Az első évek. 1919–1924
Az első évek. 1919–1924
A román hatalom nem gördített leküzdhetetlen akadályokat a magyar irodalom szerveződésének és lapok, folyóiratok alapításának útjába. A haladó kezdeményeket azért tűrte, mert érdekének tartotta, hogy Budapesttől függetlenedő, nacionalizmustól mentes, önálló magyar szellemi élet fejlődjön Erdélyben. A konzervatív magyar irodalom mögött pedig a változott helyzetben is nagy befolyású földbirtokos és tőkés erők álltak. A romániai légkör egyébként is valamivel szabadabb volt, mint az ellenforradalmi Horthy-rendszeré, a fasizálódás lassabban és ellentmondásosabban ment ott végbe, mint nálunk. 1939-ig sem óvadék, sem lapengedély nem kellett sajtóorgánum létesítéséhez, ennek is köszönhető, hogy az első időszakban 130 erdélyi magyar lap jelenhetett meg. A könyvkiadásnak sem volt számottevő akadálya a cenzúra. Egykorú statisztikák szerint, a romániai magyar irodalom első korszakában, 1919–1924 között 1066 magyar könyv jelent meg, ami az impériumváltást megelőző idők két évtizedének termésével egyenlő. Ebből a mennyiségből csak a szépirodalmi művek száma 352 925Az irodalom első képviselői részben olyanokból kerülnek ki, akik már azelőtt is szerepeltek (Bartalis János, Bárd Oszkár, Berde Mária, Kisbán Miklós, Ligeti Ernő, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Szombati Szabó István, Tabéry Géza stb.), sőt egyesek közülük pályájuk befejezésénél tartottak, mikor az új helyzet aktivizálta őket (Gyalui Farkas, Jékey Aladár, Kovács Dezső, Sebesi Samu, Szabolcska Mihály), mások, érett koruk ellenére, csak ekkor léptek a nyilvánosság elé, hogy közreműködésükkel eleget tegyenek mind az alakuló folyóiratok hívó szavának, mind saját létérdekeiknek és egyúttal az erdélyi irodalmat megteremtő hivatástudatnak is (Áprily Lajos, Gyallai Domokos, Kós Károly, Makkai Sándor, Olosz Lajos, Szántó György, Tompa László stb.). Vannak, akiket ez a feladat egyenesen hazatérít Erdélybe (Benedek Elek, Kuncz Aladár), megint mások a magyar forradalmak emigránsaiként töltenek itt rövidebb-hosszabb időt és közben jelentős szerepet vállalnak a szellemi élet megindításában (Barta Lajos, Bölöni György, Dienes László, Farkas Antal, Gaál Gábor, Ignotus, Kádár Imre stb.). Felbukkannak ezenkívül, mindjárt a húszas évek elején, fiatalabb tehetségek, különösen a székelyek között (Kacsó Sándor, Nyirő József, Sipos Domokos, Tamási Áron). A hivatásosakon kívül kezdetben nagy számban jelentkeznek dilettánsok is, és a valódi írókkal együtt részt vesznek az útkereső harcokban. Az irodalmi, politikai és világnézeti útkeresést tükrözik ebben az időben a szépirodalmi művek éppúgy, mint a folyóiratkísérletek. Egyúttal két szembenálló tábort fejeznek ki, melyek egyikéhez vagy másikához tartoznak maguk is. Az egyik, a konzervatív-reakciós tábor, melynek politikai szervezete a Magyar Szövetség, majd 1922-től a Magyar Párt, az arisztokráciát, a dzsentrit és a középosztály egy részét foglalja magában. Ennek irodalmi eszménye az idejétmúlt akademizmus, a feudális és nacionalista szellemű múltba fordulás, a régi magyar viszonyok idealizálását szolgáló ábrázolás. A másik tábor az ugyancsak 1922-ben szervezett Magyar Néppárt köré tömörült. Ide a liberális középrétegek tartoznak, akik a helyzettel való reálisabb szembenézést és a beilleszkedési lehetőségek keresését igenlik. A folyóiratalapítási kísérletek kezdetben a progresszívebb körökből indultak ki. Az első folyóiratok Nagyváradon láttak napvilágot. Az októbrista Tabéry Géza Magyar Szó című lapja (1919) nyitotta meg a sort, de csak néhány számot ért meg éppúgy, mint az utána következő Zsolt Béla-féle orgánum, a Tavasz. Ez a két lap azonban már olyan munkatársi gárdát alakított ki, amely fontos szerepet játszik majd a kikristályosodó irodalmi életben (Bartalis, Bárd, Berde, Gulácsy Irén, Ligeti, Reményik, Szentimrei, Tompa). A nagyváradi próbálkozások bukása után Osvát Kálmán veszi át a stafétabotot Marosvásárhelyen. 1919 és 1927 között egymás után indítja el színvonalas lapjait: a Zord Időt (1919), a Kalauzt, az Erdélyi Leveleket, a Hétfői Leveleket, a Felesleges Embert és a Reprízt. A pénzügyi nehézségek és az érdeklődés hiánya miatt azonban összes lapjai rövid idő alatt megbuknak.
