1953–1956
1591953–1956
Az időszak az egész nemzetközi munkásmozgalomban az útkeresés, az új megoldások kimunkálásának – olykor viharos válságokba torkolló – időszaka.
A szovjet irodalomban, kulturális politikában megindult a dogmatikus gyakorlat megfontolt korrekciója. Ezt jelezte a szovjet Írószövetség XIV. plénuma (1953), a szovjet írók II. kongresszusa (1954), majd Solohov felszólalása az SZKP XX. kongresszusán, és természetesen maga a XX. Kongresszus. Mindez együtt az alkotás lehetőségeinek tágítására, a valóság bátrabb, nyíltabb megközelítésére ösztönzött.
Magyarországon az elmúlt időszak hibái korrekciójának szándéka, az 1953. júniusi párthatározattól kezdve, előbb megrázkódtatást okozott az írók körében, majd nagyobb felelősségtudatra, a valóság feltárására sarkallt. De a folyamat ekkor nem tudott igazán kibontakozni; sok tényező – a politikai oldalról és az írók oldaláról egyaránt – akadályozta. A kedvezőbb folyamatok igazán csak egy hosszabb válságperiódus után, 1960 körül kezdtek eredményt hozni. Az 1953-tól, az új kormányprogramtól az 1956-os ellenforradalomig terjedő időszakban a kulturális politikát és az egész magyar irodalmi életet még nagyfokú kiegyensúlyozatlanság, tétovázás, zavar jellemezte, ami a "régi", azaz a dogmatikus kulturális politika következetlen korrekciójában, az új helyzet egyes elemeinek felemás felismerésében, kompromisszumokra, félmegoldásokra való hajlamban mutatkozott. A párt belső problémáit, egyensúlyvesztését leginkább éppen ideológiai munkája sínylette meg.
A kulturális politika nem alkotott átfogó képet a helyzetről, nem lett úrrá azokon a problémákon, amelyet hazánk és a nemzetközi munkásmozgalom változó állapota jelentett számára. (Ilyen elemzés világszerte is kevés született.) A feltámadó politikai, ideológiai problémák láttán lépésről lépésre hátrált, adott engedményeket. Ezeket azonban a régi, dogmatikus esztétika alapjáról tette, a régi elvek fenntartásával. Az egyes kulturális politikai gesztusok a párton belüli frakcióharc függvényei lettek.
Ennek a szakasznak a kulturális politikáját tehát általában a dogmatikus torzulások következetlen korrekciója és a kulturális életben jelentkező revizionista nézetek következetlen vitatása jellemezte. Az új magyar irodalom egyes kérdéseiről a "nagyobb szabadság – nagyobb felelősség" elvileg helytállóan megfogalmazott programjának (Szabad Nép, 1954. március 15.) gyakorlati megvalósítását lehetetlenné tette, hogy a kulturális irányítás a revizionizmus ellen nagyrészt dogmatikus alapról harcolt; így lehetetlen volt a párt és állami irányítás jogos kritikájának és revizionista kétségbevonásának elhatárolása; illetve a revizionizmus elleni harc összekapcsolódott a fel nem számolt dogmatikus hibák védelmével. Ilyen helyzetben az adminisztratív-bürokratikus irányítás korrekciója egyszerre vált 160javára a kulturális életnek, és egyszerre jelentett támadási alkalmat a kultúra polgári szabadságértelmezésének jelszavát vallók számára; a művészetek sajátságainak figyelembevételére irányuló gesztusok hozzájárultak a sematizmus oldódásához, de alapot adtak a szocialista realizmus, a marxista esztétikai alapelvek kétségbevonására is; a szovjet kultúra és művészetek differenciáltabb megítélése ürügyet adott a szovjetellenességnek, a nyugati polgári kultúra értékeinek reálisabb számbavétele pedig a feltámadó nyugatimádatnak. A nyílt elvi vita addigi hiánya is megbosszulta magát: a le nem győzött, csupán kirekesztett kispolgári, polgári nézetek mind az alkotók nagy részét, mind a széles közvéleményt vértezetlenül érték.
Az irodalmi élet szerkezetében, mozgásában is sajátos változások állottak be. Mindenekelőtt nagymértékben megnőtt az irodalom közéleti súlya, fontossága.
