KÉPZŐMŰVÉSZET
KÉPZŐMŰVÉSZET
Körülbelül 1949-ig a hazai képzőművészetet három egymás mellett élő és alkotó, határozott profilú iskola jelenléte határozta meg (természetesen e művészi csoportosulások bizonyos mértékig motiválták és keresztezték is egymás törekvéseit). A posztnagybányai iskola képviselői következetes stílushűséggel folytatták korábbi tevékenységüket, művészetükben a meditatív lírai elemek és a klasszicizáló formatörekvések maradtak az uralkodók. Az Európai Iskola keretei között azok a művészek tömörültek, akik "a fauvizmust, kubizmust, expresszionizmust, absztrakciót és szürrealizmust képviselik Magyarországon". A két határozottan körvonalazott elveket valló művészi csoportosulás között helyezkedtek el a többi irányzatok, melyeknek képviselőit Németh Lajos "újrealisták"-nak nevezi.
223A posztnagybányai iskola leszűrt klasszicizmusát érdekes elemekkel gazdagította a monumentalitásra való törekvés. Szőnyi István csepeli posta-freskója, Bernáth Aurél hatalmas freskótervei vagy a művészeti élet harcaiban oly tevékeny részt vállalt Pátzay Pál szobrai, Ferenczy Béni mély humánummal átszőtt kompozíciója, a Boreas és Psyché (1949), Babits-síremléke (1954) és nagyszerű íróportréi (Németh László, Pilinszky János, Juhász Ferenc) talán a legkarakterisztikusabb kifejezései az iskola emberközpontú művészetszemléletének, ábrázolási elveinek. Kétségtelen azonban, hogy mint minden önmagát túlélő művészi irányzat képviselőit, a posztnagybányai iskola körében tömörült alkotókat is fenyegette egyfajta akadémizmus, elvi intolerancia.
Az Európai Iskola (alapítói: Gegesi-Kis Pál, Kállai Ernő, Mezei Árpád és Pán Imre) a magyar művészet különböző irányait igyekezett összefogni, a körhöz tartozó jelentékeny művészek e törekvését azonban egyre súlyosabb támadások érték a művészeti élet irányítói részéről. Ebben része volt annak a paradox jelenségnek is, hogy az Európai Iskola körében tömörült művészek pozitív törekvéseinek ellentmondott nyilatkozataik és programjaik művészi türelmetlensége, sokszor az irracionalizmus felé nyitó szemléletmódja. Az "izmusok" elleni akkor frontális támadásnak jó alkalmat szolgáltattak e manifesztumok, s az Európai Iskolát 1949-ben adminisztratív úton megszüntették. Bár szervezeti keretei megszűntek, hatása jelentékeny maradt, s amikor néhány év múlva ismét visszanyerték polgárjogukat a különböző irányzatok, sok fiatal művész ott kezdte pályáját, ahol az Európai Iskola tagjaié félbeszakadt (legalábbis egy időre). A kör jelentékenyebb művészei továbbra is dolgoztak, bár nem kaptak kiállítási lehetőséget, és sokszor egzisztenciális nehézségeik is voltak. Képeiken egyre nagyobb szerepet kapott a látvány és az érzés egyensúlyának megteremtése (Gadányi Jenő: Békásmegyeri domboldal, 1951-1952; Kék fények, 1972), illetve az a törekvés, hogy az ábrázolt jelenség a maga puritán egyszerűségében váljék drámai érzések kifejezőjévé (Emberpár korsóval, 1950). A szigorú geometrikus elvek alapján komponáló Barcsay Jenő egyik fő műve 1949-ben született, a több asszonyalakot ábrázoló mozaikfríz-terv, mely születése után másfél évtizeddel kerülhetett csak kivitelezésre. Az ötvenes években aztán Barcsay Jenő a művészi anatómia és a drapéria ábrázolási lehetőségeinek összefoglalásán fáradozott. Ő volt az, aki a konstruktivitás alapelveit harmonikusan össze tudta fogni a figuratív művészet kifejezési lehetőségeivel. Az iskola szürrealista ihletettségű művészetéből kiemelkedett Anna Margit látomást és játékosságot elegyítő festészete, Bálint Endre kritikus, erősen a jelképiség igézetében álló világa és Korniss Dezsőnek az ábrázolás problémáit nagy mesterségbeli tudással megoldó festészete (elsősorban Rimbaud illuminációihoz készített monotypia-sorozata). Szántó Piroska képei ugyancsak szürrealista jellemzőket 224(is) mutattak, különösen szentendrei tárgyú alkotásai, melyek a látvány és az érzés szimultán kifejezésének izgalmas kísérletei voltak.
A hazai absztrakt művészek kezdetben az Európai Iskola körében folytatták tevékenységüket, később Kállai Ernő vezetésével új szervezetet alakítottak (Gyarmathy Tihamér, Losonczy Tamás, Martyn Ferenc), s egy kis galériában mutatták be új műveiket. Martyn Ferenc azonban más irányok felé is tájékozódott. Művészetének új korszakaiban az illusztráció műfajában alkotott maradandó, klasszikus értékű darabokat.
