1929–1940. Szocialista irodalmi törekvések. A Korunk
9631929–1940. Szocialista irodalmi törekvések. A Korunk
Amíg az új helyzet okozta minden kezdeti nehézsége ellenére az erdélyi magyar polgári irodalom viszonylag gyorsan erős és szilárd kiadói és folyóirat-bázisokra tett szert, mivel e vállalkozások mögött jelentékeny gazdasági és politikai erők: az erdélyi földbirtokos- és banktőke, valamint magyarországi hivatalos körök közvetlen és közvetett támogatása állt, addig a nehéznél is nehezebb helyzet volt osztályrészük a szocialista tendenciájú kulturális szervezkedési kísérleteknek, melyek főleg az első időszakban forradalmi emigránsok köreiből indultak ki.
Dienes László és Bölöni György már 1919-ben kommunista szimpatizáns, radikális magyar lapot indítottak a román fővárosban, Bukaresti Hírlap címen, de vállalkozásuk rövidesen csődbe jutott. A húszas évek közepén Aradi Viktor, a román származású, de a hatalomváltozás előtt Magyarországon működő ellenzéki újságíró szervez a Jövő Társadalma címen marxista igényű társadalomtudományi szemlét Erdélyben, de folyóiratát, mely pedig felkelti a haladó értelmiség érdeklődését, hamarosan betiltják.
Voltak a romániai munkásmozgalomnak ezeken kívül is rövidebb-hosszabb ideig fennálló magyar nyelvű kulturális lapjai, az idővel azonban egyetlen marxista sajtóorgánum vívott bámulatos és diadalmas harcot: a kolozsvári Korunk, amely tizenöt éven át, 1926 januárjától 1940 szeptemberéig, a magyar kormánycsapatok bevonulásáig tartotta fenn magát. Nemcsak a leghosszabb életű, hanem egyúttal a legszínvonalasabb, legbefolyásosabb, legsokoldalúbb magyarnyelvű marxista sajtóorgánum volt ez a folyóirat a két világháború között,
A Korunkat 1926–29 között Dienes László, a Tanácsköztársaság emigráns népbiztosa szerkesztette. Ebben az időszakban a lap polgári radikális jellegű volt, a magyarországi októbrista progresszió társadalomtudományi folyóiratára, a Huszadik Századra emlékeztetett. Dienesnek az volt a szándéka, hogy e "világnézeti szemle" köré gyűjti a magyar forradalmak előkészítésének részesévé vált és azóta szétszóródott haladó értelmiséget. Gaál Gábor 1938-ban egy, a Korunkat értékelő előadásában úgy látja, hogy Dienes szerkesztése idején a folyóirat a történelmi helyzetnek megfelelően "az idő keresztmetszetét" akarta adni. Ezért a legélesebb ellentmondások is megfértek oldalain, mert ekkoriban az értelmiséget a "lét sokféleségének seregszemléje inspirálta". A háború utáni Európa intellektuális alapélménye ugyanis a "minden válságba került" élménye volt. Mindent felül kellett tehát vizsgálni: a gazdasági problémákat, a társas élet formáit, a tudomány, a művészet, a szellem produktumait. Ez az állapot a legkülönbözőbb spekulációk, fikciók, következtetések, oknyomozások és ideológiák közlését teszi indokolttá. Mindenesetre ezen az eklektikus fejlődési fokán is széles távlatú, az emberi lét és tudat minden szférájára figyelő, európai színvonalú fórum volt a Korunk. Szépirodalmi anyagában is újszerűt, érdekeset, haladót és művészi értékűt nyújtott. Többek között Panait Istrati, Dosztojevszkij, Hašek, Toller, Nyeverov, Déry, Kassák írásait publikálta első évfolyamaiban.
