ESZMÉNYEK ÉS DOGMÁK
121ESZMÉNYEK ÉS DOGMÁK
1945 fordulatot idézett elő Révai József pályáján is. A szocializmus, melynek távlatát oly sokszor felvázolta, gyakorlati céllá vált Magyarországon is. Nagy tanulmányainak logikáját igazolta a történelmi fordulat és az a hatás, melyet a magyar társadalom jobbat akaró részében kiváltott. A Marxizmus és magyarság gondolatköre, a Kölcsey- és az Ady-pályakép, valamint a népi mozgalom értékelése azt bizonyította az új választ váróknak, hogy a kommunista mozgalom együtt látja a magyarság társadalmi és nemzeti problémáit, s azon munkálkodik, hogy egyesítse a demokratikus haladás és a nemzeti felemelkedés programját. 1945 és 1948 között a kommunista vezetők közül e művek írójára figyelt leginkább a NÉKOSZ-mozgalom ifjúsága, az új értelmiség és a megújuló irodalom.
De az életmű logikája a történelmi forduló után új feladatokat is diktált és új megoldási formákat követelt. Révai energiáit most főképpen a politikai munka, az eszmék megvalósításának napi gondja kötötte le, s tevékenysége beépült a társadalmi átalakulás irányításába és folyamatába. Amikor tehát a fordulat éve után ismét az irodalom megítélése – a kulturális politika, a kritika és a vita – lesz megnyilatkozásainak fő formája, tanulmányírói munkáját már nem folytathatja ott, ahol abbahagyta. Nemcsak műfaja változott meg, hanem szemléletének viszonylatrendszere is. A harmincas években is vállalta mozgalma mértékét, de nagy tanulmányai e mértékkel csupán egyetlen viszonylatpárt alkottak. Irodalmi újraindulása után viszont már két koordinátája van: továbbra is – sőt fokozottabban – mértéke a politikai közeg, amelynek – mint a kommunista párt egyik vezetője – egyszerre alakítója és függvénye, de immár szükségképpen az – az új korszakba magával hozott koncepciója, tanulmányaiban objektiválódott szemlélete is. A következmény: szembesülése önmagával, amellyel az irodalomtörténeti folyamatrajzban akkor is számolnunk kell, ha szubjektív indítékainak nincs jele, hiszen a harmincas évek nagy íróportréi mint történetpolitikai tanulmányok nemcsak kivívják, hanem ki is váltják a továbbhaladó történelem viszonyítását.
Életrajzának tanúsága szerint a felszabadulás és a fordulat éve között Révai Józsefnek többször is el kellett végeznie ezt a mérlegelést. Politikai életrajzának írója, Urbán Károly különösen a népi demokrácia értelmezésében fedezi fel a nagy tanulmányok koncepciójának új próbáit (Párttörténeti Közlemények, 1978/3. szám). Hazatérése előtt Révai a népi demokratikus átalakulás kezdeti szakaszáról vázolta fel elképzeléseit, s ezek a konkrét körülményekhez igazodó program kidolgozását szolgálták. A valóságos magyar helyzet elemzésének következtetéseit önmagára nézve is kötelezőnek tartotta, s ezért többször is módosított álláspontján. Az MKP III. kongresszusán (1946. szeptember) például a népi demokrácia magyarországi megvalósításának négy ismérvéről beszélt (az államosítások bizonyos 122minimuma; a mezőgazdaság kapitalista útra térésének megakadályozása; a dolgozók életszínvonalának emelése; a munkásság és parasztság megfelelő képviseletének és döntő befolyásának biztosítása a kormányban), amelyeket – a NEKOSZ-mozgalomra és a bélista-revízióra építve – nem egészen két hét múlva újabb kettővel toldott meg: a munkásság és parasztság kulturális felemelkedésének elősegítésével és a közigazgatási apparátus személyi állományának megváltoztatásával. Mégis 1947 szeptemberében a Tájékoztató Iroda alakuló üléséről azzal a következtetéssel tért haza, hogy a magyar népi demokrácia egész fejlődését elméletileg felül kell vizsgálnunk. Urbán Károly pontosan leírja, hogyan vezetett ez a felülvizsgálat egyidejűleg tisztázó és téves tételek átvételéhez, a sztálini dogmatikus népi demokrácia- és proletárdiktatúra-értelmezés uralomra jutásához, valamint Révai megbíráltatásához és fokozatos önkorrekcióihoz. S áttekintése azt is dokumentálja, hogy Révai felfogása a munkásegységről és ezen belül a magyar szociáldemokrácia megítéléséről hasonló átalakuláson ment át, népfrontprogramja pedig a jugoszláv pártot elmarasztaló Tájékoztató Iroda-határozat (1948. június) függvényévé vált.
Az új korszak eseményei csak súlyosbíthatták ezt a próbát, hiszen nemcsak a szocialista társadalom alapjainak és intézményeinek felépítését hozták magukkal, hanem az erőltetett és aránytalan iparosítást" a mezőgazdaság erőszakos szocializálását, a népfront elsorvasztását, a törvénytelen pereket, a kitelepítést, a személyi kultuszt és a háborús nyomorból alig kilábalt ellátás, valamint a felszabadult társadalmi energiák visszaesését is.
Íme a kettős kérdés, melyre a fordulat éve után az irodalom ügyeinek megítélésével kellett válaszolnia: önnön múltjának vállalása és az új korszak kihívása, melyet csak a résztvevő helyzetében fogadhatott.
Egyik válasza a kulturális forradalom megszervezése, a szocialista kulturális intézményrendszer kiépítése, s a tanulás, az olvasás, a film, a művészetek és a művelődés útjainak megnyitása a dolgozó osztályok és szegény rétegek előtt.
Másik válaszát beszédei és vitái fogalmazták meg.
