Háy Gyula
Háy Gyula
1900-ban született Abonyban. A Tanácsköztársaság idején a Tanügyi Népbiztosságon dolgozott. 1919–23 között Berlinben élt emigrációban, majd hazajött. 1929-ben újra Németországba emigrált, azután Ausztriában és Svájcban élt, 1935-ben pedig a Szovjetunióban telepedett le. 1945-ben hazajött, a Színművészeti Főiskola tanára lett. 1951-ben Kossuth-díjat kapott.
Már 1932-ben belépett a Kommunista Pártba. 1957-ben ellenforradalmi tevékenység miatt elítélték; 1960-ban amnesztiát kapott.
A magyar szocialista drámairodalomban Háy Gyula drámái tettek szert legnagyobb jelentőségre, több közülük bejárta Európa színpadjait. Tragikus írói sors: Háy Gyula nevét már Európa-szerte ismerték, amikor hazájában még egyetlen színművét sem játszották.
Első színművét, a Főkapitányságot (1929–30) még Magyarországon kezdte írni, amikor a Bethlen-féle konszolidáció éveiben hazatért, de Berlinben fejezte be s csak 1938-ban mutatták be Kievben. A darab – amelynek témája az, hogy egy "jó családból" származó diáklány bekerül a kommunista mozgalomba, letartóztatják, de a főkapitányságon hősiesen viselkedik, s a nyomozást tévútra tereli – már jelzi, hogy Háy drámaírói erőssége a találékony meseszövés, az áttetsző szerkesztés. A megtalált paradicsom (Berlin, 1932) szatirikus komédia, a kapitalizmus klasszikus korszakának Amerikáját állítja pellengérre azzal a szándékkal, hogy a kezdeti kapitalizmus ellentmondásaival saját kora abszurddá váló kapitalista társadalmának tartson tükröt.
Legnagyobb visszhangra mindmáig legjobb műve, az Isten, császár, paraszt (Breslau, 1932; Budapest, Nemzeti Színház, 1946) talált. A darab premierjére a weimari demokrácia bukásának előestéjén került sor, s a drámai konfliktusban konkretizálódó kérdése az, hogy az abszolutizmusra törekvő Zsigmond császár miért nem mentheti meg a máglyahaláltól Husz Jánost, miért nem köthet szövetséget a parasztsággal? Háy a kommunista forradalmár izgalmával a történelemben saját kora lehetőségeit faggatja, s Zsigmond császár dilemmájában a weimari polgári politikusok magatartásának lehetetlen voltát mutatja meg: a fasizmussal a néptömegektől elszigetelten, azokra nem támaszkodva nem lehet sikeresen felvenni a harcot.
849A darab tehát a forró weimari légkörben fogant, s művére valójában az expresszionizmus túlfűtöttsége jellemző.
Háy nagyigényű, szélesen felrajzolt társadalmi-történelmi konfliktust exponál, az egyes jelenetek feszültséget árasztanak magukból, különösen a konstanzi zsinaton játszódó, valóban mesteri jelenet a világirodalom akármelyik nagy drámaírójának is díszére vált volna. Meggyőzően rajzolja fel Zsigmond császár küzdelmeit s feleségének, Borbálának az alakját. De az igazi főhős, akit a történelem valódi konfliktusa a korszak történelmi főhősévé avat, Husz János, a főcselekményen kívülre kerül s csak mint peremhős, mint az ellencselekmény hordozója lép fel. Az igazi nagy dráma, a nagy tragédia lehetőségét a börtönjelenet tartogatja, Husz és Zsigmond találkozása, s ha Háy Gyula ebből fejlesztette volna ki a drámát, kiszélesítve Zsiska alakjával (akit epizód-figuraként szintén felléptet) valóban a korszak nagy szocialista történelmi drámáját teremtette volna meg.
A Tiszazug (1936) csak a második világháború után került színpadra (Nemzeti Színház, 1945) s Háy legtöbbet játszott darabja; a szocialista országokon kívül Svájcban, Ausztriában és Nyugat-Németországban is bemutatták. A darab a birtoklás vágyának démoni ördögével megvert, férjeiket megmérgező asszonyok drámáján keresztül szándékozik művészi bizonyítást adni a marxi tétel igazságának, hogy a kapitalizmusban "minden fizikai és szellemi értékek helyébe mindezen értékek egyszerű elidegenedése, a birtoklás értéke lépett".
A földéhségtől megrészegült parasztlányok feleségül mentek a módos gazdákhoz, hogy megmérgezve őket, földhöz jussanak. Háy úgy ítéli el a gyilkos asszonyokat, az Árva Marikat, Minárcsiknékat, Bírónékat, hogy felfedi a mozgatórugókat, melyek ezeket az asszonyokat elvetemült tetteikre ösztönzik. A Tiszazug a tulajdonviszonyokon alapuló társadalmi rend alapjait támadja.
Az író művészi szándéka és a művészi megvalósítás azonban nem teljesen fedi egymást. Háy ezúttal drámai képsorozatot írt, de már nem az expresszionizmus élethelyzeteket, sorsokat, arcokat, összeütközéseket felvillantó montázstechnikájával, hanem – elvetve a baloldali expresszionizmus vívmányait is –, életképeket rak egymás mellé, amelyek azonban sokszor elmosódottak. Háynak a cselekménydráma az igazi területe, s most éppen a cselekményvezetés leleménye hagyja cserben. A Tiszazug ezért sem lett olyan nagyhatású, a szocialista dráma további fejlődését befolyásoló nagy mű, mint amilyennek szerzője szánta.
A Gát a Tiszán (1933) egy úri család villájának perspektívájából próbálja összefogni a "magyar proletárdiktatúra alapvető kérdéseit"; a Pulykapásztor (1938) és a Végeladás (1940), a magyar fasizmus kegyetlenkedésének gyilkos rajza mindmáig nem került magyar színpadra.
Az ítélet éjszakáját (Deutsches Theataer, Berlin, 1945; Madách Színház 1949) még 1933-ban moszkvai emigrációjában írta Háy, s miközben felveti a fasizmusért való felelősség kérdését, egy új demokratikus Németország megszületésének az igényét is megfogalmazza. Háy, aki, mint említettük, a cselekménydráma mestere, szinte a detektívdráma izgalmával és lendületével bonyolítja a cselekményt.