A legmodernebb képzőművészeti törekvések képviselői és a felszabadulás után jelentősen megnövekedett, a művészetek iránt érdeklődő rétegek ízlése között kétségtelenül szakadék volt. Részben ennek kiegyenlítésére rendezték meg kiállításukat 1948 telén "Közösségi Művészet Felé" címmel azok a művészek, akik realistáknak vallották magukat, s bár különböző irányzatok vonzásköreiben indultak, végül is egységbe forrasztotta őket a közösségi művészet eszménye. Ennek az irányzatnak a festők között Domanovszky Endre és Hincz Gyula, a szobrászok közül Kerényi Jenő és Somogyi József voltak a kiemelkedő képviselői.
A magyar képzőművészetnek ugyanúgy megvan a maga "derékhada" – az ő személyükben és művészetükben –, mint az irodalomnak. E nemzedék a képzőművészetben nem egységes, volt akire az expresszivitás, másokra inkább a klasszicitás hatott, s például Hincz Gyula épp a kettő kiegyenlítésére törekedett. Hatott rájuk a posztnagybányai iskola nem egy jellemzője (Szentiványi Lajos tájképei), a modern francia festészet megoldásai (Bartha László), sőt, az expresszionizmus is (Bencze László). Az újrealizmus közösségi eszménye rendkívül erősen érintette a szobrászokat, akiknek alkotásai rendszerint a nyilvánosság elé kerültek, s közvetlenül formálták az ízlést, keltették fel a kritikát. Az újrealizmus legrobusztusabb szobrásztehetsége Kerényi Jenő volt, aki még plasztikáiban is megkísérelte a dinamikus életerő, alkotókedv megjelenítését. Somogyi József alkotásai is telve voltak drámai expresszivitással, ő azonban jobban kiaknázta a konkrét valóság lehetőségeit. Az ötvenes évek legjobb munkásalakjait teremtette (Martinász, 1955), a Szántó Kovács János emlékét idéző, Hódmezővásárhelyen felállított, forradalmár kubikost megjelenítő szobra (1965) pedig telített robbanásig feszült energiával. Vilt Tibor az Európai Iskolának volt vezéralakja, művészetének gyökerei az európai avantgarde felé éppúgy ágaznak, mint a forradalmi munkásmozgalom irányába. Hasonló törekvés jellemzi Schaár Erzsébet művészetét. Szobrainak alapérzése tragikus: szorongató hitellel idézte föl a magányos ember elbizonytalanodását, kiszolgáltatottságát (Anatómia, 1950), s formáit is szétfeszíti az emberi érzések drámai ereje (Merengő, 1963). Hozzá hasonlóan Borsos Miklós is az Európai Iskola és az újrealizmus metszéspontján alkotta műveit, melyeknek legfontosabb jellemzője a leszűrt, tiszta formavilág és a lényegre való koncentráció. Szobraiban nem a konkrét tárgyi világ kifejezésére 225törekszik, hanem a formát alakító belső erő megjelenítésére (Szirénfej, 1961). Életművének egyik legkifejezőbb rétegét képviselik nagyszerű portréi (Szabó Lőrinc, Egry József, Kassák Lajos) és tragikus erejű plakettjei, lemezborításai (Hommage à Picasso, 1956).
1955 körül új generáció jelentkezett a képzőművészetben. Induláskor meghatározó jellemzője volt a mesterek követésének mikéntje, hamarosan azonban kiváltak a legtehetségesebbek, illetve karakterisztikussá vált a hódmezővásárhelyi iskola jelenléte. Kiemelkedő tehetségű képviselője Kohán György, aki a mexikói falfestészet stílusirányát folytatta monumentális erővel, és Kurucz D. István, aki a vásárhelyi tanyasi életet jeleníti meg képein. A nyomukon induló fiatal művészek közül Szalay Ferenc és Németh József a legizgalmasabb tehetségek. Szalay a paraszti élet hétköznapjaiból merítette témáit, "parasztfiguráinak életigazsága Derkovits munkásalakjaihoz mérhető" (Németh Lajos). Németh Józsefre erősebben hatottak ennek az életformának ősi élménykörei, a jelképiséget egyfajta stilizálással igyekszik elmélyíteni.
