Nagy István
Nagy István
Nagy István élete és írói munkássága eszmélésétől kezdve szorosan összefonódott a forradalmi munkásmozgalommal. Ő is, mint példaképe, Gorkij, az "élet egyetemén" nyerte képesítését, de ez az "egyetem" nála kezdettől fogva a szervezett munkásság, az illegális kommunista párt iskolája. Gorkij íróként lesz szocialista forradalmár; Nagy István forradalmárként író. "A szervezett szocialista munkásság nélkül sohasem lettem volna azzá" – vallja egy önéletrajzi visszaemlékezésében. Valóban, a munkásmozgalom kibontakozása, a vallási, nemzetiségi ellentétek föloldódása, a parasztság és kispolgárság felé visszahúzó nosztalgiák leküzdése: műveinek nemcsak témáját, problémavilágát adják, hanem e rendkívül bonyolult történelmi küzdelem jegyében születtek: az erdélyi, soknemzetiségű munkásosztály "genezisének" művészi megfelelői.
1903-ban született; már apja is lelkes szakszervezeti tag; a gyermek Nagy István esténként a Marseillaise dallamát hallja dúdolni, és "Petőfi elvtárs" személyes megismeréséről ábrándozik. Apja odavész a háborúban és a fiatal asztaloslegénynek kell anyjáról és testvéreiről gondoskodnia. Szabadulása után hamarosan a kommunista párt aktivistája lesz. Az illegalitás nehéz körülményei között, a letartóztatás, a munkanélküliség örökös veszélyében születnek első írásai, melyeket egyszerre feszít felgyűlt írói mondanivalója és a politikai agitáció eleinte még nem tökéletesen harmonizáló szándéka. Saját költségén, összekuporgatott filléreiből adja ki első regényét, a Nincs megállást (1933), melyért letartóztatás, csendőrvegzatúra a honorárium, de tapasztalnia kell, hogy még azokat is – egyszerű munkásnőket, parasztasszonyokat – baj érte, akiknél ezt az elkobzott könyvet megtalálták. Így döbben rá, milyen felelősséget jelent a leírt szó, hogy ő semmit sem mondhat csak a maga örömére. Az előbb idézett tömör vallomás mögött ilyen életfedezet áll. De életének és művészetének, a történelemnek és írói sorsának mélyebb összefüggésére még inkább és mintegy jelképesen világít rá legnagyobb regényének, az Oltyánok unokáinak története. E regényt már 1934-ben írni kezdi, de 1935-ben börtönbe kerül. "A készülő regény szempontjából jó, hogy így történt. A börtönben tapasztaltak alapján félretettem az egészet. Amikor kiszabadultam, teljesen más indítással újra kezdtem a regényt. De 1940 tavaszáig csak az első részével készültem el. Akkor ismét félbeszakadt a munka, behívtak Besszarábiába tankfogó csapdákat ásni, majd pedig Caracalba internáltak. És ez megint csak előnyére vált a készülő regénynek." Előnyére a késés, majd a sietés: a művet azért kell sebtiben befejeznie, mert a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben megindult a románüldözés és minél előbb szükség van a történelmi mementó megjelentetésére.
Ez a kiragadott példa jól mutatja, milyen körülmények között alakult Nagy István művészete és mint használta fel a kényszerű körülményeket is a maga igazának erősítésére.
Pályája egyetlen, töretlen ívben visz föl e regényig. A Nincs megállás körül született karcolatok, elbeszélések (Csodabicikli, Jótékony prémeskabát, Csak halva szülessék) többségükben még plasztikus életképek csupán, kitűnőek 983élesek, de legföljebb valami sajátságos, kemény irónia emeli ki őket a naturalista próza konvencióiból. Mint Gaál Gábor írja, "bármennyi erő is nyilvánul meg bennük, csak éppen, hogy utal magára… igazi tere voltaképp a széles sodrású mesének s az alakok áradásának helyet adó regény". Nem telik bele sok idő, s a szigorú kritikus tolla alól már kiszaladt az elragadtatott elismerés: "Nagy István nem is költ, hanem értelemmel lát el egy feje tetejére állított világot."