Első megnyilatkozásai a kulturális életben is végbemenő fordulat alkalmaihoz kapcsolódtak: a szovjet festészet első magyarországi kiállításán mondott megnyitóbeszédet (1949), majd útnak indította a Szovjet Kultúrát (Tanuljunk a szovjet kultúrától, 1949), és programcikkben vázolta fel az első magyar népművelő folyóirat feladatait (Művelt Nép, 1950). Valóban alkalmi megnyilatkozások ezek, de aligha esetlegesek: a párt vezető ideológusa és az újjászervezett állam népművelési minisztere bizonyára irányadó szándékkal vállalkozott a szovjet példa felmutatására és a kulturális forradalom ama feladatainak kiemelésére, amelyeket elsőkként vetett fel a közösségi társadalom programja. Révai fordulatának e dokumentumait kiemelik az esetlegességből azok a gondolatok is, amelyekben 123fontosabb a koncepció távlata, mint az alkalom szolgálata. Ez azonban a fordulat első pillanatától kezdve nemcsak új erőforrás, hanem tehertétel is. Kétségtelenül új erőforrás az a felismerés, hogy a kultúrák és művészetek kapcsolatában a társadalmi és eszmei közösség a meghatározó, tehát a szovjet példát nemcsak a politikai aktualitás állítja a magyar nép elé, hanem új történelmi programjának logikája is. Hasonlóképpen egyértelmű Révai József népművelési programja, amelyben a kulturális forradalom célja nem csupán mennyiségi változás s nemcsak új, nagyobb közönség, hanem új tartalmú kultúra is. S a későbbi kimunkáltabb közművelődési koncepciókban is tovább élhetett Révai alapgondolata: "Az igazi népművelés […] nemcsak tanítja a népet, hanem tanul is tőle." Mindkét felismerés a történelmi fordulat szülötte, a mögöttük – egyelőre töredékesen – megjelenő érvrendszer azonban vagy benneragad a napi politikában, vagy pedig azonnal szűk korlátok közé szorítja az éppen fölszabadított új energiákat. Az új kulturális modellel szemben a nyugati művészet úgy jelenik meg mint tartalomnélküliség, formarombolás, dekadencia és szemét, terjesztése pedig "kísérlet a demokráciaellenes propagandára, aknamunkára, sőt, kémkedésre". S hogy ez nem csupán a nyugati kulturális szervek bírálata, az éppen akkor mutatkozik meg, amikor Révai érvelése az új művészet kérdőjelei elé érkezik. Már az impresszionizmus, a formalizmus és a formarombolás fogalmai mögött levő művészet általános elutasítása is jelzi, hogy az új eszmeiség és az új tartalmak kifejezését meghatározott eszközökhöz köti, nem elégszik meg a bírálattal, hanem pozitív eszményét is kifejti, teljessé téve következtetéseinek dogmatizmusát is. A szovjet festészetet azért tekinti példának, mert abban "a tárgyak nem elmosódottak, hanem a képen is azok, amik a valóságban. A rajz pontos és szigorú, a formák nincsenek felbontva, megfelelnek a valóságnak." Már ekkor sejthető, hogy ez az érvelés, miközben túllép az eszmei orientálás határain, egy meghatározott stíluskódex vállalásával magát az eszmeiséget is dogmák közé szorítja. S ennek csupán tünete a közérthetőség követelménye, amelyben az új művészet ellentmondásos koncepciója találkozott az új tömegkultúra programjával.
Lehetséges, hogy e napi megnyilatkozásokban csak utólagos tudatunk fedezi fel a koncepció csíráit, bizonyos azonban, hogy Révai József "fordulata" nemsokára rendszert alkot. Az alkalmat ehhez Lukács György irodalompolitikai elveinek bírálata szolgáltatta, amelyet bizonyára a párt vezetősége kezdeményezett. Amikor Révai József bekapcsolódott a vitába, már megjelent Rudas László kemény kritikája, s rá az összefoglalás és – a szó közvetlen értelmében is – a rendszerezés várt (Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez, 1950. március–április). Lukács György múltja, műveinek és gondolatainak teoretikus jellege már önmagában is koncepciók vagy ellenkoncepciók ösztönzője. Révai József nem maradt a Lukácsp-roblémák körén belül, hanem végigköveti azok tágasabb összefüggéseit is. 124Aligha véletlen, hogy bevezetőjében szükségesnek véli a Lukács-vita társadalmi és politikai szituálását. Abból indul ki, hogy "népi demokráciánk proletárdiktatúrává fejlődésével kapcsolatban szükségessé vált elméleti vonalunk felülvizsgálata" és a népi demokrácia fogalmának tisztázása. Az indokok közül pedig kiemeli "az osztályharc élesedését hazánkban és a nemzetközi arénán", valamint "a politikai és ideológiai éberség fokozását". Ezek olyan érvek, amelyekkel Révai a maga Lukács-értékelését indokolja, de egyben motívumul szolgálnak az ő értékeléséhez is. Mert a nagyobb összefüggésekre utaló bevezetőjéből kitetszik, hogy a népi demokratikus fejlődés elméleti koncepciójában fordulat következett be, s a kor vitái olyan közegben zajlottak, amelyet már a politikai és ideológiai hidegháború határozott meg. Révai a Lukács-vitát e fordulat és e közeg következményének látja, de az általa prekoncipiált összefüggést nem hagyhatja figyelmen kívül az őt értékelő utókor sem. Természetesen más kérdés, hogy a fordulat megalapozott és történelmileg szükségszerű volt-e, s hogy azoknak a problémáknak a belső logikája is elvezet-e a hidegháborúhoz, amelyek Lukács koncepcióját vitatottá tették. Az első kérdésre itt nem adhatunk választ, a második viszont a Révai-értékelés kellős közepébe vezet.