A párton belüli ellentétek vitája hosszú ideig főleg az irodalom különböző fórumain folyt. Egyaránt okai voltak ennek az elmúlt időszak dogmatikus elképzelései az irodalom szerepéről és a magyar irodalom hagyományai, amelyek azt követelték, hogy válságos időszakokban, politikai vezetőerő híján, az író vegye át a politikai népvezér vátesz-szerepét. Így történt, hogy egy-egy vers, novella, cikk, sőt verssor és félmondat is országos üggyé nőtt. Ebben természetesen politikai kérdések, sőt, még távolabbról az értelmiség helyének megoldatlansága tükröződött. Az országban megoldatlan politikai kérdések vitafórumává az irodalom lett; Kuczka Péter 1953 novemberében megjelent Nyírségi naplója körüli eszmecsere az ország mezőgazdaságának valódi helyzetéről folyó nagy vitává nőtt, amint folytatása, az 1954-es "falusi vita" is. Az 1954-ben lezajlott ún. "öregek és fiatalok"-vita, amelyet Veres Péter indított el, valójában a politikai közállapotokról szólt, s nemcsak esztétikai-kritikai kérdések körül zajlott, hanem az ország valódi helyzete ábrázolásának lehetőségeiről. Elvi-esztétikai síkon 1953-ban a "jelzés"-irodalom létjogosultsága körüli vitákban, 1954-ben pedig az őszinteség jogairól, az átélés szükségességéről, s az Illyés Gyula cikke indította "pesszimista versek"-ről szóló vita vetette fel lényegében a sokrétűbb valóságábrázolás, a nehézségek kimondásának igényét. Jelentős, maradandó művek: Illyés Gyula, Benjámin László, Vas István, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László versei, Déry Tibor, Karinthy Ferenc riportjai, naplói adták vissza ezeknek az éveknek kétség és remény közt hányódó hangulatát, az újonnan felfedezett valóság látványának ellentmondását. A magyar irodalom és fejlődés egyik tragédiája volt, hogy ezek a jelentős művek a bonyolult politikai harc tétjévé lettek, hogy az önmagukban helyes követelményeket is egy alapjában tragédiába torkolló "fejlődés" jelszavaivá sajátították ki.
Az 1954–1955-ös években a kor politikai problémái főleg a versekben és cikkekben az írók lelkiismeret-vizsgálataként, az eddigi út 161felmérése, kétség és remény közti hányódás, önvizsgálat formájában jelentek meg, olykor tragikus nagysággal. Az időszak irodalompolitikai és kritikai életét ide-oda hullámzó csatázás jellemezte. Reális bázis, kiegyensúlyozott alap híján a párt vonalához, a szocialista realizmushoz, sőt, a szocialista irodalomhoz ragaszkodók minduntalan visszavonulni kényszerültek. A politikai és gazdasági élet felvetette új kérdéseket őszintén és becsületesen megválaszolni kívánó írók is defenzívába szorultak a konjunktúra-kihasználókkal szemben. Ez a helyzet ismét aktivizálta a szektás elemeket, ilyenformán éppen egy reális középálláspont kialakítása vált nehézzé. Éles viták robbantak ki Darvas József közgyűlési referátuma nyomán. A vita során tapasztalt jelenségek késztették Darvast A túllicitálásról szóló cikke írására (1954. nov. 21), illetve Király Istvánt a Csillag két számában megjelent, a realizmust, a pártos irodalmat védelmezni kívánó vitacikkének megfogalmazására. Ezek a cikkek újabb vitahullámot indítottak el (Aczél Tamás, Déry Tibor, Erdei Sándor, Kónya Lajos, Molnár Miklós és mások cikkei). Ez a hullám a politika mozgásával együtt a szektás baloldali vezetést erősítette, amely 1955-ben (párhuzamosan Nagy Imre leváltásával) éles elvi határozatokat hozott. Ekkor zajlott Az ember tragédiája körüli vita is. Ezeket a Nagy Imre és köre által befolyásolt írók különféle akciói követték. Ellenhatásul novemberben az "irodalmi életben mutatkozó jobboldali jelenségekről" szóló párthatározat következett. A XX. Kongresszus után, mivel a pártvezetés nem tudta annak szellemében kijavítani a politikai hibákat és így csalódást okozott a párttagságnak, az országnak, és tápot adott a revizionista és jobboldali propagandának, ezek a pozíciók is tarthatatlanná lettek. 1956. március után lényegében befejeződött irodalmunk kettészakadása, illetőleg a magyar írók egy részének objektív jobboldali álláspontra való kerülése.
