A HATVANAS ÉVEK
A HATVANAS ÉVEK
Az 1961 utáni irodalompolitika az 1957 utáni eredményeire támaszkodott, de lényegesen új vonásokkal is gazdagodott. Ennek a kulturális politikának az elvei, módszerei és eredményei az MSZMP általános politikáján alapulnak, mivel ez a politika a szocializmusnak a realitással, a hazai és világhelyzettel számot vető, az új helyzethez alkalmazott építését célozza, a kulturális politika is ezen a reális, türelmes, de elvhű alapon nyugszik. Már a művelődéspolitikai irányelvekben leszögezett elvek – a revizionizmussal szemben – nyomatékosan kiemelték a párt- és állami irányítás feltétlen szükségességét; ugyanakkor azt, hogy az adminisztratív eszközök alkalmazása mellett az irányítás fő eszköze az eszmei befolyás. A központi irányítás megszilárdítása mellett felhívták a helyi kulturális szervek és intézmények figyelmét az alkotóműhelyek nagyobb önállóságának és nagyobb felelősségének megvalósítására.
Az időszak elejét a fokozott elvi-eszmei munka jellemezte: a konszolidáció lényegében befejeződött; irodalmunk egysége helyreállt; ugyanakkor szükségesnek látszott bizonyos felbukkanó újabb tendenciák elleni küzdelem. Régi elképzelések tűntek fel, új tévedések is keletkeztek; így a "népi" ideológia új hulláma, sőt egy bizonyos fokú népi – urbánus ellentét, a dekadens áramlatok hatása, a kritika békülékeny fáradtsága figyelmeztetett az új helyzetre. A hatvanas évek elején ezért szükségesnek látszott – természetesen az elvi meggyőzés eszközeivel – az eszmei problémák újabb felvetése.
Az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközössége az Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról című téziseiben már 1961 elején felhívta a figyelmet a nem marxista nézetekkel való vita, konfrontáció fontosságára, és határozottan leszögezte: "Irodalmi közízlésünk és mai irodalmunk 174fejlődését az akadályozza leginkább, hogy nem folyik kellő ideológiai-esztétikai harc az irodalmi életünkben jelentkező polgári, kispolgári áramlatokkal szemben." Ez a gondolat jelenik meg árnyaltabban az MSZMP VIII. kongresszusának határozataiban is (1962). Ez a dokumentum a marxista világnézetű, szocialista realista irodalom és művészet minden eszközzel való támogatását hangsúlyozta, ugyanakkor a nem marxista, de jó szándékú művészi irodalmi tevékenység létjogosultságát is elismerte. Ismét szót emelt a szocialista realizmus tágabb értelmezése mellett: "A szocialista realizmus magába foglalja a kísérletezés szabadságát, a különböző stílusirányzatok létjogosultságát, a témák és a formák változatosságát."
Az ideológiai irányítás tehát a reális helyzetfelmérésen alapult, és eszközei mindenekelőtt eszmeiek voltak. Ennek jegyében 1960 után újabb gazdag elméleti irodalom keletkezett, köztük olyan állásfoglalások, tézissorozatok, amelyek nem közvetlenül az irodalommal foglalkoztak, de azt is érintették hatásukban. Így Az MSZMP néhány időszerű ideológiai feladata című állásfoglalás (1965. március) a kétfrontos harc gyakorlatának és elméletének jegyében foglalkozott a kispolgári nézetek felélénkülésével, azzal az ideológiai réssel, mely a nemzetközi munkásmozgalom belső vitáinak eredményeképpen lehetőséget adott a "fellazítási" kísérletekre. Az állásfoglalás foglalkozik a növekvő termelés, a javuló életszínvonal és a szocialista tudat kialakításának összefüggéseivel, hangsúlyozva a szocialista demokrácia fokozott érvényesítésének fontosságát, valamint a munkásosztály vezető szerepét társadalmunkban. A múlt káros örökségei közül tárgyalja az egyház, a vallásosság, a nacionalizmus, a harmadikutasság szerepét. A társadalomtudományok, az irodalom és a művészetek fejlődésében bírálja a nyugati eredmények időnként kritikátlan átvételét, és fokozni kívánja a párt ideológiai szerveinek hatását.