Az első időszak egyik legérdekesebb, legmozgékonyabb és leghasznosabb írója Osvát Kálmán (1882–1953), Osvát Ernő unokaöccse volt. Nagyváradon született, eredetileg orvos volt, de 1918 után minden energiáját a romániai magyar irodalom megalapozására, a kultúra emelésére fordította. Ragyogó publicista volt, szellemes, bátor kritikus, nagytudású, sokoldalú közéleti személyiség. Lapjaiban jóformán minden cikket ő maga írt, sok tehetséges írót 926fedezett fel, állandó szervező munkát végzett: városról városra utazott, előadásokat tartott, agitált, konferált, felvilágosított. Magasabbrendű és korszerűbb gondolkodásra akarta serkenteni az elmaradt és tájékozatlan értelmiséget. Ellenfele volt a sajátos erdélyiség kibontakozó ideológiájának, de hirdette és sürgette az Erdélyben élő népek kulturális közeledésének szükségességét. Munkatársa volt a Korunknak is, Gaál Gábor igen nagy elismeréssel írt Erdélyi lexikon című munkájáról, mely 1928-ban jelent meg Nagyváradon (Osvát Kálmán lexikona, 1929). Gaál Gábor megállapítja, hogy Osvát széleskörű műveltséggel, tömör és frappáns fogalmazásban mutatta be és bírálta ebben a művében az erdélyi kisebbségi intézményeket. Gaál éppen éles és harcias szellemének tulajdonította, hogy a hivatalos erdélyi magyar közélet agyonhallgatja ezt a könyvet, nem akarnak tudomást venni a szerző kényelmetlen, kritikus szelleméről. Valóban, Osvát annyira magára haragította a treuga deikre hajlamos, a szigorú és őszinte bírálattól idegenkedő szakmabelieket, hogy végül is nem volt maradása Erdélyben, kénytelen volt Magyarországra költözni.
A haladó szellemű lapkísérletek legéletképesebbike ebben az időben a kolozsvári Keleti Újság irodalmi mellékleteként 1920-ban induló Napkelet. Négy szerkesztője, Paál Árpád, Kádár Imre, Ligeti Ernő és Szentimrei Jenő a polgári progresszió többféle árnyalatát képviselte, de abban megegyezett, hogy helyet akart adni minden, az erdélyi szellemi élet kialakítására hivatott tehetségnek, beleértve a kommunistákat is, mint például Antal János, Aradi Viktor, Aranyossy Pál, Becski Andor, Becski Irén, Dienes László, Írók és publicisták igen széles körét mozgósította ez a szerkesztőség, az első évben 130 szerző jelentkezett a folyóiratban. Az olyan nevek mellett, mint Bartalis, Bárd, Balázs Ferenc, Endre Károly, Kós Károly, Kemény Gábor, Nagy Dániel, Nyirő József szerepeltek a lapban baloldali emigránsok: Ignotus, Barta Lajos, Jászi Oszkár, Szende Pál, Hatvany Lajos stb. is. Három évfolyam után megszűnt a Napkelet is, de addig lényegében kialakította az irodalmi életet és egyúttal folyóirat-szervezésre inspirálta a konzervatív köröket, amelyek Reményik Sándor szerkesztésében megindították a Pásztortűz (1921) című lapot, az Erdélyi Szemle utódját. A Pásztortűz lett a leghosszabb életű erdélyi folyóirat, egészen 1944-ig megjelent. Népszerűségét annak köszönhette, hogy a zömmel a középosztályból összetevődő olvasóközönség ebben az orgánumban találta meg igényeinek szintézisét, a régi, vidékies erdélyiséget, amely azonban már a Nyugattól is tanult, és kulturált, nívós írásokkal képviselte álláspontját. Áprily, Berde, Gyallay, Makkai, Olosz, Reményik, Tompa László és mások műveinek közlésével kielégítette a szépirodalmi igényeket, és egyúttal rendszeres tájékoztatást nyújtott magyarországi és külföldi irodalmi eseményekről is. Tudományos, ismeretterjesztő rovata is volt, vitákba bocsátkozott, és az első időszakban fontos irodalomszervező tevékenységet folytatott. Szerkesztői változtak (Reményik, Nyirő, György Lajos,Áprily, Gyallay, Császár Károly), de iránya mindvégig konzervatív maradt, és a kezdeti csatározások megszűnése után Új Idők jellegű családi lappá szelídült.