Az irodalom iránti felfokozott érdeklődés, a művész megnövekedett politikai szerepe a szervezeti keretek között is feszültséget okozott. Az Írószövetség plénuma, szakosztályai és pártszervezete előbb éles szakmai, majd nyílt politikai vitafórummá nőttek, egyre önállóbb politikai szerepet kaptak, s 1955 végétől, 1956-ban már az ország egyik legfontosabb fórumává alakultak. (A Magyar Írók Szövetségének elnöke 1953 és 1957 között Veres Péter, főtitkárai 1953-tól 1957-ig Erdei Sándor, 1955 júliusától 1956 szeptemberéig Tamás Aladár voltak.) Harcosabbak, kiélezettebbek lettek a viták az irodalmi folyóiratokban is. Az Irodalmi Újság – Illés Béla főszerkesztésében, s több egymást váltó szerkesztő (Molnár Miklós, Enczi Endre, Hámos György) közreműködése nyomán – félhivatalos közlönyből az újat akaró írók vitafórumává, harci szócsövévé lett; a legtöbb vitatott írás itt jelent meg. A szerkesztés eleinte igyekezett a vitákat mederbe szorítani, a lap állásfoglalását a kulturális politika vonalának megfelelően képviselni, bizonyos egyensúlyt tartani. 1954 őszén az Irodalmi Újság határozottan Nagy Imre mellé állt, a lap törzsét kitevő 162kritikus- és szerkesztőgárda ekkortól ugyanolyan eréllyel és türelmetlenséggel, ahogyan korábban a szektás álláspontot képviselte, nyitott tüzet a mérsékletre intő Csillag kritikusai ellen, s követelte egyre hangosabban "az irodalom szabadságát" a "teljes nemzeti egység" alapján (Háy Gyula). 1956 nyarán a lap az ellenforradalmat megelőző mozgolódás fő fóruma lett.
Nehéz és bonyolult helyzete volt a Csillagnak. Király István főszerkesztésével a folyóiratnak 1953–1954-ben jelentős érdeme volt, hogy a magyar irodalom alkotóinak sorát szélesbítette, az addig félreszorított jelentős írókat egymás után közölte, helyet adott új törekvéseknek, s elsőnek igyekezett más művészi területek kiemelkedő egyéniségeit megszólaltatni. Ott jelentek meg először azok a művek, amelyek a sematizmus alacsony, szűk horizontját kitágították: Juhász Ferenc Tékozló országa, Németh László Galileije, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor versei és Illyés Gyula tanulmánya a költőről. A Csillag az értéket állította a válogatás középpontjába. Következetes minőségigénye volt ennek a folyóiratnak, és ez az igény érvényesült 1953-tól 1956-ig, az idő múlásával párhuzamosan, mind határozottabban. A Csillag másik jellemzője az volt, hogy szerkesztője a nemzeti egység megteremtésére törekedett, megszólaltatta a különböző irányzatokat és nemzedékeket, a magyar irodalom széles skáláját mutatta be olyanformán, hogy a nemzeti egységen belül nagy nyomatékkal támogatta a pozitív szándékú szocialista tendenciát. A régi Nyugathoz és a Magyar Csillaghoz hasonlóan, a Csillagnak is a hazai szellemi élet egészére terjedt ki érdeklődési köre. Kitekintett a képzőművészetre, zenére, irodalomtörténetre, az irodalomhoz közel álló tudományos életre is. Ez a kultúra egészét figyelő érdeklődés a magyar irodalom legjobb hagyományait elevenítette fel.
Mindezzel együtt a szerkesztőség törekvése is volt, hogy megpróbálta a marxista kritikai magatartást is kialakítani. De 1954 végétől ez egyre inkább meddő, tragikus küzdelemnek bizonyult, a folyóirat 1955 körül egyre nehezebb helyzetbe került. Híven akarván képviselni a párt irodalompolitikáját, s igyekezve elkerülni a szélsőségeket, mindinkább elszigetelődött, éles támadások középpontjába került. A józan "közép"-álláspontnak nem volt bázisa, s a párt kulturális politikája sem adhatott támaszt.