A vita igazi tétje a Szovjetunió által felszabadított országok – köztük Magyarország – jelene és fejlődésének formája volt. Révai Lukács koncepciójában nem az átmeneti korszak népi demokratikus programját vitatja, hanem a népi demokrácia stratégiai értelmezését: "Lukács elvtárs egy átmeneti és ideiglenes állapotot abszolút és végleges rendként fogott fel, arra vett irányt, hogy a népi demokrácia mint ilyen, tehát a polgári (a formális) demokráciától különbözve, megmaradhat és állandósulhat a kapitalizmus talaján." E bírálat etikai hitelét erősíthette volna, ha Révai önelemzésbe illeszti be, hiszen – amint láttuk – az átmeneti időszakban az ő népi demokrácia felfogása sok ponton találkozott Lukácséval. De ha a vitának ez a vonatkozása homályban maradt is, a fejlődés történelmi kérdésének reális összefüggései – a magyar kommunista párt régebbi stratégiai vitái – legalább formálisan felmerültek. Sajnos olyképpen, hogy Révai érvelése azonnal visszakanyarodott Lukács György vélt szubjektív tévedéseihez, a frakcióviták bemutatása helyett mintegy benne jelölve meg az új ideológiai gondok forrását: "Aki ismeri a magyar kommunista mozgalom történetét, az tudja, hogy Lukács elvtárs 1945–1949-es irodalmi nézetei összefüggnek sokkal régebbi politikai nézeteivel, amelyeket a magyar politikai fejlődésről és a kommunista párt stratégiájáról a húszas évek végén képviselt." Mindebből Révai azt a következtetést vonja le, hogy Lukács – bár küzdött az irodalmi és filozófiai harmadik út ellen – a plebejus demokrácia hirdetésével maga is a harmadik út képviselőjévé vált. Majd továbblép, s a klasszikus polgári realizmusban, melyet Lukács a dekadencia és a szocialista realizmus között követendő példának tekintett, 125az irodalmi fejlődés harmadik útját fedezi fel. A bírálatból kibontakozó ellenrendszer prekoncipiált jellege már abban is megmutatkozik, hogy benne a polgári realizmus és a plebejus demokrácia – mint a harmadik út megnyilatkozásának két formája – egymásnak felel meg. S a rendszer hasonlóképpen épül tovább akkor is, midőn Révai pozitív eszményekben fogalmazza meg az új irodalom megkülönböztető jegyeit. Elismeri, hogy közvetlenül 1945 után – taktikai okokból – nem lehetett felvetni a szocialista realizmus jelszavát, de szerinte annál inkább szükséges lett volna a szovjet irodalom népszerűsítése. Ezt az érvét azonban meg kellett támasztani a kritika kritikájával, amelyben Lukács véleményét a szovjet irodalomról deklaratívnak minősítette, a gazdasági-politikai és kulturális fejlődés egyenlőtlenségéről szóló Lukács-tételt pedig elutasította. Lukács György tétele ugyanis itt elégedetlenséget is kifejezett azzal a szovjet irodalommal szemben, amely egyre inkább hozzáidomult a sztálini korszak dogmatizmusához és voluntarizmusához. Így Révai, amikor Lukács véleményével szemben a szovjet irodalom világtörténelmi újszerűségét hangsúlyozta, maga is deklaratívvá vált, s vagy csupán egy absztrakt eszményt mutatott fel a szovjet irodalomban, vagy pedig vállalta a szűkítő, dogmatikus tendenciákat is. A deklaratív absztrakció és a dogmatizmus azonban egymásra utalt szemlélet megnyilatkozása, s Révai, amikor az új irodalomkoncepció fő elveit fejti ki, maga is egyre inkább rabja lesz e két egymásra utalt szemléletnek, s az új elvek ellentmondásait egyszerre fejezi ki azok tartalmaival és deklaratív-absztrakt megfogalmazásaival. Fő kérdése természetesen a világnézet, a politikai tudatosság szerepe az írói alkotásban, tehát más szóval a pártosság. Helyesen ismeri fel, hogy "a lenini párt-irodalom nem azonos az engelsi irány-költészettel", de pozitívumokkal érvelő gondolatmenete ezzel ki is merült. Azokat a gondolatokat viszont, amelyekkel Lukács kísérletet tett az alkotás – azaz az – és a pártosság viszonyának konkrét elemzésére és leírására, egytől egyik elutasította. Bírálatában Lukács partizánelmélete azonos lett a párttól való függetlenség hirdetésével, pedig az – ha eltekintünk a terminológiavitától – az individuális alkotás, a kreatív gondolkodás és a kommunista fegyelem, valamint a taktika és a stratégia ellentmondásainak feloldhatóságát fejezte ki. Hasonló indulattal bírálta az objektív realizmus programját, amellyel Lukács György – Balzac példájára hivatkozva – az átmeneti korszak írójának egyik lehetséges útját jelölte meg, s az elefántcsonttorony-szemlélet tiltakozását a kapitalista világ rútsága és szellemnélkülisége ellen olyan világnézetnek minősítette, amelyet – Lukácstól eltérően – nem mentegetni, hanem leküzdeni kell.
