A Kalangya nevesebb írói
A Kalangya nevesebb írói
Csuka Zoltán 1901-ben született. Fiatalon részt vett a Pécs-Baranyai Köztársaság életében, szerkesztette a Diák és a Krónika című lapokat. 1920-ban két könyve jelent meg (Versek, Mese az orgonakirályfiról). A köztársaság bukása után Jugoszláviába emigrál és újságíró lesz. Lapokat indít, szervezi az irodalmi életet. A húszas években több lapot, folyóiratot alapít, illetve szerkeszt: 1922–24 között az Út című avantgardista folyóiratot. Egyik megalapítója a Kalangyának. Fáradhatatlan, lelkes szerkesztői és szervező munkájával nagyon sokat tett a jugoszláviai magyar irodalom érdekében. Verskötetei 1922 után a harmincas évek derekáig Jugoszláviában jelentek meg. Utak (1922), Megyünk (1922), Fundamentum (1924), Esztendők ütőerén (1926), Mindent legyűrő fiatalság (1931), Tűzharang (1933). Ezek a versek a korabeli aktivizmus jegyeit viselik magukon. Csuka volt az akkor modern költői irányzatok legkiemelkedőbb magyar képviselője a Vajdaságban. Versei tele vannak életerővel, életörömmel, az újkor gépeinek robaja visszhangzik bennük, de megtaláljuk a szociális érzés erőteljes kifejezését, a világ minden népe és faja, minden szegénye, elesettje iránti részvétet, s ott van a szerelem is, amely hol finom, közvetlen lírában olvad fel, hol pedig tomboló, érzéki képekben tör elő. Csuka átveszi és eredeti módon alkalmazza a divatos formát – a formátlanságot. Szabad- és prózaverseket ír, nagy témáihoz, univerzális gondolataihoz méltó patetikus hangot üt meg. A harmincas években Magyarországra költözött, azután inkább a magyar–délszláv művelődési és irodalmi kapcsolatok ápolásának és a kisebbségi probléma kutatásának szentelte erejét. A Láthatár című folyóiratot szerkesztette. A felszabadulás után egyik elindítója volt az Új Dunántúl című napilapnak és a Sorsunk című folyóiratnak, majd a közoktatásügyi minisztérium sajtóosztályának vezetője. Innen kerül 1947-ben a Magyar – Jugoszláv Társaságba, melynek ügyvezető titkára s a Déli Csillag című folyóirat főszerkesztője. Közben rengeteget fordított a jugoszláv irodalomból (Ivan Goran Kovačić: Tömegsír, Ivo Andrić: Híd a Drinán, Njegos: Hegyek koszorúja stb.). 1950-ben hamis vádak alapján letartóztatják, s csak öt év múlva szabadul ki. Szabadulása után teljes erejével a fordítómunkára veti magát, s egymás után jelennek meg fordításában a kiemelkedő jugoszláv írók művei (Krleža, Desnica, Matavulj stb.). A jugoszláv irodalom egyik legkiválóbb tolmácsolója magyar nyelven. Fordít orosz, bolgár és szlovák nyelvről is. 1957-ben megjelentek válogatott versei (Buzgó kiáltás), 1959-ben pedig elbeszélő költeményét adják ki a pécsi bányászok 1918. évi sztrájkjáról (Piros pünkösd Pécsett). Az elmúlt két-három évtizedben Csuka, a szabadvers egykori lelkes híve és tehetséges művelője, áttért a kötött formára. Bebizonyosodott, hogy a formabontó költő biztos kézzel bánik a szigorúan zárt formákkal is, melyeket az érett évek és a megváltozott körülmények mondanivalója megkövetelt. Fordítói munkásságának mintegy betetőzéseként jelent meg 1963-ban A jugoszláv népek irodalmának története 909című műve, amely a maga nemében úttörő vállalkozás: összefoglalja a jugoszláv népek irodalmát kezdeteitől a felszabadulás utáni időszakig.
Debreczeni József 1905-ben született. Egyetemi tanulmányait nem fejezte be, hanem az újságírói pályát választotta. Munkatársa volt a Népszavának, Magyar Hírlapnak, Magyarországnak, Pester Lloydnak, Tükörnek. Első könyve 1925-ben jelent meg: a Történet című verseskötet. 1928-ban jelenik meg Bazsalikom címmel a szerb-horvát költészet antológiája magyar nyelven, Debreczeni és Szenteleky Kornél fordításában. 1929-ben adja ki Világszép kisasszony című regényét. Közben a szabadkai Napló című napilapnak a szerkesztője. Azután Budapestre költözik s az Ünnep szerkesztője lesz. Budapesten jelenik meg Illetlen utca című drámája. A háború alatt Auschwitzba kerül, ottani élményeit Hideg krematórium című megrázó művében írta meg (1950). A felszabadulás után több kötetét adják ki: Tündöklő tájon (versek, 1949), Vacsoracsillag (versek, 1952), Az első félidő (ifjúsági regény, 1953), Emberhús (elbeszélések), Csodabolt (szatirikus írások, 1959), Szamár a hegyen (szatírák, 1962). A felszabadulás óta Belgrádban él. Felszabadulás utáni verseiben a forma mesterének mutatkozik. Auschwitzi élményei verseiben is kifejezésre jutnak, de megszólaltatja a ma emberének gondolatait, érzéseit is. Rendszeresen megjelenő tárcáiban szatirikus hangon szól a mindennapi élet eseményeiről, fonákságairól.
