Gaál Gábor
Gaál Gábor
Gaál Gábor nem volt erdélyi származású, 1891-ben Jászfelsőszentgyörgyön született. Tanulmányait a budapesti egyetemen folytatta, magyar irodalomtörténettel foglalkozott. Részt vett a Galilei-körben, a KMP megalakulásakor párttag lett. A Tanácsköztársaságban az oktatásügyi népbiztosságon dolgozott, majd a Vörös Hadsereg politikai megbízottja lett. A proletárdiktatúra 968bukása után Bécsben és Berlinben élt, 1926-ban Kolozsvárott, sokrétű életműve megalkotásának színterén telepedett le.
Gaál Gábort elsősorban mint kivételes képességű, nagy szerkesztőt tartották számon kortársai és így emlékezik rá az utókor is. Ő maga is ezt a tevékenységét tartotta legtöbbre. "A lap hivatása a lényegem" – írta egy levelében, és maga válogatta cikkgyűjteményének előszavában is a szerkesztői gyakorlat közben született, alkalmi írásoknak nevezi kritikai, irodalompolitikai, esztétikai munkáit. Osváthoz, Mikeshez szokták hasonlítani, mint felfedezőt, mint nevelőt, mint irodalomszervezőt, aki akárcsak ők, roppant energiáját egy folyóirat színvonalának biztosítására, a kialakított koncepciónak megfelelő tehetségek megkeresésére és kifejlesztésére áldozta. Gaál Gábor több irányú és semmilyen vonatkozásban nem mindennapos képességeit túlnyomórészt valóban a Korunk szolgálatába állította. A lap érdekében nyomorgott majdnem egész életében, mert a Korunk nemhogy nem tudta őt eltartani, hanem ellenkezőleg, ő vállalt magánórákat, alkalmi munkákat és a nyári hónapokban átmeneti állásokat polgári szerkesztőségekben, hogy nem is annyira saját, mint a lap anyagi bázisát valahogy előteremtse. Mindent ő csinált: munkatársi gárdát szervezett, megtervezte az egyes számok anyagát, lelevelezte, kiküzdötte az elképzelt írások megszületését, néha hónapokig folytatva az írásos vitákat az egyes szerzőkkel azért, hogy a maximumot sikerüljön kihozni a témából és írójából. Tele van kikívánkozó megírnivalókkal, de mindig félreteszi, elodázza az egyéni kifejezés igényét, hogy kis hónapos szobájában, melyben a Korunkat maga szerkesztette, mások kéziratait javítsa, tökéletesítse, vagy el nem készült, sürgős mondanivalókat maga fogalmazzon meg a lapban használt nevei (Szentgyörgyi Anna, Szeremley László, Szalay István stb.) valamelyikének szignójával. Rámaradt a korrektúra átnézése, az előfizetők nyilvántartása, a folyóirat "üzleti" ügyeinek, terjesztésének intézése és adminisztrációja is. És a küzdelem az állandó létbizonytalansággal, mely hónapról-hónapra megszűnéssel fenyegette a lapot. Körülvéve figyelő rendőrökkel, kaján ellenségekkel és gyakran értetlen, érzékenykedő barátokkal. Mert barátai, munkatársai is sokszor megbántódtak a puritán forradalmár követelő szenvedélyéből fakadó "ridegsége és bogarassága" miatt. Gaál Gábor egy ilyen panaszra azt írta bírálóinak: "Maguknak történelmi a feladatuk s ezt a feladatot nem lehet azzal elintézni, hogy kisütik rólam, hogy bogaras vagyok." Ez a válasz egybecseng az előbb idézettel: "A lap hivatása a lényegem." Vagyis Gaál Gábort nagy szerkesztővé nem elsősorban és nem csupán irodalomszeretete, színvonaligénye, lapszervezői adottságai tették, mint azokat, akikhez hasonlítani szokták, hanem egész életét, egyéniségét, szemléletét átható politikai-ideológiai meggyőződése. Az akadályok tornyosulásától csüggedő munkatársainak ilyeneket írt, "A dolgozatot… tessék a katona feladatának tekinteni, akire munkát bíztak." A többiek nem mindig voltak erre képesek, ő azonban sohase hátrált. A Korunkat őrhelynek tartotta, a történelmi haladásért folytatott élethalálharc előretolt bástyájának. És ő maga őr volt a strázsán. Pedig akik Kolozsvár utcáin vagy az ottani irodalmi kávéházban nap nap után találkoztak vele, sem nyomorát, sem rendkívüliségét, sem forradalmár mivoltát nem fedezhették fel megjelenésén. Pedáns, keménygalléros, pápaszemes tanár benyomását keltette, legalábbis azokban, akiknek nem tűnt fel, hogy az öltözetében, viselkedésében 969jámbor nyárspolgárnak – Beniuc szávai szerint – "feledhetetlen oroszlánfeje van".