Az új nemzedék törekvéseit képviselő Új Hang – 1953 őszétől Erdei Sándor, majd 1954 nyarától ismét Benjámin László szerkesztésében – új színt igyekezett képviselni. Eleinte az új törekvések mértéktartó képviseletére vállalkozott, ugyanakkor telve volt már a korra jellemző nyugtalansággal, kiegyensúlyozatlansággal. 1955 őszétől Simon István főszerkesztésében és Bodnár György felelős szerkesztésében találta meg igazi hivatását: a tehetséges fiatalok és mindenekelőtt a Juhász Ferenc–Nagy László nevével jelezhető lírikus- és a nekik megfelelő fiatal prózaíró nemzedék törekvéseinek lett színvonalas orgánumává, ugyanakkor egy fiatal kritikusgárdát 163is tömörített (Abody Béla, Czine Mihály, Fehér Ferenc, Konrád György, Tamás Attila). De természetesen az új szerkesztőség sem elégedett meg a fiatal irodalom közlésével, hanem "profiljától" függetlenül a kor minden értékének kifejezőjévé akart lenni. E szándékában felhasználhatta az idősebb nemzedékek felszabaduló energiáit, s ezért lehetett például Illyés Gyula Kézfogások-verseinek és Déry Tibor fordulatot jelző elbeszéléseinek első közvetítője. Az Új Hang ez időszakban egyike volt azoknak a lapoknak, amelyek szinte mindvégig igyekeztek a szélsőségek közt felelős, építő megoldást találni, felülkerekedni a válságon, az ellentéteken, ugyanakkor korszerű művészet felé tájékozódni. Nem irányítóinak akarata, hanem a helyzet okozta, hogy az évek politikai hullámzásában egy-egy száma vagy közleménye olykor Jobbos" jelleget kapott, mint ahogy a Csillag egy-egy száma vagy cikke ugyanebben az összefüggésben "balosnak" minősült. Az Új Hang egyébként utóbb, 1956-ban az elszigetelődő Csillag kezdeményét folytatta, a magyar szellemi élet legnagyobb értékeinek megszólaltatását. Egyre fontosabb fórummá lett 1954 körül a Művelt Nép, amely eredetileg népművelési jellegű folyóiratnak indult, de utóbb Mesterházi Lajos szerkesztésében irodalmi vitáknak adott teret. A korábban megindult vidéki irodalmi folyóiratok közül mindenekelőtt a Dunántúl jelentett külön színt, a dunántúli hagyományokra támaszkodó "pannon" színezetű írógárda otthona lett.
Az irodalmi csoportosulásokra is az volt a jellemző, hogy az irodalmi élet szerkezetében nem alakult ki – mint ahogy a politikai életben sem – a "közép". Az egyik oldalon azok állottak, kik – jó szándékkal vagy gyűlölettel, jóakaratúan vagy rugalmasság hiányában – szektás, merev álláspontot képviseltek, minden újra törekvést, a kulturális politika továbbfejlesztési kísérleteit revizionistának bélyegezték. Az irodalmi élet többsége azonban sajátosan "ellenzéki" álláspontot képviselt, sőt, az irodalom újjászerveződött látszategysége is létrejött ezen az "ellenzéki", "neokommunista" alapon. Az ide tartozó írók jelentős része is őszintén hitt abban, hogy a rendszer mellett áll, azt akarja javítani, nagy része kommunistának vallotta magát. Követeléseik, kívánságaik – mint ez a cikkekből, de főleg a megszületett művekből is kiviláglott – jelentős része antidogmatikus szocialista követelés volt; az irodalom, irodalompolitika, esztétika területén is a pártosság leninibb értelmezéséért, az irodalom sajátosságainak figyelembevételéért, a közéleti felelősségű irodalom kibontakozásáért, a köz- és magánélet problémáinak egységéért emeltek szót. Ugyanígy a társadalom, a gazdaság, politika területén is (a mezőgazdaság terén elkövetett hibák kijavításáért, az elmaradott rétegek felemelkedéséért, a szocialista demokrácia kibontakozásáért). Ugyanakkor ezek a törekvések az adott politikai helyzetben szinte szétbonthatatlanul egybekapcsolódtak revizionista, polgári, sőt, olykor a rendszer megdöntését célzó elképzelésekkel, koncepciókkal.
