Csathó Kálmán
Csathó Kálmán
Herczeg irányának legszínvonalasabb követője, a húszas-harmincas években népszerűsége mesteréével vetekedett. Az első világháború alatt jelennek meg első prózai írásai, s negyvenegy éves, amikor 1922-ben első színművét, Az új rokont bemutatják. Rendezői működése idején nagy színpadi ismeretre tesz szert, jól elsajátítja a figurák színpadi mozgatásának technikáját, a Csalódások, A holicsi Cupidó és más művek rendezése közben, kitűnően megismeri a magyar biedermeier világot, a táblabíró-stílust. Könnyedén szerkeszt, szereplőit kedélyes, anekdotázó stílusban beszélteti. "A társadalomkritikától gondosan óvakodik – írja róla Schöpflin Aladár –, nem gondolkodóba akar ejteni, hanem szórakoztatni, a dolgokat mulatságos oldalukról megfogni. Pikantériája szabadabb szájú, mint elődeié, ahogy szabadabb szájú lett a társasági stílus is. Magatartása okos, elmés uriemberé, aki jókedvűen elmulattatja társaságát kissé rosszmájú, de ártalmatlan történeteivel." Az úri középosztály ábrázolója, de sokkal több lokális színezettel festi meg világát, mint Herczeg. A vidéki magyar úri élet jelenik meg színpadán, de alakjai nem Móricz kisvárosának sűrű drámai levegőben élő, kárhozatszagú hősei. Mikszáthhoz fordul vissza, de az ő dzsentrirajzában már nyoma sincs a nagy palóc szatírájának.
Első színműveit regényeiből dramatizálja. Az új rokon (Nemzeti Színház, 1922) a négy évvel korábban megjelent Blanche, avagy a szegény rokon című művének színpadi adaptációja, s a nagysikerű Te csak pipálj, Ladányi (Nemzeti Színház, 1927) az 1917-ben megjelent azonos című regényből készült.
Az új rokon a külföldön nevelkedett, modernül öltözködő és viselkedő szegény rokon ismert alakját foglalja színpadi keretbe. Legnagyobb sikerű színműve a Te csak pipálj, Ladányi százas szériát ért meg a Nemzeti Színházban, és a vidéki színházak operett sikerekkel vetélkedő kassza-darabja volt. A Horthy-korszak úri közönségének s a keresztény magyar úri osztályt majmoló kispolgári rétegeknek szórakoztatását szolgálja a mű, idillikus képet fest a széthulló dzsentri világról. Az életet átpipáló Ladányit, aki olvasatlanul csúsztatja fiókjába 820a bank fizetési felszólításait, az elnéző kortársi kritika "napsugaras Oblomov-változatnak" nevezi. Csathó valóban sok színnel, derűvel rajzolja meg Ladányi figuráját, de az művészileg végig az adoma szintjén marad, nem emelkedik küzdő, a környezettel és önmagával viaskodó igazi drámai alakká. Megnyugtató, megszépített színpadi világot teremt az író. Az úri panzió, amit az ádámházi birtok dobrakerülése után Ladányi feleségének, Linka néninek a leleménye hoz létre, a keresztény úri magyar középosztály életrevalóságát kívánja bizonyítani.
A Vígszínháznak írt darabjaiban: Az én lányom nem olyan (1936), Fűszer és csemege (1938) a lipótvárosi közönség ízlését és érdeklődését is igyekszik kielégíteni. A francia szalonvígjátékok miliőjét, technikáját, társalgási modorát olvasztja be stílusába, s a nagysikerű Fűszer és csemegében mindezt kispolgári szentimentalizmussal ötvözi.
Harsányi Zsolt szintén Herczeg követői közé tartozik. Az igényesebb írói magatartásból egyre inkább a tömegízlést és az uralkodó körök igényeit kiszolgáló szórakoztató irodalom irányába halad. Első művei között még olyan alkotás található, mint Kodály Zoltán Háry János című daljátékához Paulini Bélával együtt írt szövegkönyv (1926). Két év múlva azonban már megírja A Noszty fiú esete Tóth Marival színpadi változatát (Nemzeti Színház, 1928), a mű eredeti szociális mondanivalójának, társadalomkritikájának elsikkasztásával. A középosztálybeli közönség ízlésének megfelelően megváltoztatja a regény befejezését, s a színpadi történetben Tóth Mari Noszty Feri felesége lesz. A Noszty fiú alakjából kitörli Mikszáth kritikai vonásait és Herczeg dzsentrifiúihoz, a hódító bajuszú Horkay Ferihez hasonló snájdig huszárfőhadnaggyá festi át. Így jár el A vén gazember átdolgozásánál is (Nemzeti Színház, 1935). A bolond Ásvayné című eredeti színműve (Nemzeti Színház Kamaraszínháza, 1942) szintén dzsentri miliőben játszódik.