Gaál Gábor tanáros külseje előéletét is takarta. Egy Pest környéki cselédlány törvénytelen fia volt. Már az egyetemen a galileistákhoz csatlakozott, majd az első világháborúban az antimilitarista mozgalomhoz. A Tanácsköztársaságban jelentős szerepet töltött be: a közoktatásügyi népbiztosság tantervelőkészítő bizottságában működött, aztán színházi lap előkészítésével bízták meg. 1919 nyarán az észak-magyarországi fronton Lukács Györgynek, az ötödik vörös hadosztály politikai megbízottjának tanácsadója, később a vörös parancsnok-képző iskolán hadügyi megbízott. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, és filmvállalatnál helyezkedik el mint dramaturg. Következő állomása Berlin, ahol Korda Sándor mellett dolgozik. 1925-ben kísérletet tesz a hazatérésre, de letartóztatják. Sikerül elmenekülnie és 1926-ban Romániában telepszik le. Eleinte Hatvany Lajos támogatja, akinek egy időben személyi titkára volt, de megismerkedve Dienessel, nem alapít Hatvany segítségével önálló lapot, hanem a Korunkhoz csatlakozik. Szerkesztői tevékenysége a Korunk betiltása után nem ér véget; mikor Horthyék alatt a nevét sem használhatja, könyvszerkesztői munkát végez: szöveggyűjteményt állít össze Táncsics műveiből, teljes Petőfi-kiadást készít elő és sajtó alá rendezi Szepsi Csombor Márton útinaplóját. Azután behívják katonának, fogságba esik és visszatérése után röviddel, ismét lap élén áll: 1946 nyarától az Utunk című hetilapot vezeti. Ebben a lapban a változott körülményeknek és a folyóirat profiljának megfelelően, újra tökéletesen érvényesülnek szerkesztői képességei. Mint egyetemi tanár és akadémikus pedig nevelői tehetségét, elméleti tudását adja át sok-sok tanítványának.
1954-ben halt meg Kolozsvárott, hatalmas, máig is csak részben feldolgozott életművet hagyva maga után. Mert bármilyen kiváló szerkesztő volt is, nemcsak szerkesztő volt. És bármilyen nagyszerű szervező, felfedező, nevelő – nem is csak az. Álnéven költő és műfordító is volt, de csak legközelebbi barátai tudtak erről az oldaláról. Filozófiai, közgazdasági, szociográfiai, politikai cikkeket is nagyszámban írt, mert polihisztori műveltség kellett ahhoz, hogy valaki egyetlen folyóirattal a magyar haladás fórumait, hiányzó lapjait, könyvkiadóit pótolja. Igen értékes hagyatéka rendkívüli méretű, még kiadatlan levelezése, amelyben egyszerre érvényesül a marxista sajtóorgánum ideológusa és propagandistája, az irodalompolitikus, a forradalmár, az egyéniség és a kor dokumentátora.
Életművének legfontosabbja mégis irodalomelméleti, irodalomkritikusi működése. Gaál Gábort a marxista irodalomelmélet és irodalomértékelés úttörői és nemzetközi méretekben jelentős gondolkodói között kell számon tartanunk. Gaál Gábor mércéje az irodalmi alkotások és irányzatok vizsgálatánál is az volt, mint minden egyéb területen. "A művészet feladata – idézte Hegelt – az idő legfontosabb érdekeit tudatosítani." Aszerint ítélte meg tehát az írók és az irodalmi jelenségek eredményeit, hogy mire jutottak koruk viszonyainak feltárásában, a jövő arculatának kialakításában.