Dudás Kálmán 1912-ben született Kishegyesen (Jugoszlávia). Állandó munkatársa volta Kalangyának, több magyarországi és erdélyi folyóiratnak. Verseiben dominál a szülőföld szeretete, a táj és emberei ihletik. Majd minden versét zárt formában írta, s abban az időben, amikor általában a szabadvers szertelenségének divatja uralkodott, Dudás kitűnő érzékkel, a jugoszláviai magyar irodalomban egyedülálló nyelvi gazdagsággal művelte a kötött versformát. Költészete racionális, néha egész hidegnek hat formai virtuozitásával. Versein érezni az újabb magyar költészet több kiemelkedő alakjának hatását. 1930-ban jelent meg első könyve (Déli szél), azután csak 1941-ben jelentkezett könyvvel (Vád helyett). Egy marék föld címmel 1944-ben jelentet meg újabb verskötetet, a felszabadulás után pedig Szederillat címmel adták ki verseit Budapesten, 1961-ben. Igen sokat fordított a jugoszláv népek irodalmából, többek között Krleža egyes műveit.
Herceg János 1909-ben született Zomborban. Újságíró, könyvkiadók munkatársa, könyvtáros, újságíró volt. Több budapesti (Válasz, Nyugat, Kelet, Népe stb.) és vajdasági magyar lap és folyóirat munkatársa. 1941– 1944 között a Kalangya, 1955-től 1957-ig a Híd főszerkesztője. Jelenleg a Novi Sad-i Rádió irodalmi műsorának szerkesztője. Novellistának indul, főleg szülőföldje embereinek az élete érdekli. Később pszichológiai problémák kerülnek írásainak gyújtópontjába, de a környezet és a légkör megmarad vajdaságinak. Több elbeszéléskötetén kívül, melyek közül legjelentősebbek a Gyászoló kőművesek (1943), Bors és fahéj (1951), Három halász meg egy molnár (1953), Tengerkirály (1959), három regénye jelent meg (Tó mellett város, 1937; Anna búcsúja, 1955; Ég és föld, 1959). Az utóbbi korunk izgató kérdéseivel, a változó világban élő emberek és alkotóművészek problémáival foglalkozik, allegorikus formában. Írt esszéket, kritikákat (Papírhajó, 1953; Leányvári levelek, 1959) is, több cikkében nemzetiségi kérdéseket fejteget. Válogatott elbeszéléseinek kötete és az Anna búcsúja szerb nyelvű fordításban 910is megjelent. Ő maga sokat fordított szerb nyelvről, többek között Krleža, Oskar Davičo, Dobrica Ćosić és mások műveit. Jelentős a szerepe az irodalmi élet megszervezésében. Állandóan élén halad a jugoszláviai magyar irodalmi mozgalomnak, szerkeszt, kiad. A szülőföld és az anyanyelv szeretetét, a hozzájuk való ragaszkodást hirdeti szépirodalmi műveiben, esszéiben egyaránt, s ennek szolgálatában áll mint szerkesztő.
Majtényi Mihály 1901-ben született. 1927 óta újságíró: zentai, Zombori, szabadkai és Novi Sad-i lapok szerkesztője. Az ötvenes években a Híd főszerkesztője volt. 1928-ban Kokain címmel jelent meg első novellás kötete, azóta ez a műfaj uralkodik alkotásai között. Az utóbbi időben mindinkább pszichológiai problémák érdeklik. Novelláinak színtere szinte kivétel nélkül a Vajdaság, emberei vajdaságiak. Élő víz című regényében (1951), melynek első változata 1943-ban Császár csatornája cím alatt jelent meg, a bácskai csatornák építéséről szól, s Bácska történetének egy fejezetét festi meg. Garabonciás és Bige Jóska házassága című, nagy sikert elért regényeiben (1952, 1955) a régi Vajdaság érdekes, "garabonciás" alakjait, különös világát örökítette meg. Stílusa, amely Mikszáth, Móra és Tömörkény hagyományaira támaszkodik, ezekben a regényeiben érte el csúcspontját. Humora szelíd, elbeszélő modora kedélyes. Az utóbbi években a jugoszláviai magyar irodalom múltjáról írt emlékezéseit, írói arcképeit jelenteti meg (A magunk nyomában, 1961; Szikra és hamu, 1963). Ezekben a kötetekben megelevenednek a vajdasági magyar irodalom régi, már-már feledésbe merült alakjai, eseményei. Egy kötet elbeszélése és két regénye szerb nyelven is megjelent.
Szirmai Károly 1890-ben született. Jogi tanulmányai után Budapesten, majd a bácskai Verbászon volt évtizedekig tisztviselő. Hányattatott élete, anyagi gondjai hatottak irodalmi munkásságára. Először az Élet című budapesti folyóiratban jelentkezett novellájával. Irodalmi munkássága tulajdonképpen csak a Jugoszláviában való végleges megtelepedése után (1924) kezdődik. Eleinte Fiumus álnéven írt, s a pesti Napkelet és a jugoszláviai magyar lapok közlik novelláit. Szenteleky Kornélhoz szoros baráti kapcsolatok fűzték, s. állandó munkatársa volt azoknak a folyóiratoknak, melyeket Szenteleky szerkesztett. Szenteleky halála után (1933) Szirmai veszi át a Kalangya szerkesztését, s ezt a munkát 1941-ig végzi. Első kötete 1933-ban jelent meg (Ködben), a második világháború után pedig egymás után látnak napvilágot könyvei – három elbeszéléskötet és egy regény. Már első írásaitól kezdve erősen lírai jellegűek a művei; szinte állandó témái a halál és a félelem. Novelláiban, melyek tele vannak sejtelmes szimbólumokkal, s melyekben gyakran uralkodó érzés az iszonyat, vissza-visszatér a múlt, testet ölt az elmúlás, az enyészet. Az utóbbi években reálisabb témákkal is próbálkozik, de ezek az írásai nem érik el régebbi novelláinak, szimbolikus írásainak, ritmikus prózájának színvonalát.