A többi, az ötvenes évek közepén induló fiatal művész nem alkotott egységes iskolát. A legjelentősebb tehetségek – Kondor Béla, Csernus Tibor, Ország Lili, Gruber Béla – maguk váltak iskolateremtővé, működésük pedig a hazai képzőművészeti élet legfontosabb polarizálójává. Kondor Béla talán a legnagyobb formátumú egyéniség volt közöttük. A tragikus, az élet minden konzekvenciáját vállaló művészi tartás kifejezője, Juhász Ferenc és Nagy László költészetének, törekvésének ikerpárja. Minden irányzat és iskola legjobb eredményei ott találhatók művészetében, anélkül, hogy eklektikussá válnék, vagy alázatos követőjük lenne. Szuverén művész módjára teremtette meg a maga formavilágát, melynek az ember, a szenvedő és győzedelmeskedő alkotó és világalakító lény áll a középpontjában. A történelem megpróbáltatásain diadalmaskodni vágyó, teremtő és a teljességre törő humánus gondolat megszólaltatója, aki rendet szeretne látni a zűrzavarban s igazi, alakító emberi tartalmakat a konstrukciók hálózatában. Műveiben ott is érezni a tett romantikus pátoszát, ahol szilárd szerkezeti egyensúly rögzíti mondanivalóját (Romantikus tanulmányok), s erős jelképiséget teremtő fantáziájának alakváltozataiban fejezi ki (Darázskirály, 1963). Szimbólumteremtő képzelete – mint Németh Lajos figyelmeztet rá – Picassóéhoz mérhető (Cirkusz, 1967). Csernus Tibor Bernáth Aurél hatása alatt kezdte pályáját. Képeinek legfontosabb eleme a színhatás, az emberi teremtésnek azokat a pillanatait ábrázolja, amelyekben a részletek még nem szilárdultak renddé, de motívumaikban ott készülődik már a teljesség. Élet és halál, születés és elmúlás nagy pillanatait foglalta egységbe (Nádas, 1964), s e törekvésével, valamint posztszürrealista alkotásmódjával a kor európai festészetének fő áramlatába került, idehaza pedig jelentékeny követőkre (Lakner László, Gyémánt László) talált, akik a legmodernebb művészi eljárások alkalmazása 226közben sem mondanak le a hatáskeltés igényéről. Ország Lili Vajda Lajos örökségét vitte tovább. A konkrét tényekből kiindulva, azokra rétegezve jeleníti meg látomásait (Városok). A tragikus sorsú Gruber Béla zsúfolt vásznain látszólag a látvány véletlen egymásmellettisége, valójában inkább a "plasztikai rend belső logikája" érvényesül.
E kiemelkedő alkotók mellett az új képzőművészetnek számos, máris jelentékeny alkotója érdemel figyelmet. Mindenekelőtt a rendkívül gazdag színskálával erős jelképiséget is sugalló Kokas Ignác nevét kell említenünk (Orfeusz, 1966), s több kitűnő grafikust (Kass János, Reich Károly), szobrászt (Vígh Tamás, Segesdy György, Melocco Miklós). Varga Imre elsősorban kísérletezőkedvével, változatos formanyelvével, az új megoldások iránti fogékonyságával emelkedett ki nemzedékéből s vált igen népszerűvé. Kisplasztikái (Erőltetett menet), portréi (Ady Endre, József Attila) és közterekre tervezett művei (Fekvő fiú) egyaránt az anyaggal és az ábrázolásra váró problémával való azonosulás bizonyságai. E művészeknek közös jellemzőjük, hogy a tradicionalizmuson túlemelkedve, de a hagyományoktól el nem szakadva igyekeznek választ találni korunk legfontosabb esztétikai és etikai kérdéseire.
A hatvanas évtized hazai képzőművészetében nagyjából lezárult a lírai posztimpresszionizmus meglehetősen hosszúra nyúlt utóélete. Erősebbek lettek a konstruktív tendenciák, a magyar képzőművészet egyenrangú társként került be az európai művészet vérkeringésébe. Az évtized vége felé újabb avantgarde törekvések mutatkoztak. A fiatal generáció – melynek működését elsősorban Deim Pál, Keserű Ilona és Lakner László hídszerű művészi magatartása kapcsolta előzményeihez – különféle klubokban, tervezetőintézetekben rendezett kiállításokon adott hírt magáról, törekvéseiről, melyek a nyugat-európai irányokkal nagyjából szinkronban voltak.
A hetvenes évekről annyit máris elmondhatunk, hogy a különféle neokonstruktív irányzatok integrálódtak a magyar művészetbe, s ezzel párhuzamosan az avantgarde kezdte elveszíteni opponáló jellegét. A sokfelé ágazó törekvések egyelőre nem rendeződtek egységes képpé, hiányoznak is az iránymutató nagy egyéniségek. Új nemzedék jelentkezett a hazai építőművészetben, amely igyekszik kamatoztatni a maga gyakorlata számára a rendszerelvű tervezésből adódó lehetőségeket. Az érdeklődés homlokterébe került a vizuális kultúrálódás és a környezetalakítás kérdése. A művészeti ágak elkülönülése szűnőben van, átmeneti műfajok (például az úgynevezett kinetikus művészet) jöttek létre. A nemzeti jelleg – elsősorban a kommunikációs lehetőségek megnövekedése miatt – valamelyest háttérbe szorult, ám paradox módon megerősödtek a folklorista törekvések. Ezeket bizonyos mértékű kettősség jellemzi: a jobb alkotásokban feltűnik a folklór megújításának, korszerűsítésének lehetősége, máskor azonban megfigyelhető a "divat"-jelenségből adódó utánérzés, másodlagosság. Komoly fejlődést mutat a textilművészet, s igen tehetséges fiatal 227művészek működése révén megújulást ígér a grafika műfaja. Érdekes, figyelemre méltó kísérletek történtek a képző- és fotóművészet határainak megszüntetésére. Mindez természetesen nem máról holnapra megy végbe, s komoly konfliktusokat okoz a hagyomány és a modernség képviselői között.
