi lényeg" változásaihoz igazodnak (Sőtér István, Klaniczay Tibor). Más szerzők azonban – redukált érvénnyel, értékmentes jelleggel – megtarthatónak látják a stíluskategóriákat mint formális rendezőelveket (Király István), s az irodalomtörténeti korszakolást nem egynemű, hanem különböző szempontokat érvényesítő kategóriarendszerrel oldanák meg (Szili József). A művészeti korszakok, irányzatok és a stílusfogalmak körüli problémák feltárásához igen fontos tényanyagot szolgáltatnak a Gondolat Könyvkiadó 1962-től folyamatosan megjelenő "izmus-sorozatának" kötetei is.