E kialakuló rendszer legnagyobb hibája az volt, hogy túlságosan szűknek bizonyult a fordulat éve előtti biztató eredmények befogadására, és a megalapozott fejlődés helyett az álradikális fordulatokat támogatta. A Lukács-vita egyébként szükségképpen vezetett el az irodalom új jelenségeinek 126mérlegéhez. Révai József ki is fejezte a kérdéskör e belső logikájának vállalását, s amiként a bevezetőben a nagypolitika felől közelítette meg a Lukács-problémákat, úgy kritikája kitekintésében az új irodalom térképén találta meg az elméleti problémák összefüggéseit. Tanulságos, hogy ez a kitekintés sokkal egyensúlyosabb, mint elméleti rendszeralkotó kísérlete. Lukács koncepciójának irodalompolitikai és elméleti bírálata láthatóan közvetlenebb függésben volt a fordulat éve után hivatalossá vált általános politikától, míg a magyar irodalom új jelenségeinek közegében a kritikus épebben megőrizhette a konkrétumok tanulságait, s – bár bizonyára akaratlanul – önkorrekcióra is vállalkozhatott. A Lukács-bírálat kitekintésében így megtalálhatjuk az új magyar irodalom fejlődésének valamennyi lényeges problémáját, s ezek elemzésében nemcsak a fordulat gyorsításának igénye tűnik fel, hanem a neofita túlbuzgóság megfegyelmezése is. Révai már ekkor a folytonosság és szakítás dialektikus jelenségét látja a történelmi és irodalmi fordulatban, s e szemlélet szellemében ítéli meg az irodalompolitika viszonyát a "régi írók"-hoz, a múlt irodalmi örökségéhez és önnön előtörténetéhez. Ezek a problémák azonban nemsokára kinőnek a Lukács-vita kitekintéséből, s a kialakuló irodalompolitikai rendszer középpontjába kerülnek.
A Lukács-vita után Révai József irodalompolitikai koncepciója úgy épül tovább, hogy mintegy intézményessé válik. Dokumentumai immár a Az MDP II. kongreszusán mondott beszéde (1951. február 26) és A magyar irodalom feladatai című felszólalása a Magyar Írók Kongresszusán (1951. április 30). Kiindulópontjai a Lukács-vita óta változatlanok: az élesedő osztályharc, a feszült nemzetközi helyzet s a gazdasági és politikai fő feladatok, amelyeknek alá vannak rendelve a kulturális forradalom teendői is. Általános elméleti tételei is őrzik a Lukács-vita szellemét, sőt, pontosabban körülhatárolttá válnak, és azonosulnak a sztálini korszak megfogalmazásaival. Most már "formájukban nemzeti és tartalmukban szocialista kultúrákról" beszél, a pozitív hős kritériumát pedig – a zsdanovi forradalmi romantika jegyében – az előremutató vonásokhoz köti: "Az írónak a pozitív hős figurájának megalkotásánál kötelessége nem beleragadni a jelenbe. Meg kell mutatnia az előremutató mozzanatokat, csírákat." S ami már a Lukács-vitában sejthető volt, a szocialista realizmusban nemcsak eszmeiséget lát, hanem stíluseszményt is: "Zeneszerzőink nagy része kezdi megérteni […], hogy a zenének is realistának kell lennie, népszerűnek és dallamosnak, hogy a magyar népzenére és a klasszikus magyar zeneirodalomra, mint alapra építve kell tovább mennie, hogy kifejezhesse a zene nyelvén szocializmust építő népünk új érzelmeit."
Régebbi termékeny gondolatmenetének folytatását azonban még ebben a megváltozott közegben is felfedezhetjük. Különösen az irodalom nemzeti egységének gondolata és a "marxizmus és magyarság" problémaköre között látszik közvetlen kapcsolat. S ez érthető is, hiszen az új társadalmi 127rendszer megalapozása megkívánta a korábbi nemzeti törekvések és új célok összehangolását, de sürgette a társadalom haladó rétegeinek egyesítését is. Ezért hangsúlyozta Révai, hogy a pártirodalom lenini elvét nem szabad időtől és tértől elvonatkoztatva alkalmazni, kizárva a népi demokrácia irodalmából mindazokat, akiknek művei a lenini mértékkel még nem mérhetők. A szektarianizmus és a neofita túlbuzgóság szűkkeblűségével eltorzítja a proletár hegemónia elvét és gyakorlatát, a nemzeti egység híve tehát elkerülhetetlenül szembekerül vele. Érvelésének érvénye azonban attól függ, hogy a nemzeti egység és a népfront programja a valóságban, a politikai gyakorlatban hordoz-e tartalmakat, s e politikai és társadalmi fogalmak kiürülése természetesen maga után vonja az irodalom nemzeti egységének frázissá válását is. Révai gondolatmenetében következetes volt: az elsők között lépett fel a proletárhegemónia szűkkeblű elve és gyakorlata ellen, s azt is látta, hogy az irodalom nemzeti egységének létrehozása nem egyszerű összeadási művelet. Ennek megfelelően programja a türelmes nevelésben jelölte meg az irodalompolitika módszerét, s óvott az adminisztratív megoldások túlbecsülésétől. Szerinte az irodalmi egység fő szervezői a kommunizmus eszméi és a szocializmus sikerei. S nemsokára azt is kimondta, hogy az egység nemcsak megengedi, hanem feltételezi is a stílusirányzatok meglétét: "A stílusirányzatok különbözősége nem egyszerűen csak formális mozzanatok különbözőségét jelenti, hanem az élet látásának különbségét, az élet bizonyos oldalainak meglátását és kiemelését az egyik írónál, az élet más oldalainak meglátását és kiemelését a másiknál […]. Egy nép nem egyarcú […]. Ebből az következik, hogy egyarcú, egysíkú, egy kaptafára húzott irányzatok nélküli, szürkén egységes irodalom nincs, nem lehet és nem kell."
