AZ 1945-1956 KÖZÖTTI IDŐSZAK FŐBB EREDMÉNYEI
AZ 1945-1956 KÖZÖTTI IDŐSZAK FŐBB EREDMÉNYEI
Ha az irodalomelméleti gondolkodás 1945 és 1956 közötti fejlődésrajzának fenti vázlatát a fontosabb teljesítmények szemléjével kiegészítjük, a legszembetűnőbb vonás a kutatások egyoldalúsága. Mint említettük, a művészetelmélet különböző ágazatai közül a legfejlettebb ekkor is az irodalomelmélet volt, sőt, a szépirodalmat és a vele kapcsolatos tudományágakat oly mértéktelenül nagyra becsülték, hogy az irodalomközpontú szemlélet az egészséges arányokat eltorzító hatást gyakorolt kulturális életünkre. Másfelől viszont ez az irodalomelmélet is rendkívül felemás arculatot mutatott. Mert igaz ugyan, hogy az általános művészetelmélet tételei mindig az irodalomra vonatkoztatott formában jelentek meg, s így 259a többi tudományág jobbára stagnált, sőt, az irodalomra – elsősorban pedig a nagyepikára – illő tételeket jogtalanul ki akarták terjeszteni a többi művészeti ágra is, de másfelől az irodalomelmélet is megrekedt egyfajta általános művészetelméleti elvontságban. Csak a "legfelső", az általános művészetelmélettel-esztétikával közvetlenül érintkező határterülete gazdagodott részletesen kidolgozott koncepciókkal, a "mélyebben" fekvő, az irodalmi ábrázolás konkrétabb, sajátosabb problémáit érintő területei egyáltalán nem, vagy a kellő mértéktől messze elmaradva fejlődtek. Ennek fő oka nyilvánvalóan az volt, hogy a korabeli kulturális politika elsősorban ezeket az elvontabb, az ideológiai-politikai vonatkozásokkal közvetlenebbül érintkező problémákat helyezte előtérbe, s a morfológiai kutatásokra a "formalizmus" gyanúja vetült. Másfelől esztétikánk vezető egyénisége, Lukács György is elsősorban az általános művészetelmélettel érintkező irodalmi kérdések iránt érdeklődött, s az ő példája nyomán a szakirodalom nagyobb része is e felé tájékozódott. (Lukács intenciói ellenére is, aki tanítványait mindig önálló, más típusú kutatásokra ösztönözte.)
Ez a tény természetesen nem vet árnyékot az általános művészetelmélet eredményeire. A művészi visszatükrözés lukácsi koncepciója, s ezen belül a realizmus, a tipikusság, emberközpontúság, intenzív totalitás, pártosság, népiség kategóriák, a tartalom és forma viszonyára, a műalkotás struktúrájára vonatkozó tételek (ha nem egy ponton korrigálandó, továbbfejlesztendő formában is) forradalmi jelentőségűek az esztétika történetében, s vitathatatlanul tartópillérei minden marxista igényű irodalomelméletnek. Révai József munkásságában is felmutatható nem egy alapvetően fontos irodalomelméleti vonatkozású koncepció, így mindenekelőtt az az előremutató gondolat, hogy a realizmus érték- és módszerfogalmát oly következetesen elválasztotta a stílusfogalomtól, hogy ebbe még Ady szimbolizmusa is beleillett, továbbá az, hogy a realizmus, intenzív totalitás, tipikusság fogalmait a lírára is kiterjesztette (mint ismeretes, Lukács az 50-es évekig e tekintetben ingadozó álláspontot foglalt el).
Az e szintnél konkrétabb fokon elhelyezkedő koncepciók viszont jobbára más összefüggésekben felbukkanó vázlatok, gondolattöredékek maradtak. Ilyen volt Lukács nevezetes műfajelméleti tétele is, amely szerint a líra abban különbözik a drámától és epikától, hogy alkotója nemcsak a világot teszi láthatóvá-érzékelhetővé művében, hanem önmagát is, amint találkozik a valóság dolgaival, s átadja nekünk mindazokat az érzelmeket és egyéni gondolatokat is, amelyek e találkozás során lelkében keletkeztek: a líra világa így "teremtő természet" (natura naturans). Ezzel szemben az epikus és a drámaíró, jóllehet szintén szubjektív módon, a maga sajátos egyéniségének megfelelően közelít a valósághoz, de művében csak tapasztalatainak végső eredményeit írja le, s közvetlenül általában nem ad hangot annak, milyen személyes indulatokat, egyéni véleményeket táplál magában 260a "teremtett természetként" (natura naturata) ábrázolt világ dolgai felől. Ez az okfejtés mindmáig líraelméletünk egyik legfontosabb kiindulópontja; más műfajelméleti gondolatmenetek is találhatók Lukács munkáiban, ám ezek vagy (meghaladott) klasszikus meghatározásokat ismételnek, vagy célt tévesztenek, részigazságokat általánosítanak.
Műelemzésekben, irodalomtörténeti témájú munkákban gyakran bukkantak fel a líraelmélet (Szigeti József, Fehér Ferenc), a drámaelmélet (Hermann István) és epikaelmélet (Barta János, Király István, Nagy Péter, Pándi Pál, Sőtér István) kérdéseit érintő – s nemegyszer igen előremutató – gondolatok; az irodalomtörténeti monográfiák sorában főként Sőtér István Eötvös József (1953) és Kardos László Tóth Árpád (1955) c. műve volt elméleti vonatkozásai révén figyelemre méltó. Nagyobb szabású, kifejezetten teoretikus mű azonban a Lukács-tanítványok körében is csak egy született, Mészáros István Szatíra és valóság (1955) c. monográfiája (szerzője 1956-ban elhagyta az országot). Átfogó irodalomelméleti munka magyar nyelven csak e periódus végén jelent meg, de az is egy dogmatikus szemléletű szovjet főiskolai tankönyv fordítása volt csupán (G. L. Abramovics: Bevezetés az irodalomtudományba, 1955).
Sajátosan kiemelt helyzetbe került viszont a verstan, amely Horváth János és Vargyas Lajos koncepcióinak ütközése révén 1952-től országos figyelmet keltő vita színtere volt (Devecseri Gábor, Németh László, Oltványi Ambrus stb. hozzászólásaival). Valóban konstruktív nézetcsere azonban még ebben az ideológiai-politikai szférától oly távol eső tudományágban sem alakulhatott ki: az ingerült szópárbaj itt sem a nézetek tisztázódásához, hanem a szakma megosztottságához vezetett (amely Szabédi László fellépésével még fokozottabbá vált).
Végső soron tehát ez az időszak az általános művészetelmélettel legközvetlenebbül érintkező területek kivételével az irodalomelméletben igen kevés konkrét eredményt mutathat fel. Rendkívül fontos eredménye viszont, hogy közgondolkodásunkban ekkor vált uralkodóvá, a legjelentősebb szakírók módszerévé a marxizmus. Az 1956 utáni teljesítmények sosem születtek volna meg, ha nem a marxista eszmék vonzáskörében nőtt volna fel az az új tudósgárda, amely felkészültségét a dogmatizmus leküzdése után immáron szabadon kamatoztathatta.