A fejlődés iramára mi sem jellemzőbb, mint hogy a Nincs megállás szerzőjét 1926-ban már az Erdélyi Szépmíves Céh drámapályázatának nyertesei között találjuk, Kós Károly és Tamási Áron társaságában. Igaz, álnéven pályázott, de az Özönvíz előtt kolozsvári bemutatóján az ünneplő szervezett munkásság és a fanyalgó "hagyományos" közönség előtt kiderült, kit rejt az "Asztalos Miklós" név. E dráma szerkezete még gyakorlatlanságra vall, de alakrajza tökéletes.
Ezidőtt íródik a Külváros című társadalomrajz is, mely mintegy nekifutás, előkészület A szomszédság nevében (1941) című regényhez. Ez a mű egy külvárosi kommuna születésének története. Kolozsvár proletárnegyedében, a "Boldog utcán túl", munka után loholó, férjükért aggódó, elhagyott és egymásra acsargó asszonyok élik a maguk szürke, kilátástalan életét. De egyszerre megmozdul ez az anarchikus ember-tenyészet. Közös vállalkozásba kezdenek: segélyezőt, bölcsődét, közös konyhát szerveznek, játszóteret építenek. Nagy István kitűnően ábrázolja, hogy ez a szervezkedősdi valami nagyobb "ügy" pótlékaként jelentkezik először, félig-meddig csak játék, elfeledkezés a mindennapi gondokról, de a sok hercehurca közepette egyszerre csak ott a szemünk előtt az összetartó, erejét ismerő proletárközösség. Nagy István egy pillanatra sem téved át az allegorikus ábrázolásba, mégis ezek az együgyű, házsártos vagy irigy asszonyok, a maguk "közösével" egy osztály és egy világrend születésének útját járják végig. "Közösüket" betilthatja a hivatal, gyermekgondozójukat átveheti a kegyes hölgyek valláserkölcsi alapon álló szervezete, a szívükből nem lophatják ki, amit a maguk erejéből megszereztek. Takács néni örökké emlékezni fog rá, hogy éjnek idején, titokban ő is lecsúszott a gyermekeknek épített csúzdán – s ez azért lett élete legboldogabb pillanata, mert annak örült, hogy másokért tehetett valamit.
Ugyancsak a negyvenes évek elején (1943) jelenik meg a Boldog utcán túl című elbeszéléskötete. E válogatás legérettebb alkotása a címadó hosszabb elbeszélés, egy városba szakadt, munkássá lett parasztlegény ábrázolása, valahogy mindig balul sikerülő tüsténkedése, hogy összekaparhasson magának annyi pénzt, amivel a falujába visszamehetne. A főhős végül lelkében is munkássá válik – honossá a befogadó osztályban.
Nagy István írásainak különös jelentősége volt a hazai magyar irodalomban. A bécsi döntés után könyvei Magyarországon jelennek meg. Nagy István, Asztalos István novellái és regényei a Korunk betiltása után így szinte kizárólagosan képviselték a szocialista prózát irodalmunkban. Ezen túlmenően, mikor a nemzetiségi uszítás fölerősödött a hivatalos propagandában, a türelem és egymásrautaltság ábrázolásával mindketten ártalmas illúziókat oszlattak és rámutattak a nemzetiségi probléma pozitív megoldására. Ez a történelmi igény hatott sürgetően az Oltyánok unokái című Nagy István-regény születésére is. Ez a mű természetesen jóval több, mint egyszerű agitáció a román–magyar barátság mellett. A szélesen hömpölygő regény egy román 984szegényparaszt család széthullásának megrendítő rajza. Az első, falun játszódó rész nagyszerűen mutatja az író hatalmas anyagismeretét és mély beleélőkészségét. Milusea, ez az Olt menti falu, alapsejtje annak a balkáni feudálkapitalizmusnak, mely egyesíti magában a legmohóbb és legprimitívebb pénzszerzést a leggátlástalanabb elnyomással. Görög származású földesura együtt gürcöl adósaival és jobbágyaival, s ugyanakkor szemérmetlenül kifosztja őket. Ez az alak is bűnös és áldozat egyszerre. Ebben a regényében Nagy István kitör a szociográfikus, dokumentáris realizmus korlátaiból, nem társadalomrajzot ad, vagy egy közösség együttes fejlődését követi nyomon, mint a Külvárosban vagy a Szomszédság nevében sokalakos kompozíciójában, hanem emberi sorsok sokszor szinte végletesnek tetsző fordulataival fejezi ki a történelem mozgását. Milyen jellemző az öreg Ileánának tragédiája! Megharapja egy veszett kutya, s Bukarestbe küldik, hogy oltassa be magát, de az asszony annyira nem bízik semmilyen "felsőbbségben", hogy még fiaival is összevész, és megszökik. Mikor odahaza kitör rajta a betegség, vele együtt az évszázados paraszti düh is, a földesúr ellen. A könyv második része a városba vetődött két Oltyán fivér útját mondja el. A serdülőkorban még önző és fékezhetetlen Alexát a bosszúvágy, a tudásszomj eljuttatja a forradalmi munkásmozgalomhoz, a jámbor, igazságszerető Dimitriben pedig éppen jótulajdonságai fordulnak a visszájukra, mert képtelen szembenézni a valósággal. Ebben a részben remekel leginkább Nagy István, mikor a német mesteremberekből, román és magyar vándormunkásokból összeverődött kollektíva sorsában megragadja a hallatlanul izgalmas folyamatot: miképp lesz ebből a sokfelől jött hadból egységes munkásosztály, s a szolidaritás jegyében miképp csapódnak ki, lepleződnek le a nemzetiségi előítéletek. Még a kis inasgyerek is "úgy érezte, mintha Vasile, a román kovács és ez a magyar gépész egy anyának lennének a fiai. Egy olyan közös anyának, aki lehet, hogy Szent Anya, de az is lehet, hogy csak egy igen jó vénasszony, ki a nagyvilágban bódorogva itt is, ott is elhagy egy-egy jó fiat, hogy mindenféle nyelven pártjára keljenek a szegény fiatal inasoknak."
Az Oltyánok unokái témájánál s méginkább nagyszerű művészi kidolgozásánál fogva nemcsak az író életművében áll a csúcson, hanem megkülönböztetett helye van a két háború közti idők magyar prózájában is. E műben érik-szélesedik epikai ábrázolássá a József Attila lírájában megpendített eszme, a szocialista néptestvériség gondolata és ennek a munkásosztállyal való szoros kapcsolata. Az adott időszakban, mikor a fasizmus és a szovjetellenes háború körülményei között a szocialista próza minden más áramlata föld alá szorul, Nagy István regénye úgyszólván az egyedüli sikeres epikai vállalkozás, melyben a téma és a szocialista koncepció tökéletesen harmonizál. Újabb, már a felszabadulás utáni időkre átutaló szakasz epikai "nyitánya" az Oltyánok unokái: a népiség és a szocialista eszmeiség szoros összefonódásának egyik első jele.
A felszabadulás utáni időkben Nagy István intenzív és sokirányú tevékenységet folytat. Figyelmét az első években mindenekelőtt a közvetlen politikai küzdelem köti le. De publicisztikai írásain túl, ennek az időszaknak gyümölcse második drámai kísérlete, a Gyár ostroma, (1947) melyben egy munkáskollektíva küzdelmét örökíti meg a "kettős hatalom" korában, mikor egyszerre ura a gyárnak a tőkés és az üzemi bizottság. Ekkor jelennek meg a korábban betiltott 985írásai is, így az Ember a jég hátán című hosszabb elbeszélés, melynek félig román, félig magyar főhősét a királyi Romániában mint magyart, a bécsi döntés után mint románt üldözik – és ő maga sem tudja már, kiféle is lenne. A 40-es évek végének terméke néhány novella, amely később a Legmagasabb hőfokon című regénybe (1951) torkollik. E mű egy államosított gyár igazgatójának, Bucsi Károlynak küzdelmét beszéli el, miképp ismeri föl a gyár sokféle rendű-rangú munkásában a barátokat és az ellenségeket. Asztalos Istvánhoz hasonlóan Nagy István is egyik fontos feladatának tekintette az ifjúsági irodalom ápolását. A még a felszabadulás előtti időkből való Réz Mihályék kóstolója az erdélyi próza legjobb erényeit sűríti: mindenekelőtt a színes, fordulatos nyelv, népmesei hangvétel adja sajátos báját. Témában, feldolgozásban modernebb kísérlet az Ácsék tábort vernek című pionir-regény (1961). Önéletrajzi visszaemlékezéseit több kötetben rendezte sajtó alá: A harc hevében (1949), Egy év a harmincból (1951), Huszonöt év, (1959).