Gaál Gábor, aki 1927-ben már ír a folyóiratba, 1929-től társszerkesztője, 1931-től annak egyedüli szerkesztője lesz. Ő a lapot az illegális kommunista párthoz kapcsolja és ennek megfelelően alakítja át, fokozatosan kicserélve a munkatársi állományt éppen úgy, mint az olvasóhálózatot. Szinte sziszifuszi 964feladatra vállalkozik, A lap anyagi létét biztosító polgári támogatókat elidegeníti a folyóirattól, a rutinos tollforgatókkal egyetemben, és jóformán a semmiből nevel és szervez olyan új, marxista készültségű publicista és irodalmár-gárdát, amelyik képes a Korunk magas színvonalát biztosítani, mint például a mártírhalált halt Antal János, Brassai Viktor, Józsa Béla, Kovács Katona Jenő, Korvin Sándor, Salamon Ernő, valamint Balogh Edgár, Becski Andor, Csehi Gyula, Fábry Zoltán, Gáll Ernő, Jeszenszky (Molnár) Erik, Jordáky Lajos, Kahána Mózes, Méliusz József, Nagy István, Szilágyi András és sokan mások. Szervező munkája az egész világon szétszóródott magyar forradalmi értelmiségre kiterjed. Több mint ezer munkatárssal tart fenn állandó levelező kapcsolatot. Főleg ezen az úton rendeli, szerkeszti, korrigálja a cikkeket, igazítja útba, tájékoztatja és tanítja a szerzőket. A Korunk romániai káderei közül került ki később a magyarpárti ellenzéki mozgalom, a Falvak Népe mozgalom, a MADOSZ, a Vásárhelyi Találkozó számos szervezője. Itt csírázott ki a romániai magyar szocialista szépirodalom is.
A folyóirat terjesztését baráti társaságok létesítésével oldja meg, ezek a féllegális körök előfizetőket gyűjtenek és propagandamunkát végeznek a munkások között, Kolozsvárt, Bukarestben, Nagyváradon, Temesvárott, Aradon, Marosvásárhelyt, Brassóban és másutt működtek ilyen szervezetek. Hosszú időn át büszkén hirdethette a Korunk borítólapja, hogy Románián kívül három országban: Magyarországon, Jugoszláviában és Szlovenszkóban van szerkesztősége. Ilyenformán az 1000–1200 példányban megjelenő folyóirat a világszerte szétszéledt magyar emigráció forradalmi szellemének ébrentartását és a magyar nyelven olvasó haladó értelmiség fejlesztését szolgálta. A fasizmus fokozatos előretörése azonban egymás után megszüntette külországi lehetőségeit. Magyarországról már 1933-ban kitiltották, a náci térhódítás nyomán pedig a jugoszláviai, a szlovenszkói és a nyugati kapcsolatok is megsemmisültek. Ez óriási veszteségeket jelentett minden esetben munkatársi és előfizetői hálózatában egyaránt. A Korunk bizonytalan léte így egyre ingatagabbá vált, hiszen megjelenésének anyagi feltételeit Gaál Gábornak és a folyóirat köré tömörülő kommunistáknak személyes áldozatkészséggel kellett biztosítaniuk. A másik fenyegető rémet, a betiltás állandó veszélyét mindenekelőtt Gaál Gábor hárította el, személyes képességeivel. Olyan "tolvajnyelvet" kellett meghonosítania, amelyik fölött a cenzúra szemet hunyhat. De nemcsak a hatóságokkal volt szükséges számot vetni, hanem az olvasókkal is. Amint Gaál Gábor Valóság és irodalom című cikkgyűjteményének előszavában elmondja, a Korunk nem azoknak készült, akikről szólt. Haladó, kommunista szimpatizáns, de mégiscsak polgári értelmiséghez juttatta el az illegális párt, a munkásosztály törekvéseit úgy, hogy ne riadjanak meg a kommunista eszményektől és állásfoglalásoktól, hanem ellenkezőleg, segítséget kapjanak a valóság követelményeinek konzekvens végiggondolásához. És ugyanakkor biztosítani kellett, hogy a folyóirat irányvonala a burkolt kifejezéssel ne deformálódjék. A Korunk minden nehézséggel megbirkózott. Tizenöt éven át, kihagyás nélkül, minden hónapban megjelent a bátran, gazdagon és gondosan szerkesztett hat ív. Szerkesztésének története bizonyítja, hogy Gaál Gábor frázismentes igazságot mondott, amikor a maga és munkatársai nevében így vallott a Korunkról: "Ez volt életünk egyetlen tartalma."