Az irodalom nemzeti egységének programja és "marxizmus és magyarság" gondolatának folytatása azonban csak akkor lehetett volna megtartó és ösztönző erő, ha az irodalompolitika strukturális elemévé válhat. Ennek alapelvei azonban – mint láttuk – a nemzetit a tartalomtól elválasztott formává fokozták le, s az egységes irodalom elé kötelező eszményként állították a zsdanovi forradalmi romantikát, valamint a stílusrealizmust. Emellett Révainak ezek a beszédei irodalompolitikai megnyilatkozások voltak, tehát lehetetlen elvonatkoztatni őket az irodalompolitika fő formájától: a gyakorlattól. Ez pedig a fentebb rekonstruált gondolatmenet legtöbb pontjának ellentmondott: türelmetlenség jellemezte, túl nagy szerepet biztosított az adminisztratív intézkedéseknek, s hozzá idomult ahhoz a népfrontpolitikához, amely valójában csupán formális intézmények tevékenységében öltött testet. De külön-külön Révai gondolatmenete és irodalompolitikai gyakorlata is ellentmondásos volt. Érvelésében a minőségi programot gyakran hatálytalanították konkrét irodalmi példái, másrészt viszont gyakorlati türelmetlensége és adminisztratív irányító stílusa sem akadályozta meg abban, hogy például teret adjon több 128népi író kibontakozásához és a nemzeti irodalmi örökség jelentékeny részének megőrzéséhez. Ez az ellentmondásosság legösszetettebben Révai József sematizmuskritikájában mutatkozott meg, éppen azért, mert a szocialista irodalmi fejlődés kulcskérdéséhez kapcsolódott, egyaránt kifejezve Révai koncepciójának lehetőségeit és ellehetetlenülését.
Révai utolsói korszakán végigvonul a sematizmus elleni küzdelem. Az Ady-könyv írója, aki oly érzékeny tudással mozgott a szimbolista líra szövevényes világában, nem fogadhatta el a sematizmus primitív, szűkös eredményét. Érdemes végigkövetni e küzdelem alakulását. Már a Lukács-vitában megindult. Feltűnt a kritikusnak, hogy az új irodalom alakjai nem elég elevenek, az író szavait szajkózzák ahelyett, hogy kifejeznék önmagukat és a való életet; a lelkesedés kezd merevvé, külsődlegessé válni; sok író visszariad a lélek rajzától és a magánélet ábrázolásától. Ezekkel az észrevételekkel azonnal a probléma közepébe vág. Még közelebb visz a bajok gyökeréhez, amikor a megoldást keresi: "Fiatal (és öreg) szocialista íróink legyenek bátrabbak, merészebbek a valóság ábrázolásában. Ne féljenek a nehézségek leírásától, ne egyszerűsítsék az életet, ne azt a hangulatot erősítsék népükben, hogy minden simán megy, hanem azt a hangulatot, hogy simán semmi se megy, nehézségek vannak és lesznek, de leküzdjük őket." Egy év múlva az MDP kongresszusán ezekre a problémákra irányult az országos figyelem is. Révai itt megjegyzéseinek rendszerbe foglalása mellett a kritikai küzdelem fontosságát is kiemelte, s a sematizmust az irodalmi kibontakozás fő akadályának minősítette. Ez segítette elő, hogy a közvetlenül a pártkongresszus után összeült írókongresszus a sematizmus elleni küzdelem eszköze lehetett, melyet Révai ismét új gondolatokkal igyekezett hatékonyabbá tenni: írókongresszusi felszólalásában az irodalom tudatnevelő szerepének sajátosságait emelte ki, s annak adott hangsúlyt, hogy a pártos írónak nemcsak "felülről, hanem alulról is" látnia kell az államvezetés problémáit. Nem sokkal később a színművészeti konferencián az új magyar darabok eszmei zsúfoltságáról beszélt, és bírálta azt a törekvést, mely álkonfliktusokkal akarja megteremteni az élet igazi harcaitól elforduló színművek hiányzó feszültségeit. A sematizmus elleni küzdelem serkentő hatással volt az új magyar irodalom fejlődésére. Az egészséges fordulat ereje mégsem érvényesült, sőt hamarosan új bajokba ütközött. Sejthető volt, hogy nem sikerült leásni a gyökerekig. A sematizmus problémái legtöbbször formaproblémákká váltak. Révai ugyan utalt az irodalmi bajok társadalmi vonatkozásaira is, de végső érve az írói szubjektum torzításaira vezette vissza az alkotás szervi hibáit. Ma már látható, hogy a sematizmus problémátlan, egyszerűsítő valóságszemlélete a korszak voluntarista politikájának megfelelője volt. Révai az irodalom jelenségeit figyelve észrevette az aggasztó jeleket, s ki is fejezte aggodalmát, de az ötvenes évek elején uralkodó politikai koncepcióból kiindulva és ahhoz igazodva nem ismerhette fel az igazi összefüggéseket. 129Pontosabban: az irodalmi sematizmus társadalmi és politikai okainak feltárása és felszámolása egyet jelentett volna a dogmatikus rendszer önbírálatával és önfelszámolásával. Ez az önmagát gúzsba kötő szemlélet csökkentette formai hibává a lényegi bajt, s ennek szülötte az elégtelen kórelemzés, amely nyilvánvalóan csak tüneti kezeléshez vezethetett. Révai később megsejtette ennek veszélyeit: látta, hogy a kritika "a sematizmus elleni harcot nem elsősorban az eszmeiség, hanem […] a forma, a mesterség, az őszinteség stb. alapján vívta". De a kor kritikája csak ennek a sajátos irodalmi háborúnak a logikáját követte. Ennek a kényszere alól kellett volna kitörnie az irodalompolitikának és az irodalmi életnek egyaránt.