Közben az ellenzéki körök lapalapítási kísérletei is folytatódtak még egy ideig. Aradon Franyó Zoltán indít 1924-ben két folyóiratot: a Géniuszt, majd az Új Géniuszt. Baloldali lapjaiban a haladó szellemű megnyilatkozások nemzetközi körképét akarta adni, a korabeli modern művészi kísérleteket népszerűsíteni 927Erdélyben. Rövid életű próbálkozásai után, 1925-ben, a bécsi festőiskolán szerzett élményei alapján, Szántó György kezdett hasonló vállalkozásba. Ugyancsak Aradon indított képes revüt (Periszkóp), amely az európai avantgardot ismertette ,és terjesztette Apollinaire, Cocteau, Tzara, Kassák, Déry, Illyés Gyula, Fábry Zoltán írásaival, Picasso, Modigliani, Uitz, Moholy-Nagy, Ferenczy Béni, Tihanyi Lajos, Szőnyi István stb. alkotásának bemutatásával. Anyagi okokból és megfelelő közönség hiányában ez a magas színvonalú folyóirat is csak öt számot ért meg. Benedek Elek gyerekújságja, a Cimbora 1922-ben indult és igen népszerű, hatalmas példányszámú lappá vált. Az erdélyi irodalom kiválóságain kívül sok magyarországi haladó írót is megszólaltatott.
A romániai magyar irodalom úgynevezett hőskorának Benedek Elek (1859–1929) volt az egyik vezéralakja. Önálló szépirodalmi tevékenységet ekkor már nem igen fejtett ki, de haláláig szívós és eredményes irodalomszervező, közönségnevelő munkát végzett. Mikor 1920-ban, 61 éves korában visszatért szülőföldjére, Kisbaconba, gazdag írói, újságírói pálya állt mögötte. Elsősorban a magyar gyerekirodalom megteremtésében volt úttörő szerepe. A köztudatban éppen ezért, mint Elek apó, mint "galambszívű mesemondó" él, és valóban legmaradandóbb művei az ifjúság számára válogatott és átköltött mesegyűjteményei és meleg szívvel, humorral, ízes, tömör stílusban megírt saját meséi. De írt verset, színpadi játékot, lányregényeket, elbeszéléseket, történelmi munkákat, életrajzokat, autobiográfiát is. Könyveinek száma meghaladja a százat. Tiszta szándékú, haladó szellemű író, mindig hű akar maradni a néphez. A múlt század végén és e század elején nemes hevületű publicisztikai és közéleti tevékenységet is kifejtett. A romániai magyar irodalom megteremtése érdekében néplapírói, naptárszerkesztői munkát is végzett, és áldozatosan segítette a fiatal székely írókat pályájuk kezdetén. Következetesen hirdette az Erdélyben élő népek békés együttélésének szükségességét. Legfontosabb munkái: A magyar mese- és mondavilág (1894–96) című ötkötetes népköltési gyűjteménye, a Testamentum és hat levél (1894) című irodalmi végrendelete, melyet kritikus szellemisége miatt csak saját kiadásban tudott megjelentetni, és Édes anyaföldem (1920) című önéletrajzi műve. 1957-ben Balogh Edgár szerkesztésében kiadták válogatott publicisztikai írásait Halljátok, emberek? címen, a Bukaresti Irodalmi Könyvkiadónál.
Az irodalomszervezés első korszakában világossá vált, hogy írók, irodalmi fórumok szervezésén kívül szükség van olvasónevelésre is. Az irodalmi társaságok, a folyóiratok, egyes írói csoportok ezért rendszeres személyi kapcsolatot igyekeztek teremteni a közönséggel. Felolvasó esteket, matinékat, irodalmi vetélkedőket rendeztek, előadó-körutakra mentek, amelyeket színészek,. szavalók bevonásával tettek hatásosabbá. A szívós erőfeszítés eredményeként lassan növekedett és új rétegekből jöttekkel is szaporodott az érdeklődők száma.