9651938-ban, 1939-ben és 1940-ben Gaál Gábor három előadásban ismételten elemezte folyóiratának célkitűzéseit, eredményeit, problémáit, annak az alapelvnek jegyében, hogy a szerkesztést mindenkor: "csak az idő történelmiekben, szellemiekben, társadalmiakban megnyilvánuló áradata érdekelte." E koncepciónak felelnek meg a Korunk periódusai, ennek rendelődnek alá a lapban található témák és a témák tárgyalásainak arányai, az állásfoglalások, az értékítéletek, de már maguk a kérdésfeltevések is. Szinte kulcsot ad a folyóirat helyes szempontú vizsgálatához, mikor azt mondja: "A rendező gondolkodás mindig csak azokat a kérdéscsoportokat állítja előtérbe, amelyek az adott időpontban feltétlenül és szembeszökően jellemzőek arra a megállított időre, amelyben a világot épp nézzük." És a Korunk valóban mindig a valóság konkrét viszonyaiból indult ki, mindig ennek a konkréten kitapintott valóságnak megfelelően határozta meg a társadalom előrehaladásának soron következő állomását.
A Korunknak a húszas, harmincas évek fordulója körül bekövetkezett balratolódását teljesen indokolttá, sőt szükségszerűvé tette, hogy a világgazdasági válsággal, majd a fasiszta Németország létrejöttével "az idő erőinek álarcosbáljáról lehullottak a maszkok". A puszta szemlélődés, felmérés ideje lejárt. A választás, az állásfoglalás, a bírálat, az útmutatás ideje jött el. Ez az állásfoglalás a Korunk részéről határozott volt, nyílt szembehelyezkedés a retrográd erőkkel, nyílt pártolása a haladásnak: de joggal állapította meg Gaál Gábor, hogy nem szűk, nem egyoldalú szemlélettel, ellenkezőleg, az elsők között hirdetve a progresszió irányába tartó összes szellemi csoportok szövetségének szükségességét a fasizmus romboló erőinek visszaveréséhez. A Korunk igen hamar felismerte a népi arcvonal eszméjének helyességét. Ez a felismerés tette lehetővé, hogy megszabaduljon rövid időre jelentkező szektás vonásaitól éppúgy, mint attól az átmeneti tendenciától, hogy a népies harmadik út szigorú elítélésével egy időben bizonyos engedékenységet tanúsítson munkásmozgalmon belüli elhajlások képviselői iránt. És az 1938-as évtől kezdve azt is felismerte a Korunk: a helyzet odáig fajult, hogy annak az orgánumnak, amelyik "az idő számos neve közül az egyiket írta homlokára", az elemi emberi jogok érvényesüléséért, a humanizmus alapvető ideáljainak megvédéséért kell immár felsorakoznia, amennyiben méltó akar maradni múltjához, vállalkozásához.