Közelebbről irodalmi jellegű volt A szocialista realizmusról szóló dokumentum (1965. május–június). Első része elmélettörténeti áttekintést adott a szocialista realizmus dogmatikus és revizionista torzulásairól, illetve keresztmetszeti-kritikai képet a realizmus kérdésének különböző megközelítéseiről (nagyrealizmus, parttalan realizmus, a realizmus módszerként és stílusként való értelmezése). A második rész állító, kifejtő módon tárgyalja, illetve foglalja össze a Kulturális Elméleti Munkaközösség álláspontját, nézeteit a szocialista realizmusról, míg a harmadik rész a további kutatási feladatokat körvonalazza.
A szocialista realizmus fogalmával és gyakorlatával kapcsolatban felmerült problémák, nézetkülönbségek tisztázását segítették további állásfoglalások; így Az MSZMP néhány időszerű ideológiai feladata KB-irányelvek (1965), valamint az MSZMP KB mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya, Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban című tanulmány is (1966). Ez utóbbi a lenini pártosság szerepét elemezte a szocialista realista irodalomban, foglalkozott a pártosság 175és az elkötelezettség közötti különbséggel, s felhívta a figyelmet a dekadencia és az irracionalizmus elleni harc szükségességére. A további feladatok felsorolásánál megállapította: "Az ideológiai harc az irodalom, a művészetek terén megköveteli a pártosság, az elkötelezettség és a dekadencia elvi-elméleti és kritikai megkülönböztetését."
A folytonosság vállalása jellemezte a IX. Kongresszus határozatát, leszögezve a kétfrontos harc jegyében kialakított kultúrpolitikai alapelvek érvényes és helytálló voltát: "A VIII. Kongresszus határozatainak megfelelően támogatunk minden olyan törekvést, amely a valóságot jellemző vonásaiban ragadja meg, s igyekszik méltó művészi színvonalon kifejezni. A múlt kulturális örökségét gazdagabban és szélesebb körűen ismertettük, megteremtettük a teljesebb tájékozódás lehetőségét a külföldi irodalomban és művészetben. A kialakult szabadabb légkörben viták folytak az irodalom és a művészetek, a szocialista realizmus és a népművelés kérdéseiről. Erősödött és elméletileg igényesebbé vált a marxista kritika. Növeltük a különböző alkotóműhelyek, kiadók, színházak, filmstúdiók, szerkesztőségek önállóságát. Az irányítás fő eszköze az eszmei meggyőzés volt."
A határozat az elért eredmények számbavétele mellett rámutatott a szocializmustól idegen irányzatok jelentkezésére is, a pártosság elvét mutatva fel ezek ellenében.
Hasonló szellemben mondta ki az MSZMP X. kongresszusának (1970) határozata: "A művészeti alkotómunkához szükséges megfelelő közszellemet, a szocialista fejlődést segítő alkotó törekvések kibontakoztatását ezután is biztosítani kell. Következetesen vissza kell azonban utasítani minden olyan törekvést, amely – miközben gyakran a munkásállam növekvő anyagi támogatását igényli – kétségessé kívánja tenni a párt és a szocialista állam illetékességét a kulturális élet elvi és eszmei kérdéseiben" (Az MSZMP X. kongresszusának jegyzőkönyve, 1971).
A hatvanas években végbement nagyarányú társadalmi-gazdasági fejlődés tette lehetővé és szükségessé, hogy a kulturális politika egyes részterületeket fokozottabb figyelemben részesítsen. Egyre nagyobb jelentőségűvé vált társadalmunkban – mint a világon mindenütt – a tudomány szerepe a gazdasági fellendülés, a tudományos technikai forradalom gyors térhódítása nyomán. Ezért kerülhetett sor 1969-ben az MSZMP tudománypolitikai irányelveinek kidolgozására, mely vázolja korunk tudományos fejlődésének alapvető vonásait, a hazai tudományos bázis jelenlegi fejlettségét, s külön foglalkozott a társadalomtudományok fejlődésével. Ennek során megállapította: "A szocializmusban a politikai stratégia és a társadalomtudományok között – azaz hosszabb távon – szükségszerű az összhang. A párt politikájának elméleti alapja a marxizmus – leninizmus. Másrészt a marxista–leninista politika, a politikai vezetés alapvető szerepet játszik a tényleges társadalmi igények megfogalmazásában, a tudománypolitika alakításában, a kutatási eredmények társadalmi hasznosításában."
176A X. és XI. Kongresszus is hasonló fontosságot tulajdonított a hazai tudományos kutatásoknak, egyik legfontosabb követelményként emelve ki a tudományos eredmények mind gyorsabb gyakorlati felhasználását, termelőerővé válását.
E dokumentumok alapján világossá vált a kulturális politika néhány jellemvonása. Irányításában ekkortól elsősorban Aczél Györgynek volt fontos szerepe, az ő érdeme a párt általános politikájának a kultúrára való alkalmazása. Ez a kulturális politika az ország általános ideológiai helyzetéből indult ki, amely a marxizmus–leninizmus jelentős térhódítása mellett is még összetett, ellentmondásos képet mutat. Ennek tudomásulvételéből következik, hogy az irányítás a kultúra terén, közvetlen célkitűzésként nem a marxizmus – leninizmus monopolhelyzetének formális, hanem hegemóniájának tényleges biztosítására, erősítésére törekszik.
Ennek megfelelően értelmezi a kultúra szabadságának elvét; szabadság elsősorban a szocialista tendenciák számára, továbbá a jelenlét és a nagyobb informálódás szabadsága a hazai és nemzetközi nem marxista, polgári humanisztikus értékek tekintetében. A kulturális politika viszont nem ad szabadságot a politikailag ellenséges, antihumanista vagy a közerkölcsöt sértő alkotások számára.
A kulturális politika tehát a relatív polgári értékek szabadságát szüntelenül összeköti a szocialista tendenciák ideológiai, erkölcsi, anyagi, propagatív támogatásával és a polgári, kispolgári nézetek kritikájával.
A korábbi szakasztól eltérően a kulturális politika érzékenyen figyelembe vette a kultúra – ezen belül különösen a művészetek – társadalmi szerepének a sajátosságait, azaz számol a kultúra elsődlegesen ideológiai és csak részlegesen, illetőleg közvetetten politikai szerepével.
A kulturális politika a stílusok, formák, eszközök megítélésében a tartalom elsődlegességének marxista alapelvéből indul ki; az önmagukban vett formáknak közvetlen ideológiai jelentőséget nem tulajdonít, műhelykérdésekbe nem avatkozik. A terjesztéspolitikában ugyanakkor figyelembe veszi a széles tömegek ízlésrétegzettségét, művelődéspolitikailag pedig arra törekszik, hogy e tömegek ízlésvilága, művészeti kultúrája minél tágabb, gazdagabb legyen, alkalmas mind a hagyományhoz jobban kötődő, mind a 20. századi eszközöket felhasználó művészetek befogadására.
A marxista esztétika további fejlődését szolgálták azok a hosszan tartó, bonyolult viták, amelyek a realizmus és a szocialista realizmus fogalmai körül 1958 és 1968 között zajlottak le, és amelyekben a marxista esztétika és irodalomelmélet számos képviselője részt vett.
A dogmatikus koncepciókkal való szakítás után szükségesnek látszott, hogy – éppen az irodalom, a művészetek új jelenségeinek láttán – a marxista esztétika, kritika fogalomtárát felülvizsgálják. A vita kezdetén két, egymással élesen szembenálló álláspont alakult ki: egyrészt a realizmus fogalmát a marxista esztétika központi kategóriájának tartóké, akik 177azonban ekkor még az "ismeretelméleti" esztétika alapján állottak, elsősorban Lukács György tanítványi köre és követői (Hermann István, Forgács László, Kiss Lajos, Szigeti József), másrészt azoké, akik megkérdőjelezték ezeket a fogalmakat, kételyeiket fejezték ki, és elsősorban a húszas évek fejlődésének eredményeit (például Brecht műveinek tanulságait) akarták hasznosítani (Csetri Lajos, Diószegi András, Illés László, Miklós Pál, Nyírő Lajos, Szili József). Kiéleződött a nézeteltérés bizonyos fogalmak értéke és használhatósága (dekadencia), pontos értelme (népiség), valamint az irodalomtudomány új módszerei körül.
A hosszan tartó, s olykor nagyon éles viták (amelyeknek színtere leginkább a Kritika című folyóirat, valamint a Magyar Filozófiai Szemle és a Népszabadság volt, amelynek dokumentumai az Elvek és utak, A szocializmus irodalma című kötetben találhatók) eredményeképpen az álláspontok némileg közeledtek egymáshoz anélkül, hogy a marxista esztétika, kritika fogalomtára valóban készen állna az új jelenségek értékelésére. Annyi mindenesetre biztosnak látszik, hogy egy kizárólagosan "ismeretelméleti" esztétika helyett, Lukács György nagy Esztétikájának kezdeményezésére, egy "társadalomontológiai" alapozású marxista esztétika kezdett kibontakozni, amely megtartva a realizmus, a totalitás, a szocialista realizmus fogalmait, ezeknek a fogalmaknak meghatározásában és alkalmazásában sokat tanult az új eredményekből. A marxista kritika a pszichológia, a szemantika, a műelemzés új módszereinek tanulságait igyekezett felhasználni. Az irodalomtudomány és kritika sajátos "kétfrontos" mozgása ez: a dogmatikusan, leszűkítve értelmezett fogalmak dialektikus értelmezésével meg akarja őrizni a marxista esztétika alapvető kategóriáit, értékmérőül is alkalmazva őket, és e fogalmak tartalmában igyekszik az új művészeti és tudományos felismeréseket is hasznosítani.
A fentiekből következik, hogy a kulturális politika alapvető célkitűzése továbbra is a szocialista realista magyar irodalom megteremtése; ugyanakkor a szocialista realizmus értelmezésében a dogmatikus időszaktól eltérően sokkal tágabb, a kifejezési formák, eszközök, stílusok többféle módját ismeri el.
A hatvanas évek közepétől hazánkban is megmutatkozott a század nagy tudományos-technikai forradalmainak hatása, megkezdődött egy korszerű, ennek az állapotnak megfelelő szocialista gazdaság és társadalom felépítése, s ez merőben új kérdéseket, problémákat vetett fel. Ezek az új feladatok – az elvek változatlan fenntartása mellett – a szocialista kulturális politika gyakorlatát is formálták: kezdődőben volt egy új, a korszakkal adekvát művelődéspolitikai modell kiépítése. Ez az új "modell" a tömegkommunikációs eszközök, az életformaváltozás következményeivel, a "permanens művelődés" eszményével számolt, s az irodalom, a művészet helyére, funkciójára, hatására vonatkozólag is új felismeréseket tartalmazott.
178Az 1960 körüli évektől szervezeti téren is jelentős továbbfejlődés, differenciálódás ment végbe. Az irodalmi folyóiratok száma, szerkesztőinek felelőssége, önálló arculata megnőtt. Az Élet és Irodalom 1959-től 1961-ig Szabolcsi Miklós szerkesztésében mindenekelőtt az irodalmi élet skálájának szélesítését tűzte ki célul, majd 1961-től Dobozy Imre és főleg 1964-től Nemes György szerkesztésében mindenekelőtt az irodalompublicisztika, a tényfeltáró riport, a glossza és más "gyors műfajok" segítségével az irodalom közéleti szerepét és súlyát, érdekeltségét igyekezett erősíteni. A Kortárs szerkesztését 1962-ben Király István vette át. Az ő szerkesztése idején a folyóirat határozottabb eszmei profilt nyert, kritikai vonala világosabb lett, irodalmi eszménye egy "modern realizmus", ennek képviselőit találta meg a kommunista írók egyik csoportjában, a "népi" írók legkiválóbbjaiban, a kritikusok közül pedig Lukács György tanítványi körében (Almási Miklós, Fehér Ferenc). Kritikai tevékenysége leginkább a dekadensnek, modernistának bélyegzett jelenségek ellen irányult, a realizmuseszmény védelmében. 1964-ben Simon István kezébe ment át a folyóirat, amely ezután a magyar irodalmi élet összefoglaló, reprezentatív orgánuma lett, és az idősebb írókra, a népi mozgalom volt tagjaira, és a realista kifejezőeszközökhöz ragaszkodó lírikusokra és prózaírókra épült. Új színt és a Kortárssal szemben is frissebb, életközelibb tájékozódást jelentett az 1961-ben megindult Új Írás (először Illés Lajos, Pándi Pál és Váci Mihály, 1965-től Baranyi Gyula és Váci Mihály szerkesztésében), amely merészebb, az új áramlatok iránt érzékenyebb voltával vívott ki megbecsült helyet. Az Új Írás mind prózai anyagában, mind vitáiban (pl. a Kortárssal) a korszerű, a kérdések mélyét feltáró, eszközökben és szemléletmódban gazdag közéleti irodalomért, ezen belül szocialista irodalomért küzdött. A Lengyel József és Csák Gyula művei körül lapjain 1962–1963-ban felforrósodott vita jelezte e szélesítés, frissítés igényét, bátor, állásfoglaló irodalom kialakítására irányuló szándékát. Ugyanakkor a folyóirat Juhász Ferenc és Nagy László merész kísérleteit is közölte, és segítette a válságból, kétségbeesésből való kijutásuk nehéz folyamatát. Az Új Írás a későbbiekben is kedvvel állt az új kezdemények, a bátor kérdésfeltevések – s főleg egy új típusú szocialista irodalom – mellé, és legalábbis elvi elhatározásában a gyenge, színvonaltalan, "szürke közepes" irodalom ellen lépett fel.
Az irodalmi életben jelentős szerepet játszottak a napilapok is; mindenekelőtt a Népszabadság, amelynek kulturális rovata (főleg 1967-től, Pándi Pál irányításával) elvi, orientáló szerepet játszott, jelentős vitákat indított. A hatvanas évek elejétől néhány budapesti és vidéki napilap (Magyar Nemzet, Népszava, Hajdú-Bihar megyei Napló, Délmagyarország) kritikai rovata és irodalmi melléklete is külön színt, olykor önálló állásfoglalást képviselt.
179Az időszak érdeklődési irányára jellemző, hogy a szorosan vett irodalmi folyóiratok mellett a társadalomtudományi, kritikai, filozófiai orgánumok is egyre jelentősebb szerepet játszottak. A korszak legfontosabb vitái, megnyilvánulásai részint a Társadalmi Szemle, másrészről a Valóság hasábjain zajlottak. Az irodalmi folyóiratok terjedelmének egyre növekvő részét tették ki a tudományos jellegű cikkek, szaktudósok vagy írók tollából, a dokumentum-, forrás- és valóságanyag.
E fejlődés egyik jellegzetes dokumentuma az 1963-ban Diószegi András, Almási Miklós és Wéber Antal szerkesztésében megindult Kritika (belső munkatársai: Béládi Miklós, Kenyeres Zoltán, Pomogáts Béla, Szabó B. István), mely kizárólagosan az irodalomelmélet és kritika fóruma lett. A folyóirat egyik fő érdeme a láthatár kitágítása volt: az irodalom- és művészettudomány új eredményei és módszerei, a szociológia, politika, közgazdaságtan új felismerései felé nyitott utat. Egy ideig fő képviselője volt a Lukács György "nagy realizmus"-elméletével folytatott vitának, ezt az irányulást 1967-től fogva kiegyensúlyozottabb, más véleményeket is tekintetbe vevő álláspont váltotta fel. A Kritika sokat tett a bírálat különféle műfajai, módszerei fellendítéséért is. 1972-től átalakult, Pándi Pál szerkesztésében az irodalom, művészet, közművelődés folyamatait szemmel kísérő, harcos vitafórum lett.
Folyamatos fejlődés következett be a vidéki folyóiratoknál is, amelyek közül egyik-másik országos jelentőségűvé nőtt.
A Jelenkor 1961-től Tüskés Tibor szerkesztésében nyert még határozottabb arcélt. Folytatva a "dunántúli", a "pannon" irodalom hagyományait, egyre erőteljesebben a modern művészetek, elsősorban a képzőművészeti modernség, irodalomban pedig a zaklatott, tépett forma, a kétségbeesést s magányt tükröző művek szolgálatába szegődött. Ezen a téren bizonyos szélsőségek jellemezték. 1964-től Szederkényi Ervin vette át a szerkesztést, azóta a "pannon modernség" kiegyensúlyozottabb orgánuma lett a lap, s rangos alkotókat sikerült megnyernie ahhoz, hogy a helyi hagyományok ápolása mellett tágabb kitekintést nyújtson.
Az Alföld 1961-től kezdve Mocsár Gábor szerkesztésében lett fontos, jelentős orgánummá. Friss, eleven szerkesztésmód párosult benne bizonyos "népi" jellegű, városellenesen elfogult kétségekkel. 1964-től Baranyi Imre, majd 1968-tól Kovács Kálmán vette át szerkesztését. Az Alföld legnagyobb érdeme egy tehetséges, országos hatósugarú kritikus- és teoretikusgárda felsorakoztatása, kinevelése (Juhász Béla, Fülöp László, Görömbei András, Márkus Béla, Simon Zoltán).
A szegedi Tiszatáj sok formaváltozáson ment át. Egy időben nagyalakú újság volt, a szegedi és a délvidéki élet kultúráját, eseményeit mutatta be. Utóbb – főleg Ilia Mihály szerkesztésében – erősebben mutatkozott meg sajátos jellege; a folyóirat jelentős szegedi írógárdát nevelt fel, az egész magyar irodalomból pedig elsősorban a Németh László, Illyés Gyula 180nevével jelzett vonulatot részesítette előnyben. Különös figyelmet fordított a népi hagyományra, valamint a szomszéd országok magyar irodalmára.
A differenciálódás és önállósodás folyamatában jelentős szerep jutott az egyre aktívabb kiadóknak. Az 1960-tól kezdődő évtizedben bontakozott ki a Szépirodalmi Könyvkiadó mellett a Magvető Könyvkiadó jelentősége, és lett egyre fontosabb orgánummá az Európa Könyvkiadó. (A kiadók működéséről fejezetünk más részében részletesen szólunk.)
Ugyanennek a folyamatnak a részeként fontos alkotóműhellyé nőtte ki magát a rádió és legújabban a televízió is.
Párhuzamosan evvel a jelentőséggel, a korábbihoz képest némiképp csökkent az Írószövetség közéleti súlya. A közvetlen politikai szerep helyett az irodalom folyamatainak szemmel kísérése, értékelése, az írók tájékoztatása, helyzetükkel való foglalkozás lett feladata. Az Írószövetség (elnökei: 1959–1971: Darvas József, halála után pedig Dobozy Imre; főtitkárai: 1959–1971: Dobozy Imre, majd Garai Gábor) jelentős kezdeményezővé vált közművelődési kérdésekben (az "Olvasó népért" mozgalom, a "Magyarország felfedezése" című sorozat feltámasztása).
Az alapjában egészséges differenciálódás velejárója volt, hogy az egyes műhelyek, folyóiratok, színházak, amelyek a szocialista irodalom vagy a szocialista országok irodalmán belül különféle stílus- és kifejezési eszközöket használó irányzatokat képviseltek, ugyanakkor – bizonyos helyzetekben – különálló eszmei vagy politikai arculatot is kaptak. Ilyen helyzet állott elő 1961-ben, amikor az Alföld, illetőleg a Jelenkor körüli éles, időnként túlélezett vita mutatott rá a keletkezett új ellentmondásokra.
A bonyolultabb helyzetben jelentősen megnőtt a kritika szerepe, felelőssége. A kritikának – elvben – értékelnie kell mindazt, ami megjelenik, és a nyitottabbra tárt közléspolitikával szemben határozott elvi álláspontot kellene, kellett volna kifejtenie. A marxista kritika jelentős erőfeszítéseket tett ez irányban, idősebb és fiatalabb kritikusok a hetvenes évek derekán több kísérletet tettek a folyamatok és művek ábrázolására, árnyalt értékelésére. Ám a kritikának ezekben az évtizedekben sem sikerült kivívnia az igazi tekintélyt. És ezt nemcsak az alkotók részéről megnyilvánuló bizalmatlanság okozta, s nem is csupán a kulturális politikai vezetés olykori túlzott igénye (amely minden szervezési intézkedés ideológiai-szakmai igazolását vagy magyarázatát a kritikától várta), hanem elsősorban az, hogy a marxista kritika is bizonytalanabbá vált a történeti, gazdasági folyamatok értékelésében, a világirodalmi folyamatok ismeretében, a mindennapi valóság és a művek összevetésében. A realizmus, pártosság, népiség körül folyó viták, amelyekre fentebb utaltunk, a kritika gyakorlatában időlegesen zavart is okoztak. A kritikát az új jelenségek és helyzetek nehéz próba elé állították, s így egy időre a puszta leírás, kommentálás, 181dicséret vette át az elemzés és bírálat helyét. Ugyanakkor a kritika módszerében, szemléletében is differenciálódott, új megoldásokat, utakat keresett, ennek során nemegyszer "szakmaivá" vált, külön "metanyelvet" fejlesztett ki.
A marxista kritikának több irányzata, módszere él egymás mellett. (A marxista kritikán belüli irányzatok kérdését már 1963-ban felvetette a Kortársban elsősorban Almási Miklós és Illés László közt folyt vita.) Az egyik irányzatot népszerűbb hangvétel, a szocialista realizmus hagyományosabb modelljéhez való ragaszkodás jellemzi. Egy másik irányzat, amely a népi mozgalom egyes hagyományait és stíluseszményeit ötvözi marxista szándékkal (Béládi Miklós, Czine Mihály). Külön jelentős színt képviselnek azok, akik Lukács György örökségét vállalva, kiteljesítve elsősorban a filozófiai általánosításra törekszenek, tehát annak magas szintjén, világirodalmi összefüggések figyelembevételével bírálnak (Almási Miklós, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Hermann István).
Új színként jelentkezett a marxista, illetve a marxizmushoz közel álló esszéista kritikusok csoportja, akik a mai nyugati tanulmányirodalom indításait folytatva újabb területekre terjesztik ki vizsgálatukat (Sükösd Mihály, Ungvári Tamás stb.).
Az évtized közepe táján különféle irányzatokhoz tartozó tehetséges, széles látókörű fiatal kritikusok új csoportja is jelentkezett (Fülöp László, Ilia Mihály, Kenyeres Zoltán, Kovács Sándor Iván, Pomogáts Béla, Szabó B. István stb.).
A kulturális politika eredményeképpen is a magyar irodalom szerkezete,
képe lényegesen megváltozott és állandó alakulásban van. Már különálló szakaszként látjuk a hatvanas éveket. E szakaszra jellemző, hogy irodalmunk politikai szempontból egységes, íróink túlnyomó többsége a szocializmus, s annak magyarországi gyakorlata mellett áll. E politikai egység – amely nehéz helyzetben is teherbírónak bizonyult – nem jelent egyúttal ideológiai, eszmei egységet. Az irodalom szerkezete lazább lett, az addiginál inkább tagozódik irányokra, többféle áramlat észlelhető. A szocialista realista törekvések maguk is differenciáltabbak lettek.
