Bóka László

Teljes szövegű keresés

Bóka László
Bóka László (1910–1964) bölcsészdoktori disszertációját Csáth Gézáról írta: már első nagyobb kísérletében a modern magyar irodalom természetrajza vonzotta. Vajda Jánosról szóló esszéjében (1941) ugyan kissé hátrább lépett, de célján semmit sem változtatott: azt a költőt idézi, ki "hatalmasan belemarkolt a vajúdó kor eszme- és vágyvilágába s forrongásaival magában állt"; 90nem akart újat mondani, csak megszerettetni akarta hősét, ám miközben végigjárja vele a küzdelmes pályát, eloszlatja a körülötte élő lekicsinylő gyanút, s így korabeli olvasói valóban "új érdekkel" nyúlhattak Vajda kötetei után.
Indulásának dinamikáját azonban jobban jelzik tanulmányai és kritikái, melyek a Nyugatban, a Szép Szóban, az Apollóban és a Magyar Csillagban jelentek meg.
Az induló Bóka László sokat töprengett a múló idő hatalmán. Ilyesmit jegyzett le: "az idő formáló múlásában sodródunk". Máshol: "Első csatáit mindig az idő nyeri meg." S Adyt idézte: "Fejünkre lassan-lassan nőnek | A beteljesedett végzetek | Tegnapján és mostanján az Időnek." Láttuk: Halász Gábor is átélte ezeket a gondolatokat. Bóka töprengése markánsabb jelentésű. "Történeti produktum vagyunk" – ezt a mondatot már 1936-ban írta, s benne tulajdonképpen csak summázta töredékes véleményeit, melyek az esszéíró nemzedék tagjaként is közelebb állónak mutatták a kor köznapi fordulóinak félelmeihez és reményeihez, mint az örök változás immanens élményéhez. De egyébként nemzedéke tipikus vonásait viseli. A szépség igézettje, a szellemi torna vonzza, a tiszta meghatározás gyönyörére vágyik, s az a reménye, hogy elő tudja segíteni az érték minden más szemponttól független megbecsülését. "Kívül élek a politika hullámverésein" –vallja egy helyen–, szégyen ide, szégyen oda, számomra egy Szent István korabeli magyar nyelvű eredeti kézirat felfedezése nagyobb esemény lenne, mintha holnap rájönnének a politikusok, hogy hol van a kutya eltemetve" (Beteg századokért lakolva, 1936). Máshol Móricz Zsigmond osztályfeletti emberségével, "írói elfogultságával" és "művészi tisztaságával" érvel (Móricz Zsigmond halálára, 1942). Világnézeti megnyilatkozásait közvetett, irodalmi okok ösztönzik. A faji gondolatra épített irodalmi értékelést elveti: "Zrínyi és Petőfi származása – mondja Farkas Gyula koncepciójáról – senkit sem vezet ingoványos talajra, aki a magyar nemzetfogalommal tisztában van, csak az tévelyeg ingoványban, aki a magyar élet történeti tényeit a tőlünk idegen völkisch gondolat aspektusából szemléli" (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1939). Eszményeinek a városi élet ad keretet, s érzékenyen reagál a népies koncepció túlzásaira: a kor ritmusvitáiról szólva "kancatejszagú verstan kancsi ferdítéseiről" beszél (Az utolsó nagy mű, 1941). Ám az elfogultságtól is igyekszik megóvni magát. A szintézis híve. József Attila négy sorának mintaszerű elemzésében a népi és a modern műköltészet egészséges találkozásával illusztrálja messzebbre is mutató eszményét (Ember és stílus, 1938). Legközelebb nemzedéke kedvelt műfaja, a portré áll hozzá. Gombocz Zoltánról írt szép emlékezésében (1935) az arcképfestés minden értékes eszközét felvonultatja: a finom lélekelemzés, az emberi és szellemi vonások egyidejű vizsgálata, a személyes közelbe hozott kor rajza, a szépírói megjelenítés egyaránt az igazság minél tisztább felszínrehozatalát szolgálja. Szívesen foglalkozik a stilisztika kérdéseivel (Népnyelv, köznyelv, irodalmi nyelv, 1942). S másrészt: maga is szívesen bízza gondolatait, ítéleteit az esszé szépirodalmi stíluseszközeire.
Látható: ezek a többé-kevésbé nemzedéki vonások is sokat ígérnek egy pálya kezdetén. Pedig a sajátosabb mozzanatokról nem is szóltunk. Például fölösleges különösen hangsúlyozni, hogy Bóka indulásától kezdve távol állt a kor "hivatalos" irodalmának igénytelenségétől. Ha mégis megemlítjük nagyszerű 91Zilahy-cikkét, azért tesszük, hogy felhívjuk a figyelmet finom iróniájára, elegáns, pusztító gúnyolódására (Üzlet és irodalom, 1937). Annál nagyobb figyelmet kell szentelnünk az irodalomtörténetíróra valló általánosító igényre és az indulás szakaszát is átható nagy Ady-élményre.