A Korunk, amely a "jelenkor-kutatás" fóruma kívánt lenni egész fennállása alatt, amely "az életegész, a történelemegész, a társadalomegész" értelmét vizsgálta szüntelenül, következetesen megoldotta az idő diktálta változó feladatait. "Mindig a realista humanizmus egyetlen következetes magyar nyelvű orgánuma volt" Romániában, a két világháború között. Mindennel foglalkozott, mindent bevont érdeklődési körébe, amely a korabeli társadalom mozgásának, fejlődésének szempontjából számottevő. Nyomon követte a lényeges politikai tendenciákat és a háttérben a döntő faktort: a világgazdaság alakulását, a Szovjetunió épülését, a nyugati világ helyzetét, a gyarmati népek harcait, a fasizmus mozgatóit, a kelet-európai népek speciális problémáit. A filozófia, a pszichológia modern áramlatait, az irodalom, a művészetek irányzatait, koncepcióit és termékeit. A lehetőséghez képest az utolsó pillanatig éles és egyértelmű antifasiszta propagandát fejtett ki: elsőnek közölte a csehszlovákiai értelmiség 1938-as felhívását a kultúra megmentésére, Čapek 966utolsó írását a nemzeti szocialista okkupáció után bekövetkező öngyilkossága előtt, a haladó szellemű és mártírsorsra jutott volt magyarországi csehszlovák kultúrattasé, Anton Straka panaszait arról, hogy magyar soviniszták Kassán leverték édesapja emléktábláját stb.
A Korunk általános irányvonalának megfelelő volt irodalomszemlélete is. Gaál Gábor megfogalmazásában "az épp időszerű irodalmi munkához" igyekezett a folyóirat is – kritikusi, esztéta tevékenységével ő maga is – hozzájárulni: "ezért mindig az előretartó törekvések megfogalmazására vállalkozott". Vagyis a tendenciák, a folyamatok, a nagy összefüggések vizsgálatát tartotta fontosnak, annak általános és konkrét kimutatását, hogy a polgári művészet fővonalában hanyatló szakaszához érkezett, mert eredeti hivatásának, a valóság sokoldalú, mélyreható, a változás szükségességét sugalló ábrázolásának már nem tesz eleget, hanem megelégszik a gyönyörködtetéssel, az érdekességgel, a szép játékos kiélésével. A polgári szemléletű író ezzel megszűnik "a valóság lelkiismerete" lenni.
A Korunk nem titkolta, hogy mint a szellemi élet minden megnyilvánulását, az irodalmi műveket is elsősorban a közösségnek, méghozzá a 20. század "válságba került emberi közösségének" a szemszögéből értékeli. "Az irodalmi művek a közösség számára készülnek. Nyelvi formájuk és tartalmi mondanivalójuk jogán is a társadalmi létben gyökereznek s mint ilyeneknek teljes vagy nem teljes, elfogadható vagy elfogadhatatlan természetét csak az méri le, hogy hogyan és milyen mértékben alkalmazhatók? Lehet-e élni velük, vagy sem?" – írta Gaál Gábor Világválság és világirodalom című cikkében, 1932-ben. Olyan irodalmat támogatott, amelyik "az életközösségbeli, a társadalmias látományát" képes nyújtani, amelyik nem hajlandó az igazság és a "művészi" szétválasztására, amelynek döntő vonása: "az életvalóság tendenciája, amely ma is az, hogy az élet változni akar." Ez az irodalom "nem a pszichológiai, hanem a szociológiai lényt ábrázolja, nem a csupasz egzisztenciát, hanem az egész valóságával együttlétezőt (a koegzisztenciát), nem a biológiai-pszichológiai szerkezetében, hanem a valóság előterében mozgó embert." Vagyis azt az eszményt támogatta a Korunk, melyet később, 1934-ben az I. szovjet írókongresszus szocialista realista alkotói módszerként hirdetett meg.
