A MARXISTA ELMÉLET TÉRHÓDÍTÁSÁNAK KEZDETEI
A MARXISTA ELMÉLET TÉRHÓDÍTÁSÁNAK KEZDETEI
Az alábbi áttekintés az irodalmi jelenségeket elméleti igénnyel érintő kutatások összességének fejlődésvázlatát nyújtja, s olykor kitekint egyrészt az esztétika, másrészt a műelemzés, irodalomtörténetírás stb. ilyen szempontból lényeges eredményeire; az irodalomelmélet (bárhol is húzzuk meg határvonalait) mindig a rokon területekkel bonyolultan összefonódva fejlődött, s történetének képe így nem zsugorítható merev tudományrendszertani keretek közé.
Az irodalom elméleti problémáinak kutatása sosem tartozott a magyar tudományos élet élvonalához. Nemzetközileg számon tartott teljesítményei nem voltak, s a külföldi eredmények közvetítésében-hasznosításában sem tűnt ki; irodalomtudományunkban mindig – máig – a történeti kutatások álltak előtérben. Ezen a téren mit sem változtat, hogy a művészettudományok elméleti ágazatainak sorában még így is mindig az irodalomelmélet volt a legfejlettebb, s ezen belül időnként egyes kutatási területek lépést tartottak a nemzetközi kutatásokkal, jelentős egyéniségek is működtek.
Az 1945-ös korszakfordulóval kezdődő új – rendkívül dinamikus – fejlődés, a marxista gondolat térhódítása az irodalomelmélet területén sem légüres térbe tört be. Az irodalomesztétikában Mátrai László a legkorszerűbb polgári elméletek birtokában képviselte azt a törekvést, hogy a szellemtörténeti irányzat gondolatrendszerét megtisztítsa az irracionalista vonásoktól, s az így kialakított elméleti alapról bírálja a polgári irracionalizmus egyéb válfajait. Figyelemre méltó teljesítmény volt e területen Sík Sándor neokatolikus koncepciója is, és az irodalmi közvéleményt igen széles körben befolyásolták Füst Milán esszéisztikus elgondolásai. Módszertani vonatkozásban Thienemann Tivadar és Horváth János szellemtörténeti elvei korántsem voltak alacsony színvonalúak, s ugyanez mondható Zolnai Béla stilisztikai-nyelvesztétikai munkásságáról; legelmaradottabb talán verstanunk volt (ahol Horváth János már nem követte a századforduló utáni nemzetközi fejlődést), továbbá a műfajelmélet (itt legfeljebb Benedek Marcell népszerűsítő írásai regisztrálhatók).
Maga a marxista gondolkodás sem volt merőben új szellemi importcikk a magyar irodalomelméletben: a harmincas évektől kezdve eszméi számottevő 254hatást gyakoroltak a hazai közgondolkodásra (Bálint György, Fábry Zoltán, Gaál Gábor, József Attila és mások tevékenysége révén). Gyanakvás-viszolygás csupán a harcok befejeződését követő első hónapokban fogadta, amikor kulturális életünkben az a hiedelem élt, hogy az új helyzetben a marxizmus "kötelező világnézet" lesz. Ez a félelem keltett eredetileg nem kis várakozást, hogy Lukács György hazatérjen az emigrációból: sokan abban reménykedtek ugyanis, hogy tőle egy "másfajta", a pályakezdésével kontinuitásban levő marxizmus várható. Elsőként megjelent műveit ennek megfelelően a polgári kritika is igen pozitívan fogadta, miként Révai József Ady-kötetét is.
Lukács tekintélye kétségtelenül különösen szerencsés körülményeket teremtett a marxista irodalomelmélet hazai fejlődése számára. A teoretikus kérdések iránt érdeklődő fiatal tudósjelöltek élgárdája azonnal a marxizmus vonzáskörébe került, s szellemi kibontakozásukat meggyorsította, hogy az új eszméket nem kisebb tudóstól sajátíthatták el, mint Lukács Györgytől, aki a budapesti egyetemen professzori feladatot is vállalt. A marxizmus hatóerejét érthető módon felfokozta az, hogy Lukács a hazai irodalom példáin is szemléltethette ennek igazságait, s így világosan felismerhetővé váltak ezekben az igazságokban a haladó magyar múlt legjobb törekvései.
Amint azonban kiderült, hogy a kommunista kulturális politika nem egyeduralomra tör, hanem az írók belső emigrációjának feladására, minden haladó irányzat aktivizálására buzdít, másfelől pedig Lukács fiatalkori, nem marxista munkásságának egészét mereven megtagadja, a Lukács-kritikába is disszonáns hangok keveredtek, s 1946-ban megkezdődött az első realizmus-vita.
E vita középpontjában a lukácsi "nagy realizmus" koncepciója állt. Ez alapot adott egy olyan értelmezéshez is, mely szerint a módszer- és értékfogalom (tehát az "igazán értékes irodalom") értelmében felfogott realizmusnak szükségszerű ismérve a stílusrealizmus is (tehát a közvetlen valóság jelenségeit mértéktartó – nem naturalisztikus – formahűséggel visszaadó ábrázolás). Lukács kritikusai joggal bírálták e felfogás konzervativizmusát, okfejtéseik azonban a marxista elmélet gyakori félreértése miatt nem voltak eléggé meggyőzőek. Jelentős kivétel volt itt Sőtér István álláspontja: ő elfogadta a lukácsi realizmusfogalom nem stiláris vonatkozású tételeit, de hozzátette, hogy a modern realista irodalom formanyelve az avantgardizmus vívmányainak szintézisével – vagy legalábbis ezek figyelembevételével – alakítandó ki. Lukács és tanítványai azonban tagadták az effajta kísérletek eredményességét is.
A vita frontvonalai nem a kommunista és polgári, illetve marxista és nem marxista teoretikusok között húzódtak: a népi írók táborában a realisztikus stíluskonvenciók kodifikálásának elve nem kis elismeréssel találkozott, számos kommunista-marxista szakíró viszont szembehelyezkedett 255ezzel. Ekkor még a kommunista kultúrpolitikai vezetés sem kötelezte el magát ilyen irányban, s Lukács állásfoglalásai sem voltak egyértelműek. Több megjegyzése a fantasztikus ábrázolás jogosultságát hangsúlyozta, A realizmus problémái (1948) c. tanulmánygyűjteményének bevezetőjében pedig azt is leszögezte, hogy a realizmus "minden igazi nagy irodalom közös alapja", s ennek megfelelően semmiféle stílushoz való ragaszkodás vagy ettől való idegenkedés nem jellemezheti. Másfelől viszont konkrét elemzéseiben a 19. századi realisztikus irányzat után fellépő stílustörekvések többségét mereven elutasította mint a polgári dekadencia tünetét, s formakincsük adaptálását "a kapitalizmus által való ideológiai bekerítés" hatásának ítélte.
Marxista elméletünk tehát korántsem volt egységes, igen lényeges kérdésekben nyílt vagy burkolt eltérés mutatkozott képviselőinek állásfoglalásai között. Ez ebben a kezdeti időszakban a marxista irodalomelmélet – s távolabbról az esztétika – kidolgozatlanságának szükségszerű következménye is volt. S jóllehet a marxizmus ennek ellenére potenciális fölényben volt, az egység létrehozása és a marxista elméletnek a polgári koncepciók fölötti győzelme nem a marxista gondolatrendszer kiépítése és a tudományos viták, a meggyőző érvek révén jött létre, hanem adminisztratív úton.