A Jónás könyve elemzése közben ilyen kérdéseket tesz fel: "Amúgy sem tudunk sokat a rímről. Nem tudjuk például azt sem, hogy a vers szintaktikai felépítésében mi a szerepe. Díszítő vagy építő elem-é? Van-e a versnek váza, s ha van, mi abban a rím, benne van-é egyáltalán?" Tamási Áron novelláinak méltatásában pedig a novella-műfaj természetét igyekszik meghatározni. Keresi az összefüggéseket, a törvényt, a rendet. S nemcsak a forma világában, bár egyelőre erről szól többet. Fentebb idézett vallomása a politikáról azzal fejeződik be, hogy mégis végigszalad a hideg a hátán, ha a fiatal Ady messzelátó, politikus felismeréseivel találkozik. Igaz, mindez csak sejtéseket közvetít. De van egy pont, ahol világosan látja és tudatosan alkalmazza a társadalmi és világnézeti összefüggések tanulságait. S ez: Ady helye a 20. század magyar irodalmában. Bóka számára már a felszabadulás előtt is Ady a mérce: "Ady, ki a régi világ romjait eltakarította s az új világnak fundamentumot vetett, zsoltáros szavaival két nevet zengett legnagyobb erővel" – így beszél Babits és Móricz nagyságáról. S a vázlat, melyet Farkas Gyula Ady-arcképhamisításával szembehelyez, kiindulópontja lehetett a korszerű marxista irodalomnak is. Bóka útja következetesen és az organikus tudományos munka szükségszerűségével vezetett az Ady-monográfiához.
A készülődés időszakát azonban még néhány évvel megtoldotta a történelem. A felszabadulás utáni kor új feladatokat hozott s új irányú kísérletezést kívánt. Az első kísérlet a József Attila-esszé (1947): még inkább a lezárult szakasz zárópontja; sziporkázó, érzékeny írás, mely azonban a Nyugat visszfényével azonosítja József Attila költészetének sugárzását. De A tizennyolcadik század magyar irodalmáról című tanulmány (1948) már egy egész irodalomtörténeti korszak mérlegelésének gondjait, lehetőségeit vázolja fel.
Legszembetűnőbb a kritikus, az irodalomtörténész alapállásának megváltozása. A régebbi elvont eszmény ("A tudós az az ember, aki módszeresen építi fel emberségét; az ember fölfelé készül, a tudós az ívelés törvényeit is kutatja, s azzal tölti ki a cél és a szándék közötti űrt.") helyét a feladat sugallta magatartás foglalta el: "Minden irodalmi mű elemzőjében ennek a becsvágynak kell élni: kifejteni az irodalmi művekből a bennük rejlő, cselekvésre érett eszmét, és azt a társadalomban tudatosítani" (Dobroljubov, 1951). S az új alapállásból sok új feladat vált láthatóvá. Bóka – bár tévedések árán – az úttörés tapogatódzó munkáját is vállalta. Eleinte a feladatok nagytávlatú felvázolásával, az orosz klasszikusok népszerűsítésével vagy az ismertető műelemzéssel. Később a mélyebb rétegek feltárására is vállalkozott, s nekivágott a bonyolultabb problémák szövevényének is. Így jutott el a lírikus Aranyhoz (1952), a "harcos" Juhász Gyulához (1952), József Attila költői eszközeihez (1952), Ady szimbolizmusához (1954) vagy Vörösmarty restaurátorra váró elhomályosult vonásaihoz (1955). A részletkutatás e témák egyikéről-másikáról azóta talán már pontosabb képet adott, de bizonyos, hogy Bóka nyomain kellett elindulnia. (E tanulmányainak gyűjteménye a Tegnaptól máig, 1958.)
Új kísérleteinek betetőzése a csonkán maradt Ady-monográfia (Ady Endre és művei I. 1955). Régi erényeit párosította ebben a marxista irodalomtörténetírás 92tanulságaival. Csaknem regényesen idézi fel Ady gyermekkorát és elindító világát. A tájékozott ideológus igényével elemzi fiatalkori publicisztikáját. S – bár nem teljes filológiai biztonsággal – a korai versekben is igyekszik felfedni az érett Ady-líra csíráit.
Az Ady-könyvet nem fejezte be. Előbb talán az újabb történelmi tapasztalatokat is fel akarta dolgozni. Utolsó éveinek tanulmányai erre vallanak: valamennyi izgalmas portya olyan területeken, melyek végleges meghódításra érdemesek. Már a Tegnaptól máig utolsó tanulmánya – Az irodalomtudomány huszadik századi problémái – új szakaszt nyit Bóka pályáján. Visszatekintés ez és tájékozódás. Legmerészebb, de legkevésbé meggyőző a fő gondolata, mely vázolni igyekszik a természettudományok forradalmi fejlődése és az irodalom, művészet várható módosulása közötti összefüggést. De a visszatekintő részletek az irodalom megannyi élő gondját idézik: regényelméletünk korszerűtlensége, a nemzeti forma – szocialista tartalom gondolatpárjával jelölt probléma megoldatlansága, a tükröződési elmélet és az alkotói lélektan sejthető összefüggéseinek elhanyagolása nemcsak a jövő teendőire figyelmeztet, az elmúlt évtized termésére is kritikusi visszfényt vet. Az Ignotus és a magyar kritika (1959), de különösen a Kosztolányi-tanulmány (1961) pedig a tisztult elvek nyugodt, magabiztos alkalmazása.
Ezek már utolsó tanulmánykötetében, az Arcképvázlatok és tanulmányokban (1962) jelentek meg. A könyv mégsem általuk lett gazdagon ígéretes. A halál előtt álló tudós rendezi itt hagyatékát: nem hajszolja a lehetetlent, nem akarja emlékeit, ismereteit, őrizgetett ötleteit gyorsan egészbe illeszteni, csak a gondolatmagvakat rakja egymás mellé, remélve, hogy az olvasó is megsejti majd, mi nőhetett volna ki belőlük. Arcképvázlataiban illő keretet teremtett színes egyéniségéhez.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem