AZ IRODALMI KONSZOLIDÁCIÓ (1957–1961)
AZ IRODALMI KONSZOLIDÁCIÓ (1957–1961)
Az 1953 és 1956 közti időszak szélsőségei, a kulturális politika hibái, az ezeket felhasználó, tudatosan a szocializmus ellen törő hangulatkeltés, szervezkedés és más tényezők együttesen értetik meg az Írószövetség és a magyar írók egy részének az 1956-os ellenforradalomban és közvetlen azután tanúsított magatartását. Ezzel kapcsolatban hadd utaljunk az MSZMP KB 1956. decemberi határozatára, amely az események négy okát, ellentétes mozgató tényezőjét jelölte meg (a Rákosi–Gerő-klikket, a pártellenzék Nagy Imre–Losonczy Géza vezette szárnyát, a belső ellenforradalmat és a nemzetközi imperializmust). E tényezők természetesen befolyásolták – közvetve és közvetlenül – a magyar irodalmi életet és az írókat is, nemcsak szervezeti téren, hanem eszmei vonatkozásban is. Az elkövetett hibák kijavítása, a magyarországi viszonyokra alkalmazott szocialista gazdasági és társadalmi modell, a szocialista demokrácia kiépítése, a bürokrácia és a kiskirálykodás elleni küzdelem, mindezek helyes és valóságos célkitűzések voltak, de az adott időszakban, mint már korábban is, keveredtek más, illuzionisztikus vagy egyenesen reakciós elképzelésekkel és olyan külpolitikai koncepciókkal, amelyek megkérdőjelezték a magyar szocialista rendszer létét is. Végül: háttérbe szorult az elképzelésekben a hatalom kérdése, a többségi demokrácia, a "népakarat", sőt a pillanatnyi hangulat feltétlen követését igényelték még akkor is, ha ez világosan szocializmus-, sőt általában haladásellenes formákat öltött.
Mivel nem alakult ki egészséges, a XX. Kongresszus alapján álló középmag és ennek megfelelő kulturális politika, az 1956-os ellenforradalom viharában az Írószövetség mint szervezet és lapjai – elsősorban az Irodalmi Újság – jobbra sodródtak, és gyorsan követték az ellenforradalom útját a párton belüli megújhodás követelésétől az ellenforradalmi restaurációig. A magyar írók jelentős része nem akart kapitalista vagy feudális restaurációt, az események egy pontján határt akart szabni nekik; erre azonban már nem volt lehetőségük. Néhány nagy tekintélyű író az események elfajulása láttán szembefordult az ellenforradalmi hullámmal. De mindez nem segíthetett már. Egyes írók, szervezők szubjektív jószándéka ellenére vagy azzal együtt is az Írószövetség az ellenforradalmi időszak egyik szervező és 166ideológiai központja lett. Az írók jelentős része egy elképzelt, illuzionisztikus szocializmust tűzött ki célul, és ennek az illuzionisztikus modellnek kevés köze volt az aktuális politikai erőviszonyokhoz.
Ezekbe az illuzionisztikus-utópisztikus elképzelésekbe nem illett bele az 1956. november 4-i lépés, a proletárhatalom megtartásának szüksége. Így azután 1956. november 4. után, az írók jelentős része nem tudott a hatalom megtartásának, majd a konszolidációnak áldozatos, olykor nehéz lépéseket követelő munkájával egyetérteni, engedett az ellenzéki vagy a félrevezetett, útjukat kereső, elégedetlen szervezetek és egyének nyomásának, és a konszolidáció ellen fordult, értelmiségi, majd politikai ellenzéki centrumot alakított ki. Így a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány részéről adminisztratív intézkedésekre is sor került: az Írószövetség feloszlatására 1957-ben, valamint egyes írókkal szemben büntetésre is.
A kulturális politikának ebben a szakaszban rendkívül nehéz és bonyolult feladattal kellett megküzdenie, lényegében kétféle irányban kellett harcolnia.
Egyrészt, ha adminisztratív eszközökkel is, de fel kellett számolnia az írók egy része által a konszolidáció politikájával szemben képviselt ellenállást, ugyanakkor meg kellett teremtenie egy párthoz hű, párttag és párton kívüli írókból álló, egyre szélesedő bázist. Másrészt el kellett kezdenie a dogmatikus kulturális politika elveinek és gyakorlatának következetes felülvizsgálatát, új kulturális politikai modell kialakítását, az alkotó marxista gondolat műhelyeinek megteremtését, színvonalasan folytatni a helytelen nézetek elleni harcot.
E kettős feladat egyes állomásai a következők voltak: az Írószövetség feloszlatása (1957), majd már igen korán egy kommunista, párthoz hű írókból álló bázis kialakítása. Ennek szervezeti formája az ún. Irodalmi Tanács volt. 1957-ben még aligha lehetett szó tényleges szellemi polarizáltságról, a folyóiratok határozott, egyéni arcélének kialakításáról. A szerkesztők fő törekvése a párt kultúrpolitikájának minél egyértelműbb – közvetlen – képviselete, támogatása. A folyóiratok nyitottabbá válásának a folyamatát elsősorban az szabta meg, ahogy ez a kultúrpolitika a társadalmi konszolidáció előrehaladtával – az első időkben szinte hónapról hónapra – maga is nyitottabbá válhatott. Jól tükröződik ez már a lapindítások időrendjében is. Az egyes orgánumok közötti különbségek három tényezőből fakadtak. Mindenekelőtt a kultúrpolitikai irányelvek értelmezése, egyik vagy másik elemének erősebb hangsúlyozása; az egyes lapok köré tömörült szerkesztő- és szerzőgárda személyi összetétele, tágabban a lapokban megszólaló és megszólaltatott írók eszmei, világnézeti és stiláris karaktere; s végül a szerkesztés különféle regionális szempontjai. Az elsőként, 1957. március 15-én megindított Élet és Irodalmat, amelyet Bölöni György vezetésével a kommunista írók egy szűkebb csoportja szervezett meg, még sokkal inkább a harcias, a hibákat, 167politikai elhajlásokat támadó és ostorozó hangvétel jellemzi, semmint az integráló szándék. Ezért is lehetett fő műfajuk az éles hangú cikk, vitairat, bírálat. Ez a csoport elsősorban a régi párttagokat, valamint a dogmatikus időszakban háttérbe szorított néhány jelentősebb alkotót tömörítette. Szamos Rudolfnak az ellenforradalmi eseményeket elítélő direkt reflexiói mellett a lap vezető ideológiai cikkeit Bölöni György és Sándor Kálmán írta, nem ritkán indulatos türelmetlenséggel nyilatkozva más írókról. Az első évfolyam legtöbbször szereplő írói: Lengyel József, Goda Gábor, Illés Béla, Gergely Sándor, Földeák János; költői: Keszthelyi Zoltán, Fodor József és Jankovich Ferenc; kritikusai: Imre Katalin, Kárpáti Aurél, Györe Imre és Jovánovics Miklós. Az irodalmi hagyományból Adyt, Móriczot és József Attilát emelték ki, és többszöri kitekintést adtak Románia, Kína irodalmi életére. Már 1957 őszén napirendre került a bázis szélesítésének kérdése: az Élet és Irodalom szerkesztésébe bekapcsolódott ekkor a konszolidáció folyamatában ugyancsak nagy érdemeket szerzett Mesterházi Lajos, s hozzá elsősorban az akkori középnemzedékhez tartozó és az 1956 előtt párttag írók egy része csatlakozott. E több csoportból álló bázisban természetesen állandó vita folyt az 1953 előtti kulturális politikához visszatérni akaró, az ellenforradalom eseményeiből szektás tanulságokat levonó írókkal és kultúrpolitikusokkal szemben (ez utóbbiak főleg a Magyarország című hetilap körül tömörültek, szervezetük a Táncsics Kör volt).
A párt következetes kulturális politikája megértette az írókkal, hogy a kibontakozás útja csak az elvi politika lehet, és másrészről, hogy az elvi politika alapján állandóan szélesíteni kell a rendszer bázisát.
Ennek a politikának jegyében indult meg előbb 1957 őszén Darvas József és Tolnai Gábor szerkesztésében, mintegy a Csillag utódaként a Kortárs, a magyar irodalom összefoglaló folyóirata, amely már kezdettől fogva szélesebb írói körre támaszkodott, mint az Élet és Irodalom, ugyanakkor eszmei vitát kiváltó megnyilvánulások is nagyobb számmal jelentek meg benne. A bázis szélesítése az elvi politika alapján, az elviség és türelem kombinálása révén 1957–58-ban mint a Kortárs és az Élet és Irodalom vitája is jelentkezett. A Kortárs az ekkor lehetséges legtágabban értelmezve a népfrontpolitikát, már beköszöntő cikkében rögzítette, hogy "helyet kapnak hasábjainkon a különböző irodalmi irányok és stílusok képviselői", s első számában közreadta Németh László: Magyar Műhely című tanulmányát, amellyel a korszak legnagyobb hullámú irodalmi polémiáját indította el. Németh itt Bartók egyetemes művészetére hivatkozva elevenítette fel régi, kedves gondolatát az archaikusan népi és a legmodernebb európai kultúrák szintéziséről, s nyomatékosítva Nagy László és Juhász Ferenc költőnemzedékének jelentőségét, velük mintegy az irodalmi kibontakozás fő esélyét előrevetítette. A folyóirat, megszólaltatni igyekezve a hallgató írókat, valóban sok igazán jelentékeny tehetségnek is teret adott. 1957-es négy füzetében: 168Darvas József, Veres Péter, Szabó Pál, Tamási Áron, Kassák Lajos, Takáts Gyula, Kodolányi János, Vas István, Erdélyi József, Rónay György, Remenyik Zsigmond, Jékely Zoltán vagy az erdélyi Méliusz József írásai mellett a viszonylag fiatalabb nemzedékek reprezentatív képviselőivel is találkozhatunk: Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Mészöly Miklós, Sarkadi Imre, Cseres Tibor, Nagy László, Csoóri Sándor és mások neveivel. Kritikarovata is rugalmasnak mondható, Füst Milánról és Szabó Lőrincről is közöl kritikát, s kritikusai között van: Komlós Aladár, Sőtér István, Nagy Péter, Czibor János, B. Nagy László is.
Lényegében a szellemi tájékozódásnak ugyanezt a szabadabb programját valósította meg az 1956. október 23. előtt alakult, majd 1957 tavaszán második számával újra jelentkező Nagyvilág, Gereblyés László, később Kardos László főszerkesztésével. Irodalmunknak az ötvenes évek elején a kortárs világirodalomtól való szinte teljes elszigeteltsége is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ez a sajátos profilú, külföldi szépirodalmat közlő orgánum csakhamar az ország legnépszerűbb irodalmi folyóiratává válhatott. Volt mit bepótolni, így aztán az első évfolyamok a modern világirodalom múltjára is kitekintést adnak: tanulmányokat Blok, Babel, Pirandello, Carducci, Kafka, Joyce és Rimbaud, Apollinaire, Blake művészetéről, részleteket közölnek műveikből. A Nagyvilág fő törekvése mégis az élő világirodalom bemutatása volt, szerkesztőinek sikerült arányosan tájékozódni a keleti és nyugati országok, a kis és nagy nyelvek java irodalmi termésében. 1957-ben Brecht, Thomas Mann, Krleža, Arghezi, Hesse, Iwaszkiewicz, Dürrenmatt, Böll, Solohov, Vercors, Anouilh, Camus már kiemelt szerzőik közé számítanak. Színvonalas esszéírógárda támogatja a lapot: Kardos László, Kéry László, Ungvári Tamás, Szobotka Tibor, Vajda György Mihály, Szabolcsi Miklós, Rónay György, Szentkuthy Miklós és mások tanulmányai mellett Sőtér István és Veres Péter írnak olvasónaplót, folytatásokban jelenik meg Kassák Lajosnak Pán Imrével együtt írt avantgarde-elemzése: A modern művészeti irányok története. Külön érdeme a Nagyvilágnak, hogy a legkiválóbb műfordítókat foglalkoztatta: Weöres Sándortól, Gyergyai Alberttől kezdve Rónay Györgyön, Nemes Nagy Ágnesen, Somlyó Györgyön át Nagy Lászlóig, sőt a szomszédos országok olyan jeles magyar íróiig, mint például Franyó Zoltán vagy Szemlér Ferenc. De foglalkoztak a műfordítás elvi kérdéseivel is, hosszú elemzésben méltatták Devecseri Gábor Homérosz-fordítását.
A vidéki irodalmi lapok helyzete sokkal hátrányosabb; a fővárosiakkal sem színvonalban, sem szellemi mozgékonyságban nem vehetik fel a versenyt. Mindenekelőtt egzisztenciális problémáik vannak, egy ideig nem is jelenhetnek meg. Legkorábban – 1957 novemberében – a Tiszatáj indul meg Szabolcsi Gábor szerkesztésében Király István József Attila-tanulmányával. Később is több ideológiai, helyzetelemző cikket közölnek főképp Szabolcsi Gábor, Kiss Lajos, Krajkó András tollából, Németh Lászlóval 169is vitatkozva. S bár a szerkesztőségben vagy akörül kialakul egy kisebb írócsoport – Dér Endre, Hatvani Dániel és mások –, egészében: szépirodalmi publikációik is szürkék. Élen járnak viszont irodalmi hagyományaik ápolásában: Móra Ferencről, Juhász Gyuláról, Tömörkényről, József Attila vagy Móricz szegedi vagy Szeged környéki irodalmi kapcsolatairól sok kisebb-nagyobb tanulmány vagy filológus közlemény lát napvilágot (kiemelkednek Péter László, Vajda László írásai) vitát indítanak a "provincializmusról".
Ez a szűkebben értett regionális nézőpont ad valamelyest egyéni jelleget az Alföldnek és a Jelenkornak is, amelyek végül is csak 1958 októberétől kapnak – kéthavi megjelenésre – engedélyt. Az Alföld ugyan 1957 tavaszán is kiad egy antológiaszerű számot, melynek előszavában Mocsár Gábor panaszolja, hogy a folytatásra nincs közeli remény, a nagy múltú alföldi város egyelőre irodalmi fórum nélkül marad. Pedig a kiadvány jól bizonyítja Debrecen irodalmi illetékességét mind szépirodalmi anyagával, mind kritikáival. A Fábián Sándor szerkesztésében újra meginduló folyóirat azután már nem tudja tartani ezt a színvonalat, csakúgy, mint a Mészáros Ferenc szerkesztette Jelenkor sem, jóllehet körülötte is kezdettől megvan a tehetséges munkatársak törzsgárdája, mindenekelőtt Csorba Győző, Pákolitz István, Bárdosi Németh János, Takáts Gyula, Tüskés Tibor személyében, s gyakran szerepel Makay Ida, Ratkó József, Bertha Bulcsu, Thiery Árpád, valamint a fővárosból Fodor András és Sükösd Mihály is.
A konszolidálódási folyamat betetőzéseképpen 1959 szeptemberében megkezdte munkáját az újjáalakult Magyar Írók Szövetsége. A szövetség elnöke Darvas József volt, aki jelentős érdemeket szerzett az új kulturális politika kialakításában. A párt kulturális politikájának érvényre juttatásában nagy szerepet játszott a Népszabadság kultúrrovata (Komlós János irányításával, Rényi Péter közreműködésével).
Mindevvel párhuzamosan megindult az elvi munka is, egyúttal új munkamódszerrel, a párt kulturális-elméleti munkaközösségének irányelveivel. Ezek a dokumentumok, a korábbival ellentétben, nem kötelező erejű, megfellebbezhetetlen párthatározatoknak számítanak, hanem vitaanyagnak, egyes kérdésekben kidolgozott állásfoglalásnak. Az előkészítő munkában és a vitában a szakembereknek, a terület dolgozóinak rendkívül széles köre vett részt. A párt kulturális politikájának kialakításában ezekben az években jelentős szerepe volt Kállai Gyulának, Szirmai Istvánnak, Benke Valériának, Orbán Lászlónak és Aczél Györgynek.
Legelsőnek az egész kulturális életet átfogó Művelődéspolitikai irányelvek című dokumentum jelent meg (1958. július–augusztus). Az állásfoglalás először körvonalazta az MSZMP kulturális irányelveit a kétfrontos harc jegyében. Áttekintette a kulturális forradalom történetét a felszabadulás előtti időktől egészen az ellenforradalom utánig, értékelve a hibákat és az eredményeket. Kijelölte a kulturális élet főbb frontjain a legfőbb 170elveket és fejlődésük ideológiai irányát. A párt általános eszmei-politikai vonalához igazította a kulturális élet irányítását. A kulturális politika céljával összhangban az irányítás tartalmát és módszerét rögzíti ez a dokumentum. A marxista–leninista világnézet hegemóniája, a progresszív nemzeti hagyományok és a baloldali szellem tradíciói képezik e tartalom bázisát, s ebből következik az a módszerbeli megfontolás, hogy az irányítás fő eszköze az eszmei befolyásolás, s hogy a kultúra alkotóműhelyeit és alkotóit a kulturális politika nem közvetlenül irányítja majd. A közvetlen cél a szükséges adminisztratív feltételek – intézmények, testületek – biztosítása, a centralizáció és decentralizáció kölcsönös egyensúlyának kialakítása. Mint a politikai irányítás más területein, a kulturális politikában is elméleti munkaközösséget hívnak életre, amelynek egyik első munkája Az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközösségének vitaindító tézisei a felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről című dokumentum.
A Kulturális Elméleti Munkaközösség dokumentumai, a kongresszusi határozatok, a kultúrát érintő politikai akadémiai előadások, ideológiai irányelvek lettek azok a mértékadó források, amikre a kulturális politikai irányítás felelős vezetői támaszkodtak, s így az egyetlen, mindent irányító személyiség szerepe mérséklődött a kulturális politikában is. A korábbi időszakhoz képest sikerült ellensúlyozni a szubjektivizmust, amelynek egyik pozitív következménye lett, hogy a bonyolult politikai-ideológiai helyzetben oly hamar kibontakozhatott a szellemi élet konszolidációja.
1956 után Szirmai István lett a kulturális politika felelős irányítója, s tevékenységére az volt jellemző, hogy munkájában az eszmei befolyásolás alapelveit érvényesítette. A kontinuitás és diszkontinuitás alapvető kérdéseiben a munkásmozgalom folytonosságát hangsúlyozta. Érvényesült nála az az elv, hogy a kulturális politikai irányítás ne avatkozzék közvetlenül a művészet dolgába, s ez természetes volt olyan politikusnál, aki az egész politika szempontjából közelített a művészet, a kultúra kérdéseihez. Az MSZMP politikája szükségképpen ellene volt a voluntarizmusnak, következésképpen a szubjektivizmusnak is.
Az irodalmi élet, a szocialista irodalom elvi alapjainak lerakása szükségessé tette, hogy a párt kulturális politikája egy sor irodalmi, de ezen túlmenően történeti kérdéssel is szembenézzen. Így már 1957 végén felvetődött több oldalról a népi írók mozgalma értékelésének, általánosabban a nacionalizmus, s még általánosabban a magyar irodalom hagyományainak, folytonosságának kérdése. Ezért került sor az úgynevezett népi írókról szóló állásfoglalás megjelenésére (1959. június). Az anyag pótolni kívánta a témáról szóló ideológiai kritika addigi hiányosságait, részletesen elemezte a népi írók mozgalmának történetét, funkcióját, összetételét, és történelmi összefüggésben értékelte a mozgalom szerepét, kialakulását, 171eseményeit és ítélte el torzulásait. Külön részben foglalkozik az állásfoglalás a népi írók mozgalmának a felszabadulás után játszott szerepével, vizsgálja az egyes írók műveinek, megnyilatkozásainak nemcsak művészi, hanem elsősorban politikai, társadalmi hatását.
Az elvi állásfoglalások és a higgadt, tényszerű kulturális politikai irányító tevékenység is hozzájárultak ahhoz, hogy az MSZMP VII. kongresszusán (1959) már az irodalmi élet konszolidációjáról eshetett szó. Megállapították, hogy "a párt politikájának, az élet tényeinek hatása fejlesztette az írók és művészek gondolkodását is. Jelentősen hatottak még olyan írói körökben is, amelyek az ellenforradalom idején a párt ellen fordultak."
A konszolidáció megerősödése tette lehetővé a különböző irodalomelméleti kérdések elvi alapokon való felvetését és megvitatását is.
A népi írók szerepéről folytatott vitával párhuzamosan tanulmányokban, cikkekben foglalkoztak a "modernség"-gel, "modernizmus"-sal, a hagyományhoz való kapcsolódás oldaláról is, s a kifejezőeszközök és az eszmei problémák szempontjából is. A viták indítóoka itt is a magyar irodalmi hagyományokhoz való kapcsolódásnak, s a szocialista irodalom korszerű modellje kialakításának szándéka. Bár jelentős művek születtek (például Király István: A modernizmusról, 1958), a kérdést nem sikerült megnyugtató módon lezárni.
Mindevvel együtt került sor a magyar szocialista irodalom hagyományainak feltárására, az igazi folytonosság kijelölésére, egyúttal válaszul is a "népiesség" és "modernizmus" felvetette kérdésekre. József Attila műve, költészete, életútja került egyre inkább a középpontba. Az 1957-es évforduló, prózai művei megjelenése, valamint az MTA 1958-as ülésszaka, s az utána megújuló kutatás voltak az elvi munka legfontosabb állomásai. A József Attila-i mű igazi arányainak, jelentőségének kibomlását külföldi fogadtatása is elősegítette. Költészete ez időtől fogva alapvető jelentőségű az egymás után induló író- és költőnemzedékek számára.
Mellette az "elsüllyedt nemzedék", a magyar szocialista irodalom gazdag múltja is előtérbe került. Pándi Pál még 1956-ban Salamon Ernőről írt kezdeményező cikkében, utóbb kötetében (Elsüllyedt irodalom?) az egész nemzedékről. Később a tudományos adatközlő és tényfeltáró munka (Waldapfel József, Illés László), a folyamat történeti összegezése (Szabolcsi Miklós) következett el, ennek következtében ez a hagyomány lassanként integrálódott a magyar irodalmi köztudatba, különösen akkor, amikor a személyi kultusz miatt elhallgatott életművek is feldolgozásra kerülhettek. E folyamat termékenyítően hatott a magyar irodalmi életre, a korszerű szocialista kritikusi ideál kialakítására (Bálint György), modern formaeszközök használatára a szocialista realista művekben (Barta Sándor).
Az időszak más vitái a kialakuló új szocialista irodalom eszmei komplexitását, az egység értelmezését vetették fel (az irányzatokról, a könyvkiadásról 172és kritikáról folyó vita). Legélesebben, több hullámban és alkalommal a fiatalok kérdéséről folyt eszmecsere, 15 fiatal költő 105 verse, a Tűz-tánc, a fiatal novellisták antológiái adtak alkalmat e kérdések tisztázására.
Több problémát összegezve jelent meg az irodalmi folyamat egészét elemző A felszabadulás utáni magyar irodalom története (1959) tézissor. A tézisek politikai, ideológiai, irodalompolitikai szempontú korszakolt történeti áttekintést adnak a felszabadulás utáni magyar irodalomról. A történeti áttekintés fő vonalát a kétfrontos harc, a személyi kultusz, a dogmatizmus, a dogmatikus irodalompolitika, másfelől a revizionista tendenciák mélyre ható kritikája alkotja. Ezt a dokumentumot követték a főleg történeti, filozófiai tárgyúak is (A burzsoá nacionalizmusról, A filozófia lenini pártosságáért). Az elvi tézisek sorát a hatvanas években az Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról című cikk zárja le, mely az ötvenes évek vége irodalomkritikájában a különböző jobboldali nézetekkel szemben megmutatkozó ideológiai engedékenységet, a vitaszellem hiányát, illetőleg a kifejezetten eszmei torzulásokat – a polgári dekadencia igazolását, a népi-urbánus ellentét felújítását, a revizionista tendenciákat és a szektás-dogmatikus nézeteket – bírálja. Mindezek az állásfoglalások több-kevesebb visszhangot vertek a folyóiratokban és a sajtóban, s hozzájárultak egy elvi alapon álló kulturális politika kibontakozásához.
Az ellenforradalmi időszak utáni három év természetesen nem volt elég arra, hogy az irodalmi folyamatok a maguk egészében kibontakozzanak. Megállapítható, hogy szélesedett a szocialista realista irodalom bázisa: megjelentek korábban méltatlanul, a személyi kultusz miatt háttérbe szorított művek, színre léptek addig méltánytalanul mellőzött alkotók. Kezdeti eredményként egészséges fejlődés vette kezdetét: néhány mű (Molnár Géza, Dobozy Imre, Berkesi András, Mesterházi Lajos alkotásai) a munkásosztály világnézetének talajáról ábrázolta az 1956-os ellenforradalmat, a magyar munkásmozgalom hősi harcait, a magyar múlt és jelen nehéz kérdéseit.
Az időszak egyik jellegzetessége, hogy elsősorban a lírában, de a prózában is kibontakozott egy friss hangú, forradalmi lendületű, a hatalom kérdésében és a szocializmusnak határozottan igent mondó csoport, az ún. Tűz-tánc, amelynek tagjai a kor nehéz és bonyolult kérdéseit a modern realizmus, az avantgarde irányzatok eszközeit is alkalmazó realista módszer segítségével ábrázolták. A lírában Garai Gábor, Györe Imre, Váci Mihály, Ladányi Mihály és mások műveiben, de kisebb mértékben a prózában is kibontakozott ez az irány. Ugyanakkor a volt kommunista írók egy része önmaga útjának gyötrelmes felülvizsgálatára vállalkozott a "vérző zászlók alatt" (Benjámin László), a kiküzdött és megtartott hűség jegyében. A szocializmushoz való ragaszkodás, a magyar társadalom aktuális gondjaiban való részvállalás jegyében, az együttműködés, olykor a vitázva együtthaladás 173szándékával született meg a volt "népi" írók és a volt "polgári"-ak nem egy műve (Németh László Sajkódi esték, Utazás, Illyés Gyula Mozgó világ-típusú versei, Illés Endre novellái, Szabó Magda regényei, Vas István Rapszódia egy őszi kertben). Fenntartásokban sem szűkölködő, de alapjában a konszolidáció, a párt, a kormány új politikáját segítő, önmagával is vitázó módon állt ki a nyilvánosság elé az időszak végén a magyar irodalom szinte minden jelentős alkotója. Ennek során a korábbi eszmei és személyi ellentétek és tagozódások ("népi–urbánus") egy része eltűnt. A konszolidáció folyamatának végpontja 1962–63-ra tehető, ekkor valósult meg a viszonylag teljes publikációs szabadság. A konszolidáció folyamatában is jelentős szerepet játszottak egyes szerkesztők, kritikusok, így például Darvas József, Tolnai Gábor, Mesterházi Lajos, Szabolcsi Miklós, Pándi Pál, Tóth Dezső és mások.