Hasonló képlettel találjuk magunkat szemben, ha a hagyományok értékelésére vonatkozó gondolatokat emeljük ki Révai József írásaiból. Bírálói már sokszor vitatták azt a megállapítását, amelyben a 20. század nagy "pokoljáróival" szemben a harmonikus Petőfit állította eszményként az új magyar irodalom elé: "Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula – és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila műveinek egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem József Attila útját folytatja, hanem – az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában – visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele összekapcsolva. Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai." Ha ezt az érvelést összevetjük az ötvenes évek elejének olyan kulturális jelenségeivel, amilyen az Erkel-kultusz és a mellőzött Bartók kontrasztja, az arányeltolódás Munkácsy és Derkovits Gyula népszerűsítése között, valamint új építészetünk "újklasszicista" orientációja, láthatjuk, hogy itt is nagyobb jelentőségű, összefüggő gondolatok húzódnak meg. Az összefüggésekből az olvasható ki, hogy Révai és a kor kulturális politikája nem számolt a két világháború közötti évtizedek bonyolult és vívódó művészetével, de nem számolt annak a történelmi és társadalmi örökségnek az ellentmondásaival sem, amelynek azonnali feloldását a szocialista építés kezdetén is csak az illúzionista politika várhatta el. Révai nagy tanulmányai felől nézve ez a tétel nyilvánvalóan ellentmondásos, hiszen nemcsak Adyra érvényes, hogy nem "ámulhat" többé büntetlenül Petőfi módján a valóságon. A 20. század bonyolultabb valóságát kifejező irodalmi korszakok "átugrásában" is voltaképpen az egyszerűsítő valóságszemlélet nyilatkozott meg. A dogmatizmus éveiben Révai e problémakörben is csak elvont korrekcióra volt képes: érzi ugyan, hogy az irodalmi örökség felfogása ilyképpen passzivitásra készteti a jelen 130alkotóit, s gondolatmenetét megtoldja azzal a jelszóval, hogy "menj előre". A feloldó gondolat tehát ismét deklaratív: üres pátoszával jelzi önnön holtpontját.
A korszak kulturális irányító munkájának dramaturgiája szerint a pártkongresszus után valamennyi művészeti szövetség elvégezte a maga számvetését, amelynek során megintcsak Révai József adta meg az értékelés végső mérlegét és fogalmazta meg a politika kívánalmait. Felszólalásai a művészeti konferenciákon nemcsak alkalmazták pártkongresszusi tételeit, hanem ki is egészítették érveit, és kifejezték a dogmatizmus korszakának belső mozgását. Így a Színház- és filmművészetünk kérdéseiről című beszédében (1951. október 15) is egyszerre találjuk meg a sematizmus bírálatának kiterjesztését és hozzá idomítását az általános politika voluntarizmusához. Az osztályharc nem sorvaszthatja el a nevetést és nem igazolhatja a prüdériát – mondta. – S a mesterkélt modernizálás voltaképpen hamis aktualizálás, amire nincs szükség, mert a klasszikusok éppen azzal bizonyítanak a mi igazunk mellett, hogy reális ábrázolói voltak a maguk korának. De Révai azt is kimondja, hogy a művészeti fejlődés kulcskérdése "az új magyar dráma", ami az adott közegben a tárgyalt műfajt, az elméleti összefüggésben pedig az új művészeti szemléletnek a konfliktusokhoz való viszonyát jelentette. Révai már korábban felismerte, hogy a sematizmus az idillikus valóságszemlélet szülötte, de most, a dráma vitájában e szemlélet ellenképének megfogalmazására is rákényszerült. "A nagy dráma – mondta – […] mindig akkor jött létre, amikor életre-halálra folyt a harc a régi […] és az új […] között […] Ebből következik, hogy az új szocialista dráma megszületésének valamennyi feltétele nálunk is adva van… Az új életanyagnak a drámaisága nemcsak a kapitalizmus és a szocializmus összecsapásából adódik, hanem adódik a szocializmus felépítéséből magából is." Révai gondolatmenete itt elérkezhetett volna a szocializmus belső konfliktusaihoz, de ehelyett megállt, majd visszakanyarodott a múlt maradványainak hatásához és ahhoz a felkészületlenséghez, amelynek kialakulásában a sematizmus "hurrá-optimista" szemlélete is szerepet játszott. Sőt, Révai még ezt a drámaiságot is hamar "hatástalanítja": "az életnek ez az új drámaisága megszünteti a régi tragédia feltételeit. Az új hős, aki a haladó társadalomért harcol, nem bukik el a régi elleni harcban…"
A vitasorozat legfeszültebb pillanata az építészeti tanácskozáson következett be, midőn a felszabadulás utáni első magyar építészeti törekvések felvetették az avantgarde értékelését. Révai hangja itt volt a legkeményebb, szemlélete pedig a legszűkösebb (Az új magyar építészet kérdései, 1951. április 24). Igaz, az avantgarde – Révai szóhasználata szerint: a modernizmus – provokáló témája korábban aligha merülhetett fel, hiszen Lukács György ugyancsak kritikusan közelítette meg, az új magyar irodalom nagy része pedig már a fordulat éve előtt sem tekintette 131követendő irányzatnak. Az építészeti vita mégsem maradt helyi érdekű, mert a művészet létkérdését – viszonylagos autonóm fejlődését – vetette fel, s ezen belül a szocialista művészet viszonyát önnön történetének ama irányzataihoz, amelyeket a sztálinizmus kibontakozása szorított vissza. Révai antimodernista véleménye jól ismert volt már a Lukács-vitából, de míg ott csak az elefántcsonttorony-magatartás bírálatára épült, itt szembekerült olyan irányzatokkal is, amelyek tudatosan vállalták