164Ezeknek a politikai elképzeléseknek pedig egyre inkább alapelve lett – amint ez a vitákból kiderült – az irodalmi irányzatok szabad versenyének, a különböző eszmei-politikai irányt képviselő folyóiratok s csoportok megalakításának követelése. Az irodalmi élet ilyen szempontból is a politika előképe lett. Az irodalom ilyen irányú álegységének voltak tudatos kovácsolói is, becsvágyból vagy megtévesztettségből, de az írók jelentős része őszinte szándékkal, közéleti indulatból kereste a kiutat. Egyik oka az álegység kialakulásának kétségtelenül az volt, hogy sokan lettek korábban felületes és nem őszinte módon "marxisták", egy másik oka azonban abban rejlett, hogy a kulturális politika nem adott lehetőséget egy egészséges "közép" kialakulására.
Az 1953–1956 közti időszak így tehát inkább vitákban, politikai, publicisztikai jellegű írásokban volt gazdag, mintsem kiérlelt művekben. Mégis: néhány fontos irány, törekvés jelentkezésére alkalmat adott; olyanokra, amelyek csak később, kedvezőbb körülmények között bontakozhattak ki. Így az egész irodalmat – ellenhatásként a valóságtól elszakadt eszményítés követelésére – a valóság, a köznapi jelenségek felfedezésének izgalma hatotta át. Benjámin László szavaival a "köznapi dolgok igézete". Ennek jele a tényfeltáró novellák, riportok, szociográfiák új hulláma (Karinthy Ferenc Ezer évétől Déry Tibor Simon Menyhért születése című művéig), ugyanennek a hullámnak része a valóságfeltáró regény és novella új változatainak, valamint a szatíra egyes válfajainak megjelenése (Veres Péter Almáskert, Urbán Ernő Uborkafa, Déry Tibor Talpsimogató). Megszaporodtak az önvallomások, az önfaggató, a nehézségekkel szembenézni kívánó írások. Versekben, novellákban a bonyolult politikai helyzet okozta egyéni és társadalmi problémák, hatalom és nép viszonya, kérdése, hűség és változtatás dialektikája, az eszme és megvalósítás ellentéte jelent meg (Illyés Gyula, Benjámin László lírája, Sarkadi Imre novellái és drámái, Juhász Ferenc és Nagy László nagy erejű epikus költészete). Mindez a leggyorsabban reagáló és változó lírában új formában, új hangon, új eszközökkel szólalt meg.
Ismét kezdték elfoglalni helyüket a néhány évre méltatlanul háttérbe szorított írók, Tamási Áron, Németh László, Füst Milán és mások. Evvel együtt ebben" az időszakban készült el vagy látott napvilágot néhány nagyobb, jelentősebb mű, terjedelmesebb vállalkozás, amely mintegy több év, sőt évtized tanulságát és problematikáját sűrítette egybe: Németh László Égető Esztere, Szabó Pál, Veres Péter s mások művei, Déry Tibor novellái, Illyés Gyula versei és önéletrajzok, vallomások, visszatekintések sora.
1953–1956 közt új írói nemzedékek is felléptek. Az 1949 körül indult Juhász Ferenc–Nagy László–Simon István nevével jelezhető gárda ekkor lesz a kort kifejezővé, országos hírűvé, utánuk a lírában Csoóri Sándor, a prózában Csurka István, Szabó István, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Tóth László, Moldova György írásai jelezték ennek az új, friss hangú 165nemzedéknek (Emberavatás) irodalomba lépését. A régiek mellett jelentős szerepet játszott az új kritikusnemzedék, amely éppen nemzedéktársai műveinek értékelésével, helyének meghatározásával, s másrészről új eszközök keresésével lépett porondra: Béládi Miklós, Bodnár György, Czine Mihály, Tóth Dezső; a Lukács-körből Almási Miklós, Fehér Ferenc, Hermann István; esszéisztikusabb jellegű írásokkal Abody Béla, Ungvári Tamás.
