Tamási Áron
Tamási Áron
Tamási Áron drámái különös tájakra nyitnak kapukat: a székelység költőiséggel, humorral, iróniával és emberi hittel, keresztény és népi mitológiával újraköltött világára.
Amikor Tamási első darabjaival, ahogy ő nevezte találóan: játékaival jelentkezik, modernnek, újítónak hat a magyar színpadon. A naturalista polgári 842dráma prózaisága, szolgai illuzionizmusa után költészetet teremtett, varázsolt a színpadra. Színdarabjai játékok – népmesei és népballadai motívumokkal, népi hangulattal, atmoszférával megtermékenyítve. Játékok a szó ősi színházi értelmében: nem akarnak a valóság illúziójának az igényével fellépni, sőt minden jelenet felhívja a néző figyelmét, hogy amit lát, az nem igazi élet, hanem csak játék, de olyan játék, amely aláhúzza az élet egyes jelenségeit, értelmét.
A valóság arányai módosulnak színpadán, a megtörténhető és az elképzelhetetlen: a valóság és a csoda sajátos keverése adja Tamási játékainak, s elsősorban mindmáig legjobb darabjának, az Énekes madárnak (Nemzeti Színház, 1933) a friss hangját. De mert költészete egy meglevő népi eszmekörben gyökerezik, a székely népmesei világ motívumait szívja fel, színdarabjában a csodának és a valóságnak a lényegét felfedő, megmutató szerepe van. Az Énekes madárban a fal kidöntése, a fa fölemelkedése kicsi Mókával, soha meg nem történhető csoda, de mint a népmesék, igaz dolgokat példáznak.
Tamási fellépése körülbelül azt jelenti nálunk, mint az európai drámában Claudel, Giraudoux, Pirandello színpada. A naturalizmussal pörlekedő stilizált dramaturgia nála népi mítosszal oltódik be, s játékainak mitikus erejű hősei leginkább Giono gulyásaira, parasztjaira emlékeztetnek.
Dramaturgiai szemlélete, ábrázolási technikája a Pirandellóéval tart rokonságot, nála is különös jelentőségre tesz szert a szerep, amelyet az emberek mint valami álarcot öltenek magukra. Csak míg Pirandellónál a szerep eltorzítja az embert, igazi énjét, individuumát rejti el, addig Tamási hősei azért cserélnek szerepet, hogy álarc mögé rejtve személyiségüket, kivallassák a világot, a környezetüket. A "szerep" tehát, amelyet a hősök magukra öltenek, Tamásinál fontos dramaturgiai funkcióra tesz szert, mert csaknem minden darabjában konfliktust kibontó erővel rendelkezik. De Tamási dramaturgiai gyakorlata is azt bizonyítja, hogy minden művészi eszköznek, megoldásnak csak akkor van létjogosultsága, ha eszmét kifejező jelentősége van. A Csalóka szivárványban (Nemzeti Színház, 1939) még azért ölti magára Czintos Bálint Kund Ottó jelmezét, hogy azt kutassa, "az embereken mit tudtam volna javítani, s magamon", a Boldog nyárfalevél szerepcseréjének azonban már semmi tartalmi értéke nincs, csupán a cselekmény bonyolítására szolgál, s erőltetettnek, embertelennek, dramaturgiai modorosságnak hat.
Fiatalkori darabjaiban korlátlan komikai vakmerősége – szinte arisztophanészi merészséggel – az alapötletet az abszurdumban teszi szemléltetővé, s a lehetetlen helyzetet jelenetről jelenetre még lehetetlenebbé fejleszti: Énekes madár, Vitéz lélek (Nemzeti Színház, 1928), Csalóka szivárvány. Drámai költészete még határozott és bátor társadalmi mondanivalót is meg tud szólaltatni. (Tündöklő Jeromos, Nemzeti Színház, 1941).