a társadalmi funkciót, sőt harcot. Bírálata tehát itt nemcsak a szocialista művészeti törekvések körét szűkíti le, hanem azt a történelmi hagyományt is, amelynek folytatását az új korszak vállalhatta. Így a Bauhaust és az egész modern építészeti mozgalmat az első világháború utáni forradalmi hullám elapadására, a német forradalmi erők vereségére és a forradalom megtagadására vezeti vissza. S még elutasítóbb az irodalmi expresszionizmussal, amelynek emberszolgálatát "nem valódinak", lázadását pedig "hatóságilag engedélyezettnek" minősíti, amely valójában a figyelem elterelését szolgálta az osztályharc döntő kérdéseiről. Indoklásában ismét e művészeti irányzatok és a népmozgalmak kapcsolatának hiányára hivatkozik. Csakhogy még ha hiteles is ez a diagnózis, vajon nem éppen a 20. század ellentmondásos történelme igazolja-e azokat a művészeti törekvéseket, amelyek – akár elvontan vagy áttételesen – egyszerre fejezték ki a társadalmi programok világjavító igényét és drámáját. Révai ezt a kérdést fel sem teszi, mert a forradalmi mozgalmak történetéről kialakított véleménye eleve adott volt, ami azután szükségképpen találkozott prekoncipiált stíluseszményével. Amikor Bernáth Aurél a vitaindító Major Mátéhoz csatlakozva azt javasolja, hogy a szocialista építészet a klasszicizmus helyett a modern törekvésekhez nyúljon vissza, a festészetben pedig Munkácsy helyett Nagybánya hagyományából induljon ki, Révai újra előveszi a szovjet festészeti kiállítás megnyitóján felsorakoztatott érveit, s olyan új összefüggésbe helyezi őket, amelyben Munkácsy már nemcsak a közérthető művészet példája lesz, hanem egy kötelező érvényű művészetfelfogás jelképe: "Nagybánya vagy Munkácsy – ez azt fejezi ki, hogy a világot minek fogjuk fel: látványnak-e vagy történetnek…" Innen ered a képzőművészet "irodalmias" bírálata, amely a dogmatizmus éveiben uralkodóvá vált, s amely voltaképpen önnön tárgyának belső törvényszerűségeit hagyta figyelmen kívül. Az építészeti vita is egy sajátszerűség elismertetéséért folyt. Megtagadása pedig eleve érvénytelenítette a ráépülő teóriákat és konkrét műértékeléseket. A történelem ezért fordította visszájára Révai érveit, amikor kikerültek a prekoncepció köréből: "Azt építjük-e, amiért helyt tudunk állni harminc vagy ötven év múlva is? Vagy olyasmit építünk, amit meg kell tagadnunk nem harminc év múlva, hanem rögtön elkészülése után."
Révai József gondolatmenetének ellentmondásait a Déry-vita hozta felszínre a legnyíltabban, és egyben feltárta az ellentmondások párttörténeti 132és irodalomelméleti forrásait is (Megjegyzések egy regényhez, 1952. augusztus-szeptember; Irodalmunk egyes kérdéseiről, 1952. október). A vita tárgya ugyanis Déry Tibor Feleletének II. kötete volt, amely széles körű társadalomrajzban mutatja meg a munkásság életét, osztályharcát s találkozását a forradalmi mozgalmakkal, valamint párhuzamait az értelmiségi elégedetlenséggel. A regény megítélése az irodalompolitika kifejtésének és alkalmazásának foglalata volt, tárgya azonban közvetlen vitát is kiválthatott a párt politikájának előtörténetéről s olyan továbbélő kérdéseinek megítéléséről, amilyen a két világháború közötti magyar kommunista párt stratégiai célja és szektarianizmusa. Révai szerint Déry azért tartja távol a párttól fiatal munkáshősét, mert a magyar kommunista mozgalmat szektásnak s ezért szűk hatókörűnek látja és ábrázolja. Révai értelmezésében Déry szándékosan vezeti el Köpe Bálintot a földalatti kommunista mozgalom fertőzött területeire, hogy így indokolhassa kiábrándulását és közeledésének természetellenes lassúságát; s ugyanezért tudatosan fordítja vissza másik – értelmiségi – hőse útját a lázadástól a cinizmusig, amelyet azután bírálat nélkül hagy. Ellenérveiben egyaránt hivatkozik a szocialista realizmus tételeire és a párttörténetre. Az illegális kommunista párt szektarianizmusát és taglétszámában mutatkozó elzártságát ő sem tagadja, de tipikusnak a "kifejlődőben levő ellenerőket" látja: "tipizálni – írja – csak sűrítéssel, lényeges mozzanatok kiemelésével, az előremutató erők hangsúlyozásával lehet, mégha ezek az erők egy adott pillanatban még csak csírájukban vannak is meg." Ez a tétel persze elvontan a földhözragadt szemlélet fölszabadítására és a voluntarizmus igazolására egyaránt alkalmas: érvénye a Felelet II. kérdéskörében attól függ, hogy reális párttörténeti tendenciákat fejez-e ki. Révai konkrét párttörténeti érvei – sajnos – a dogmatizmus és a szektarianizmus önigazolását szolgálják. Amikor vitapartnerei a két világháború közötti magyar munkásmozgalom elnyomottságára, visszamaradt öntudatára hivatkoznak, ő az "előremutató" hős tipikusságát azzal indokolja, hogy Magyarországon már volt proletárforradalom, amivel – bár akaratlanul – a régi maximalista párt stratégiai koncepció fő érvét eleveníti fel. S amikor mások a Szociáldemokrata Párt és a KMP éles polarizációját a két párt között elhelyezkedő frakciók felidézésével vitatják, Révai nemcsak a frakciók, hanem a szociáldemokrácia fölött is szektás bizalmatlansággal ítélkezik: "A frakciók nem a szociáldemokrata párt és a kommunista párt között helyezkedtek el mintegy átmenetet képezve köztük, hanem a rendőrség ügynökségeként ugyanazon az oldalon helyezkedtek el, mint a szociáldemokrata párt: a kommunistaellenes oldalon." Innen nézve a regény kommunista diáklánya is csak a rossz pártmunkás típusának képviselője