Az irodalom helye a kultúra egész szerkezetében, még tágabban: a többi társadalmi tudatforma között némileg megváltozott. Bár a hatvanas években, a magyar kultúra sajátos hagyományainak és vonásainak megfelelően, még mindig az irodalom az uralkodó művészeti ág, de elsődleges politikai, közéleti szerepe, pontosabban: a politikát pótló szerepe csökkent. A nemzet, a szocialista társadalom létkérdései nem pusztán és nem is elsősorban az irodalom szférájában, hanem a politika, a gazdaság és egyre inkább a tudomány köreiben vitatódnak. Ugyanennek a folyamatnak másik oldala, hogy az irodalmi élet érdeklődése is egyre inkább a tudományos, természet- és társadalomtudományos, elsősorban szociológiai jellegű problémák felé fordult, az irodalmi folyóiratok, lapok hasábjait mindinkább 182ide vonatkozó tanulmányok, viták foglalják el, az írók egy része ez években az ábrázolás előtt vagy helyett tanulmányban tisztázza álláspontját. 1962-től kezdve a legnagyobb visszhangot kiváltó viták szociológiai, politikai, teoretikus jellegűek (1962: Vita az erkölcsről; 1963: Vita a kispolgáriságról; a "Szocializmus és életforma"-vita; 1964: Vita az avantgarde-ról; az Alföld több évig tartó népművelés-vitája; a meg-megújuló viták a nemzeti jellegről; a "gyorsuló idő"-ről (1967), a fiatalokról). Ugyanakkor a tömegkommunikációs eszközök fejlődésével, s elsősorban a tv szerepének növekedésével az olvasásra alapított kulturális termékek viszonylag háttérbe szorulóban vannak, s tömeghatásban, fontosságban átveszik helyüket az irodalomtól is inspirált, de már másfajta összefüggésbe tartozó kulturális képződmények. A tv mellett így vette át néhány évig a vezető szerepet a film.
Az irodalom tehát egyrészről bizonyos szempontból kevésbé központi helyet foglal el, ugyanakkor differenciáltabb, bonyolultabb és belterjesebb. E bonyolultság egyik oka kétségtelenül az, hogy a hatvanas években nyitottabbá váló világban, a hírközlő eszközök fejlődésével a magyar szellemi élet, így az irodalom is átjárhatóbbá vált a külső ideológiai, művészi hatások, indítások, befolyások számára. E folyamat eredményeképpen irodalmunk az eddiginél szervesebben épült be a világirodalmi folyamatokba.
Más irodalmakhoz hasonlóan nyitottabb lett a magyar irodalom, de ugyanekkor folytatja sajátos hagyományait, és megőrizte sajátos szocialista minőségét is. E sajátos vonások közé tartozik változatlan közéleti, politikai, közösségi és morális irányultsága, a hatvanas években e közéletiség vallató, kérdező, önfeltáró jellege, amely mintegy magához hasonítja, átalakítja a más hatásokat. Ha összefoglalóan lehetne jellemezni a magyar irodalom általános törekvéseit, a hatvanas évek közepéig kétségtelenül egy közelebbi és távolabbi érdeket egyesítő, népközelben maradó, egyszersmind távlatos szocializmus igénye hatja át ("Miránk hasonlíts, kommunizmus!"), s ez a "tiszta szigorúság" követelése egyúttal elutasítását jelenti mind a dogmatikus hatalom-megszállottságnak, mind az individualista, közösségellenes "hörcsög"-erkölcsnek.
A hatvanas évek végén, a gazdasági-társadalmi fejlődés további új, nehéz kérdéseket vet fel, s az irodalomtól ezek megközelítő szocialista megválaszolását is igényli, amely ilyenformán az "új létezésmód feltételei"-t kutatja a szocializmus és a technikai forradalom időszakában.
A magyar irodalom alapjellegéhez tartozik akkor még a líra viszonylagos súlya az irodalom szerkezetében, és a paraszti-népi elemek olykor átalakított, "felemelt" jelenléte. Mindezekkel együtt a magyar irodalom külön, változó modelljét alkotja a 20. század hatvanas évei szocialista irodalmainak.
