Cs. Szabó László
Cs. Szabó László
Alig fél évtizeddel fiatalabb a két világháború közötti esszé elindítóinál (1905-ben született), mégis olyan tisztán műveli műfaját, mintha kanonizált műfajelméletet örökölt volna tőlük. Sokszor leírták már róla, hogy számára az esszé nem kaland, nem szépírói kirohanás a tudomány mezőire, hanem 88módszer. Hallatlanul kitágította az irodalmi értekezés határait; e szempontból talán csak Németh Lászlóhoz mérhető. Közgazdasági, társadalomtudományi műveltsége eleve nagyobb volt legtöbb írókortársáénál – gazdaságtörténetből doktorált, közgazdasági szakcikkeket is írt –, s polihisztor szenvedélye sem hagyta megrekedni a literátor szemléletben. De a tudománynépszerűsítés területére sem tévedt át. A történelemben a népek és egyéniségek magatartását figyeli; a városképben és tájban pedig a lelket, a szellemet. Ezért sikerült megvalósítania az esszéírók eszményét: a tudomány és a szépirodalom szintézisét. S ezért kalandozhat veszélyek nélkül a műfajok között: az útikalauz, a társadalmi helyzetkép, a nemzet- és városjellemrajz, az irodalmi és történet-politikai tanulmány, az időszerű glossza vagy a novella csak kiindulópontjai sokféleségét jelzi, célja mindig az esszé szintézise. Ezt szolgálja csillogó, játékos, ápolt stílusa is.
A műfaj tudatos vállalásában is Németh Lászlóra emlékeztet. Tudja, mi idézte elő az esszé felvirágzását, s önként áll be a hajtó erők sodrába. "Reng a föld, roskadnak a szilárd falak, az irodalom is kihúzódik a szilárd, átfogó alapformákból. A csillagok alá megy, tájékozódni… – írja első tanulmánykötetében (Levelek a száműzetésből,. 1937). –… Valószínű, hogy az esszé túlzott irodalmiságát, intellektuális túlzásait hamarosan megviseli az idő s lekoptatja a modort, a műfaj legnagyobb gyöngéjét. De ami fennmarad, megőrzi egy korszak zilált kíváncsiságát, összehasonlító szenvedélyét s megszerzett tulajdonságként örökíti át az irodalmi őrszolgálat ösztönét… Az esszé etizálódik… tájékozódó szenvedélye, forgolódása, kíváncsisága, szikkadt irodalmisága visszatalál a közösséghez, s a kiábrándult okosság váratlanul fölfedezi Európában a szabad embert, Magyarországon a szegények hazáját" (Műfaj és nemzedék). S később is visszatér rá, hogy a magyar esszé a Politika és Költészet szövetségéből született (Illyés Gyula, 1941).
Ezt az etikus mondanivalót azonban Cs. Szabó műveiben olykor felesleges réteg fedi. Már korabeli bírálói is némi viszolygással olvasták egyik-másik írását. Halász Gábor szerint Cs. Szabó belső alkotói küzdelme három szakaszt mutat: először elragadja a kérkedő tudás mámora, azután sejtetővé válik, s csak végül hódítja meg az egyszerűséget, amikor szerény igényű lesz és megelégszik az életképekkel. Summája: Cs. Szabó műve "a dandy sikeres magamentése". Hevesi András határtalan befogadó képességét nézi gyanakodva: "meddig terjed a válogatás nélküli gyönyörködés mindenféle történelmi tájban?" Németh László pedig az amatőr műgyűjtőt éri tetten írásaiban. S mindhármójukra érvényes, hogy csak viszolygásuk legyűrése után képesek lejutni a nemes rétegekig.
Mert a modor mögött nemes anyag húzódik meg. Cs. Szabó központi gondolata a magyarság és európaiság egysége, amit mélyen átélt és átgondolt. A nacionalista nemzeti felfogást a provincializmussal azonosítja, mert szerinte az igazi nemzeti egyúttal mindig emberi (Emese árvája). Az ősök közül azokhoz fordul vissza, akik az egység megteremtésére áldozták szellemük erejét (Zrínyi, Bessenyei, Kölcsey). S a kortársi irodalomban és vitákban is ennek féltése és továbbépítése vezeti. Kezdettől fogva aggodalommal, majd bírálattal figyeli a népi irodalmat. Őszintén kereste a szintézis útját, s így bírálatát az ellentétek feloldásával is ki tudta egészíteni. Az új kurucok és labancok között megtalálta a kor Mikes Kelemenét is: Illyés Gyulát, 89akinek magyarsága megerősítette abban a hitben, hogy "a magyar ember a méltatlan és félelmes Európa ellen csak egy mélyebb Európával védekezhet" (Mérleg I–II. 1942.). A magyarság és európaiság viszonyának vizsgálata azonban csak egyik szempontja lehet az ítélkezésnek, Cs. Szabó pedig majdnem egyetlenné tette. S innen nézve másodlagosnak látszanak a kor irodalmának társadalmi gondjai, s eltorzulnak az értékek valódi arányai. Ezért emeli Cs. Szabó Illyés mellé Márait, mint a feloldás városi szellemű példáját. "A Féltékenyek pedig nem 'polgári regény'… – írja –, hanem csöndes honvisszaszerzés, nemzeti mű."
Látható tehát, hogy nem vállalta az elfogult urbanizmust (bár a városi irodalom hibáiról alig szólt). Maga is az irodalmi Deák-párt képviselőjének tartotta magát (Debreceni napló, 1942), szemléletét pedig azzal a "sötét, északi, protestáns humanizmussal" azonosította, mely Erasmustól Rembrandton át Thomas Mannig számtalan nagy szellemet táplált (Levelek a száműzetésből. Egy erdélyi renegát vallomása). Ez azonban meglehetősen homályos eszmény. Cs. Szabó is érezhette ezt: "Én inkább a hideg fő pártjának nevezném" – magyarázza fentebbi vallomásait irodalmi Deák-párti szerepéről. Ez is tághatárú fogalom, de nem ígér programot, és hitelesen jellemzi az író magatartását. Valóban: Cs. Szabó racionalista. A latin világosság híve (Latin Európa, 1939). Mint Halász Gábor, ő is tisztelettel tekint vissza a kiegyezés utáni "operatív" liberális nemzedékre (Magyar liberalizmus, 1938). Ellenzi a forradalmat, de elítéli a "megkövült érdeket", mely nem törődik a felgyülemlett keserűséggel. A magas kultúrától várja a megváltást, de együttérzéssel szól a Teleki-tér kubikusairól és a bécsi munkásfelkelőkről. A nemzeti problémát a társadalmi gondok fölé helyezi, műveiben konzervatív szemléletű, "úri" nemzeteszményt követ, de aggódva gondol rá, hogyan fogadja a "hazakészülő Felvidék" demokratikus szellemű magyarsága azt a rácsot, mely az anakronisztikus magyar úri osztályokat elválasztja a tömegektől. A józan észnek ezek a felvillanásai azonban nem világíthatják be a harmincas évek és a második világháború bonyolult korát: a messzebbre látás feltétele akkor az átgondolt koncepció. S Cs. Szabó esszéiből éppen ez hiányzik. Nemzedéktársainak legtöbbje sem jutott túl a racionalizmuson. De azok mindvégig literátorok maradtak. Cs. Szabó nyomába szegődött az egyre messzebb vivő korproblémáknak, de szemléleti fejlődése képtelen volt követni azok logikáját. Válaszainak elégtelensége szembetűnőbb, mint irodalmár társaié, de egész nemzedékét jellemzi.
Az 1945-ös forduló tanulságainak feldolgozását épp csak hogy elkezdte. Utolsó hazai esszékötetében (Két part, 1946) alig van új mozzanat. 1949-ben külföldre távozott, s gondolatmenete új közegéhez igazodott.