Ennek megfelelően határozta meg a kritika szerepét is: "A kritika közéleti funkció. S egyáltalán nem az az igénye, hogy a közönség esztétikai ízlésének nevelője legyen… A kritikus… feladata a valóság ama jelenségeinek vizsgálata, 970amelyek a műalkotást kiváltották." Vagyis a mű anyagának a valósághoz fűződő viszonyát kell a bírálónak elemeznie és azt, hogy milyen osztálynak a tudatával ábrázolja az író a társadalmi folyamatokat. A társadalmilag aktív irodalom kialakításának érdekében Gaál Gábor sokszor szót emel a riport és a dokumentum-regény mellett, de nem végeredménynek, hanem az új valóságábrázolás kezdeteinek, "szociális előfeltételeinek" tekinti ezeket a műformákat. "Nem kitalálókra, fantáziaképtermelőkre s nem is ábrázolókra, fotografusokra és naiv propagandistákra van szükség" – állapítja meg egy tanulmányában. Napjaink irodalmának napjainknak, "az átmenet napjainak" értelmét kell megfejtenie; olyan irodalmat vár el tehát, "mely nemcsak ábrázol és magyaráz, nemcsak lelkesít és tudatosít, hanem az előrelépéshez segít, a változtatáshoz hozzájárul". A szépirodalom és a kritika szerepének ilyen felfogása a realizmus, még pontosabban a szocialista realizmus követelése. Gaál Gábor kritikai éleslátása azonban nem elégedett meg realista látszatokkal és felületekkel. Egyetlen művet sem fogadott el valósághűnek pusztán a témaválasztás, a népközelség a külső leírások vagy az írói kijelentések alapján. Rendkívül érdekesek és tanulságosak bírálatai és tanulmányai ebből a szempontból is. Mikor például a harmincas évek elején a Helikon-írók egy csoportja a realizmus felé fordul, máig aktuális érvénnyel fejti ki – egy akkor megjelent realista törekvésű regény alkalmából – a realista módszer megvalósításának alapvető akadályait a polgári szemléletű írók tudatában, amely, mint kimutatja, óhatatlanul romantikus. Romantikus mindenek előtt azért, mert társadalomkritikája "örök emberi" szempontú és ez maga is romantikus eszmény. Ennek következménye, hogy a polgári író meséje rendszerint lélektani. A cselekmény a lélekben játszódik: "A tipikus romantikus séma, mely szerint a legelső a tudat, az ideológia és csak azután következik esetleg! – a valóság." Ennek a romantikus kiindulásnak minden tartalmi és művészi következményét kérlelhetetlen logikával tárja fel Gaál Gábor, bebizonyítva, hogy az író semmit sem tud megmutatni a valóságból, ha egy pillanatra sem nyitja túl szemét "a szexuál-pszichológiai és intellektuel-világnézeti spintizálásokon", és arra is rámutat, hogy mi ennek a szűklátókörűségnek társadalmi oka: a polgári szemléletű író a valóság elől a neurózisokba menekülő embereket igazolni, sőt heroizálni kívánja. Romantikusan "szenvedéssé" és "szépséggé" emeli azt, "ami valójában helyzet nemismerés és reális érzék hiánya". "Ez a vonal azonban szerzőnél szükségszerű, mert azok, akik e zavarokon túl vannak, antipatikusak szemében…" Elgondolkoztatóan időszerű ebben az itt vázolt fejtegetésben annak leleplezése, hogy a polgári látásmód idegenkedik a racionálistól, a következetestől, az egyértelműtől; emberinek, rokonszenvesnek a gyöngét, a bizonytalant, az ellentmondásost tartja. Egy másik bírálatában kimutatja, hogy a realista törekvésű fiatal Kacsó Sándor figurái hiába népiek, ha módszere analitikus és lírai, ábrázolása nem lesz valósághű. Tamási Áron tehetségének készséges elismerése mellett sem hallgatja el, hogy népiessége sámánisztikus és "a varázslatok és bűvöletek szürrealizmusát teszi a valóság erőinek játéka helyébe". Karácsony Benő Napos oldalának romantikus szemléletét ott éri tetten, hogy az író hőse az ésszerű összefüggésekkel szemben ironikus, eszménye a természet. Pedig – mint egy más alkalommal kifejti – "minket a társadalmi-termelési és nem a természeti rendbe állított ember érdekel". Ennek a megállapításnak a közlésétől 971nem tartotta vissza Gaál Gábort az sem, hogy annak a Szilágyi Andrásnak második regényével kapcsolatban írta ezt, akit pedig első jelentkezésekor kitörő örömmel és bizakodással üdvözölt. Gaál Gábor szigora és megvesztegethetetlensége sosem csökken, mivel kizárólag az ügyet tartja szem előtt, amit szolgál, a szocialista tudat formálásának ügyét és minden más meggondolást ennek rendel alá. A realizmus és a romantika kérdése egész kritikai munkásságának központi problémája. Ám semmi merev, előregyártott, spekulatív tételesség nem korlátozza nézeteit; a romantikát is teljesen elfogadható és helyénvaló módszernek tartja ott, ahol egybeesik "a hozzátartozó osztály társadalmi-történeti fejlettségi fokával". Szilágyi romantikáját is csak akkor értékeli negatívnak, amikor úgy látja, hogy az az író tudatának lemaradását tükrözi a témául választott világ valóságos állapotához képest.
Általában semmilyen formai, stílusbeli sajátosságokhoz nem köti az általa körvonalazott irodalmi eszmény megvalósítását. Rokonszenvez a társadalmi ihletésű avantgard kísérletekkel is; kizárólagos követelése a konkrét társadalmi viszonyok adekvát tükrözése. "A konkrét világból soha nem vezet ki, de a konkrét világon – a változás irányában – mindig túlmutat" – írja a szocialista realizmust elemző egyik fejtegetésében. A bonyolult társadalmi folyamatoknak, a fejlődés törvényszerűségeinek felismerését pedig csak a dialektikus-materialista szemlélet teszi lehetővé: ezért a szocialista realizmus meghatározó kritériuma nála – ahogy Tóth Sándor bizonyítja Gaál Gábor irodalmi hagyatéka című cikkében – a világnézet, mely képessé teszi az írót az objektív történeti-társadalmi mozgás fősodrának és ebből következően a szocializmus távlatainak embersorsokba sűrített, művészi felmutatására. A dialektikus és materialista világértelmezésen alapuló realista látásmód szükségszerűen hordozza magában a pártosságot, a tudatos és aktív állásfoglalást, a tendenciát, mivel – a már előbb idézettek szerint – "a konkrét világon – a változás irányában – mindig túlmutat".
Egy helyen azt írja Gaál Gábor, hogy sosem a részletek érdekelték, hanem mindig a példák, az eszmények, a feladatok… És valóban, az egyes művekről szóló kritikái a tárgyalt műveken keresztül mindig az irodalom fő kérdéseit igyekeztek megválaszolni: a korabeli polgári irodalom világképét boncolták, a születő szocialista irodalom jellemzőit körvonalazták: példának, eszménynek, feladatnak.
Legtöbbet természetesen az erdélyi irodalommal foglalkozott, következetesen elítélve a Helikon-közösség eszmeiségének káros vonásait. Egyik legfontosabb megnyilvánulása e téren az "Erdélyi-e vagy romániai magyar irodalom?" című cikke, melyben azt bizonyítja, hogy az erdélyi magyar írók végleg elszakadnak a valóságtól, ha nem fogják fel, hogy "irodalomról sohasem szabad gondolkodni a hozzátartozó nép (nemzetiség) nélkül". Az erdélyi írók potenciális közönsége pedig már hosszú idő óta szétáramlik az új történelmi adottságban, százezrek hagyták el Erdélyt és helyezkedtek el Románia más vidékein. És ezzel nemcsak lakhelyük, hanem történelmi-társadalmi környezetük is változik – magyarázza Gaál Gábor –, más befolyások érik őket, új magyarság van kialakulóban. A romániai magyar irodalomnak ilyen körülmények között egyedül az adna létjogosultságot, ha felmérve az aktuális társadalmi folyamatokat, transzszilvánból romániaivá alakulna át – vonja le végül a helyes konklúziót.
972A Helikon-társaság epigonizmusát bírálva, azt a jellemző megjegyzést teszi egyszer, hogy az epigonizmus karakterbeli fogyatékosság is. Ez a megjegyzés elsősorban őrá magára jellemző. Érzékeny elemzőkészségével kitapintotta, hogy az írás nemcsak a szerző képességeitől, hanem jellembeli, erkölcsi adottságaitól is függ. Az író egyszerre objektív és szubjektív tükröző. Önmagán át szűri a világot és művével önmagát is megmintázza. Éppen ezért tartotta szükségesnek Gaál Gábor, hogy az alkotói szubjektumot is mérje. Gátlás nélkül tehette, mert ő maga nemcsak nagyszerű képességű, hanem tántoríthatatlan jellemű ember is volt. Írásainak nem is csak tartalmából, hanem szálkás, egyenes, bátor és szuverén stílusából is sugárzik, hogy mennyire kimagasló képviselője annak a militáns és realista humanizmusnak, amelynek vállalását szívósan és kitartóan követelte saját műveiben éppúgy, mint a Korunkban íróktól és olvasóktól egyaránt.