lehet, mert "szellemi ábrázatát nem a pártért élő ember gondolatai határozzák meg, hanem a szerelmi szenvedély egy polgár iránt". Igaz, Révai is tudomásul veszi a lány keserű felismerését – "ezért az emberért 133adtam fel a pártot? " –, de az a véleménye, hogy "erre […] a viszony legelején kellett volna rájönnie". Tehát – bár teóriáiban elutasítja az egyszerűsítést – a kommunista pozitív hős személyiségrajzát egyetlen kritérium érvényesülésére szűkíti le, s fejlődését – kiiktatva belőle a belső dráma lehetőségét – konfliktusmentes folyamatokkal azonosítja. S ki az a polgár, akivel a kommunista lánynak találkozásuk első pillanatában szembe kellett volna fordulnia? Farkas Zénó egyetemi tanár, a regény első kötetének lázadó értelmiségije. Az ő további útját Révai két okból bírálja: indokolatlannak tartja, hogy a forradalmi munkásosztályhoz való közeledés helyett a burzsoázia haláltáncába veti magát, s "megértőnek" véli, hogy az író ezt a fordulatot objektivitással ábrázolja. Ezután persze hiába határolja el magát "az ellenség" sematikus megjelenítésétől: érvelésében a sematizmus ellenszere is csupán a "bővérű emberábrázolás" lesz, s fel sem vetődhet ennek feltétele, a kor történelmi, társadalmi és etikai konfliktusainak elemzése. Így végső következtetése sem lehet más, mint a szektás múlt ábrázolásában megnyilatkozó írói ítélet visszafordítása. Szerinte a Felelet II. ideológiai mondanivalója ugyanaz, mint A befejezetlen mondaté: "ad-e lehetőséget a forradalmi mozgalom a benne résztvevő egyes embereknek arra, hogy emberileg, erkölcsileg, egyénileg nőjenek, fejlődjenek? Vagy nem vezet-e a kommunista mozgalom elkerülhetetlen, tragikus összeütközéshez a benne résztvevő egyes emberek életében?" Révai Déry kérdését a polgári dekadencia álproblémájának minősítette – s láttuk –, a konfliktus realitását pedig tagadta. Gondolatmenetében tehát a Felelet II. bírálata a szektás szemlélet térhódításának jele. A Déry-vitában összeütköző két koncepció azonban bonyolultabb képletet sejtet. Mert ha a regény kiindulópontja a két világháború közötti magyar kommunista mozgalom szektarianizmusa, akkor nemcsak a kritikus ítélete viseli magán a tárgy szellemét, hanem az íróé is. Révai "az előremutató erők hangsúlyozásával" a szektás múlt apológiáját követelte, Déry viszont egy korszak tragikus torzulását végzetszerű jelenséggé növesztette, amely kikerülhetetlenül meghatározza a kommunista mozgalomhoz csatlakozó egyén sorsát.
A Déry-vitában Révai József álláspontját nemcsak a Felelet II. tárgya – a magyar kommunista mozgalom élő múltjának értékelése – határozta meg, hanem az a következtetés is, amelyet az irodalmi fejlődés elemzéséből a párt központi vezetősége levont. Révai a regénynek mind a kritikájában, mind pedig a vitájában ebből a következtetésből indult ki: "Az írókongresszus után úgy látszott, hogy irodalmunk jó úton halad […]. Ma irodalmi közéletünket bizonyos ideológiai zűrzavar […] jellemzi […]. És mert ez így van, azért tartotta a párt Központi Vezetősége szükségesnek, hogy a Felelet második kötete kapcsán felvesse az irodalmi életünkben mutatkozó káros ideológiai jelenségek kérdését." Tehát Déry társadalomábrázolását nemcsak önmagában látja szimptomatikusnak, hanem rokon 134jelenségeiben is. Örkény István Lila tinta című novellájában éppúgy a pusztuló burzsoázia megsajnálását és megsajnáltatását fedezi fel, mint Déry "megértő objektivitásában". Amit pedig a Felelet II-ben moralizálásnak minősített, azt az újabb magyar lírában mint a kételyek és ingadozások ideologizálását utasítja el, polgári hangulatok felbukkanásának minősítve a fájdalom-lírát éppúgy, mint a halálérzés kifejezését. Helyzetértékelését kétféle megokolással támasztja alá. Az újra és újra felidézett objektív ok (a hazai és a nemzetközi osztályharc élesedése, melynek következtében elkerülhetetlen az értelmiség egyes rétegeinek ingadozása) mellett szubjektív motívumokkal is számol, melyeket a sematizmus elleni harc "elferdülésében" jelöl meg: "A színvonal, a forma egyoldalú hangsúlyozása a sematizmus elleni harc címén arra vezetett, hogy eltompult az éberség a kispolgári és polgári pánik-hangulatok jelentkezésével szemben." Elméletileg tehát helyesen ismeri fel, hogy a sematizmus felszámolásában nem elég a "Tanulj meg írni" programja, hanem ennek egybe kell épülnie a valóság elemzésével. De végül ez a felismerés is a politikai helyzetelemzés következtetéseihez igazodik, s arra ösztönöz, hogy a sematizmus elleni harc készítsen fel a nehézségekre, az osztályharc élesedésére, a jövőépítés áldozataira. Pedig az új magyar irodalom ekkor már a szatirikus ábrázolást is szembesítette a szocialista szemlélettel. Révai – a szovjet viták nyomán – maga is beiktatta gondolatmenetébe "a szocialista élet bírálatának" lehetőségét, de azonnal meghúzta a határokat is: "A szocialista kritikai realizmus nem lehet csak leleplezés." Ezért részesíti csupán deklaratív elismerésben Veres Péter Almáskertjét, miközben a benne megfogalmazott bírálatot az osztálytartalmától megfosztott hivatal és állam elutasításának minősíti.
Így érkezik el a kétfrontos harc programjának meghirdetéséhez, a sematizmus és az ellensematizmus egyidejű elutasításához. De hová vezethetett az az elvontan helyes elv, amely – hic et nunc – még a sematizmus felületi elemzését is ki akarta egyensúlyozni az alig felszabadult írói kísérletek megszorításával?