Sokan azzal vádolták a Korunk esztétikáját, irodalompolitikáját, hogy elvi meggondolások, társadalomtudományos követelmények alapján lemondanak a szépről mint a művészi érték kritériumáról. Nem mondtak le, bár, ha választaniuk kellett, inkább eltekintettek "a stilisztikai gyöngeségektől", de nem tekintettek el "a gondolatiaktól". Nem ez volt azonban a lényeg, hanem annak helyes felismerése, hogy az irodalom új fokát csak kivételes nagyságok tudják zökkenésmentesen elérni. Az irodalom egésze pedig egyetlen oldalon sem áll soha kivételes nagyságokból. Az élő irodalom folyamatában tehát a fejlődési tendenciák támogatása vagy elvetése az elsődleges kritikusi tennivaló. Ezenkívül is teljes joggal állíthatta a Korunk szerkesztője, hogy az író "az írni- és alakítanitudásnál csak kezdődik", "hatása szférája" "a szép játékosságán" felül van.
Ezért a Korunk soha sem tett engedményt az öncélú, a műhely-irodalomnak, még a Népfront-politika megvalósításának leggyümölcsözőbb szakaszában is visszautasították a folyóirat munkatársai neves költő verseit is, ha 967minden kvalitásával együtt, formalista volt. Élesen bírálták a polgári irodalom művészetfelfogását és megmagyarázták ennek a szemléletnek társadalmi okait. Különösen sokat foglalkoztak az irodalmi transzilvanizmus esztéticizmusának kritikájával. Legfontosabbnak azonban az előretartó irodalmi törekvések bemutatását, felkarolását tartották. Rendszeresen adtak nemzetközi seregszemlét a progresszív írók műveiből, és tájékoztatást alkotásaikról. A születő szovjet irodalom reprezentánsai: Gorkij, Solohov, Gladkov, Majakovszkij stb., a polgári társadalmak harcos szellemei: Brecht, Čapek, Hašek, Romain Rolland, Toller, Heym, a román irodalom jeles személyiségei: Arghezi, Eminescu, Emil Isaac, A. Sahia, Geo Bogza stb. éppen úgy helyet kaptak a lapban, mint a magyarországi irodalom osztályszempontú képviselői: József Attila, Veres Péter, Illyés Gyula, Darvas József. Irodalmi téren fő feladatai közé sorolta a folyóirat; a romániai magyar szocialista irodalom megteremtését, illetve fejlesztését. Igazi tehetségeket indít útnak: Nagy Istvánt, Szilágyi Andrást, Kovács Katona Jenőt, Brassai Viktort, Korvin Sándort, Méliusz Józsefet stb. A Korunk felismerte és üdvözölte Salamon Ernőben a szegénység poétáját, a kezdő Asztalos Istvánban a biztató képességeket. A népfront szerveződésének éveiben megszólaltatták a fasizmussal szemben szövetséget kereső polgári humanistákat: Bözödy Györgyöt, Endre Károlyt, Horváth Imrét, Jancsó Elemért, Szemlér Ferencet, Szentimrei Jenőt, Tamási Áront és másokat.
Minél súlyosabbá vált a politikai helyzet, minél fenyegetőbben közeledett a nácizmus réme, a háború pokla, minél tragikusabb veszélyeztetettségbe került a puszta humánum, annál vitathatatlanabbá vált a Korunk irodalmi igényének létjogosultsága és magasrendűsége: "… ma az időszerű szépirodalom… az az irodalom, amelynek millió tárgyi és formai változatában a militáns humanizmus a formáló elve, melynek belső világát a mi lelki ellenállásunk feszíti, amelyik a művészet formáiban tiltakozik és felemel…" fejtette ki 1939-ben Gaál Gábor. Ekkor, e követelmény megfogalmazásakor is, mint mindig, az a biztos tudat vezette őt és munkatársait, hogy "aki egyfolytában átnézi majd a Korunk évfolyamait, első megállapítása lesz mély rokonsorsunk mindazzal, ami a Korunk megjelenési esztendeiben itt és a világban a haladással történt". Valóban, ez a folyóirat hiteles tanúja volt az időnek és harcos útjelzője a haladás irányának.
A felszabadult Romániában 1957 óta újra megjelenik a Korunk, Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztésében, borítólapján a halhatatlan szerkesztő, Gaál Gábor nevével.
