Tabéry Géza
Tabéry Géza
Az erdélyi történelmi regényírás úttörő képviselője (1890–1958). Genfben, ahol jogi tanulmányait végezte, kapcsolatba került az orosz forradalmi emigrációval. Hazatérve közigazgatási tisztviselő lett. Már fiatalon irodalmi sikereket aratott, 1909-től A Hét munkatársa, majd sorra jelennek meg elbeszélései (A clematisos udvar, 1914; Veszta flagelláns, 1917) és regényei (A néma harc, 1912; Át a Golgotán 1917). Írásai a szociális érzékenységű skandináv írókat, s az új magyar irodalom hangját követik, de érződik rajtuk a szecesszió hatása is. A nagyváradi színház 1914-ben mutatta be Helén vágyai című darabját. Az indulást a világháború tájolja más irányba: Tabéry átéli a lövészárokharcok gyötrelmeit, s felerősödnek benne kora ifjúságának forradalmi eszményei. 9311918-ban a forradalmi kormánybiztosságon dolgozik, megjelenteti Forradalmi versek (1918) című kötetét. A Tanácsköztársaság leverése után egy időre börtönbe is került.
A húszas években az alakuló erdélyi magyar sajtó és irodalom fellendítésén dolgozik. A Magyar Szó és a Tavasz című folyóiratok szerkesztője, a Nagyváradi Napló, a Nagyvárad és a Szabadság munkatársa. Publicisztikája a polgári radikalizmus elveit fejezi ki, Ady Endre örökségéhez ragaszkodik, de megszólaltatja a liberális értelmiség ábrándjait is. Jelentős szerepet játszik az erdélyi magyar irodalom életében: egyik alapítója az Erdélyi Helikon társaságának, ő is a "transzilvanizmus" gondolati konstrukciójában látja a magyar kisebbség kulturális autonómiájának és a román–magyar együttműködés megvalósításának útját. Ezeket a gondolatokat fejezi ki az Emlékkönyv (1931), az erdélyi magyar irodalom fejlődésének rajza, és A tűzmadár (1926) című regénye, mely a történelem szimbolista felhasználásával próbálja megfogalmazni az erdélyi magyarság feladatait. Regényei és elbeszélései (Kolozsvári bál, 1923; Cenci a váradi lány, 1943; Októberi emberek, 1934; Fekete ablak, 1936; A Frimont-palota, 1941) az erdélyi történelmet, illetve az erdélyi magyar értelmiség életét rajzolják meg. Leghíresebb műve a Bolyaiak sorsával foglalkozó Szarvasbika (1925) és a magyar reneszánsz életét, a Dózsa-féle parasztháború eseményeit bemutató Vértorony (1929). Történelmi regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánják megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekszik. Ezért zsúfolja regényeibe az adatok bőségét, s kísérletezik a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. Regényei mégis egyenetlenek: hatalmasra formált hőseit sokszor romantikus jelmezbe öltözteti, egyébként szenvedélyes stílusereje gyakran téved nagyhangú szólamokba, a keresett archaizálás túlzásai közé. Sikert arattak színművei: a Mimikri (1921), az Álomhajó (1922) és a Kolozsvári bál (1923) is.
A felszabadulás után a nagyváradi Ady-múzeum vezetőjeként dolgozott. Már korábban is ő volt az erdélyi Ady-kultusz legodaadóbb terjesztője, utolsó éveit teljesen ennek a feladatnak szentelte. Újabb írásai és régebbi elbeszéléseinek, szatíráinak válogatása Medvetánc (1958) című kötetében jelentek meg.