Bibó Lajos Hódmezővásárhelyen született [1890-ben. 1911-től a Szegedi Napló, majd a Szegedi Híradó munkatársa. 1918-ban a polgári forradalom első szegedi orgánumát, a Tüzet szerkeszti. Az ellenforradalom idején főként jobboldali lapoknál dolgozik, 1919-ben a Virradat szerkesztője, 1920–31 között a Nemzeti Újság, 1933–44 között pedig a Budapesti Hírlap és az Esti Újság főmunkatársa.
A korszak egyik legérdekesebb, tehetségét elpazarló, pályája derekán a jobboldali kurzus szolgálatába álló drámaírója. "Tősgyökeres magyar tehetségként" üdvözli a kortársi kritika, Móricz Zsigmond is elismerő szavakkal illeti. Meglepetést keltő sikere azzal magyarázható, hogy nyers paraszti atmoszférát visz a színpadra: a népszínművek megfáradt szereplői és a kommersz-drámák színtelensége után a paraszti őserő színpadra állított alakjait, új és borzongató élményként fogadja a közönség. Bibó színpadán mítosszá nagyított, zárt paraszti világot talál a néző, aki ebben az időben Szabó Dezső parasztmítoszának a hatása alatt áll, s a paraszt "őserejével" akarja felfrissíteni önmagát és osztályát. A romantikus parasztrajongást aknázta ki Bibó Lajos, s a világvárossá nőtt "züllött Budapesttel" szemben mint a magyar őserő forrását mutatta fel a magyar falut.
Első színműve a Juss (Nemzeti Színház, 1925). Cselekménye Hódmezővásárhelyen játszódik, a háború előtti időben. A téma megválasztásában minden 821bizonnyal hatott rá Tornyai János azonos című híres festménye is. De míg Tornyai a Jussban nemcsak egy vásárhelyi család történetét ragadja meg, hanem kompozíciójának komor színeiben a tulajdonviszonyokon alapuló paraszti élet legfeszültebb konfliktusait sűríti össze, s alkotása a kapzsiság és gyűlölködés elleni felháborodás és fájdalom általános érvényű művészi kifejezésévé vált, addig Bibó művét a belenyugvás szelleme jellemzi. Bibó Lajos megsejt és ábrázol valamit a magántulajdon elembertelenítő, emberpusztító lényegéből, de a föld iránti önpusztító szenvedélyes vágyakozást az ember ősi, természetes állapotának tekinti, s hősei tragédiájában – az ő szavaival élve – "a természet ismétli a maga örök akaratát".
Mitizáló szemléletét jól jellemzi az Egyetlen asszony (Nemzeti Színház, 1932) s különösen az Eszter (Nemzeti Színház, 1937). Az Eszter a kapitalista nagyváros mitizált, paraszti szemléletű bírálata. "Pesten nincs főd, csak utca meg emelet – mondja a darab egyik szereplője. – Az volt ez is valamikor, főd, dehát megszállták nagyon a népek, oszt ettül éppen a bajuk."- Bibó a századelő naturalizmusának nyomorábrázolását idézi fel, a Teleki tér meg a külső Józsefváros anyagi, erkölcsi és szellemi nyomorát. De művéből hiányzik Bródy szenvedélye és igazságkeresése. Bibó hősei elbukásával nem a fennálló rendszert bírálja. Az emberi elbukásokat a természet örök törvényeként fogja fel és ábrázolja. "A táplálkozás szüksége és a szaporodás kényszere" rabságba ejti az embert – sugallja – s ezen nem lehet változtatni. A paraszti életet, a falusi erkölcsöt azért helyezi a városi fölé, mert ott az emberi ösztönök közvetlenebbül, természetesebben érvényesülnek. Úgynevezett társadalmi drámái: Az egyetlen asszony (Nemzeti Színház, 1932), az Üveghintó (Nemzeti Színház, 1937), a Hibások (Nemzeti Színház, 1942), a Napfoltok (Nemzeti Kamaraszínház, 1944) a tisztviselőkből, katonatisztekből, államhivatalnokokból álló Nemzeti Színház-i közönség parasztromantikáját elégítik ki, csakúgy, mint népszerű regényei: A föld (1927), Anyám (1929), A halott szerető (1934), A búzát azért learatják (1934), Nincs irgalom (1935).
Harsányi Kálmán legjelentősebb drámája, az Ellák (Nemzeti Színház, 1923) a történelmi régmúltból Attila és legidősebb fia, Ellák ellentétéből meríti konfliktusát. A történelmi téma azonban hivalkodóan aktuális gondolatokat takar. Harsányi tehetséges drámaíró, szabatosan szerkeszt; gondosan komponált egyfelvonásosai, különösen a Páter Benedek (Nemzeti Kamaraszínház, 1926), is ezt bizonyítják. Sajnos, hamarosan a jobboldali sajtó egyik vezéralakja lesz, ő írja a legtöbb dühös támadást Hevesi Sándor "liberális" színházpolitikája ellen. Az Ellák jambusokban írt verses dráma, s a trianoni határok közé szorult ország nemzeti jajkiáltása akart lenni. Attila alakja a hajdani többnemzetiségű Nagy-Magyarország eszméjét jelképezi, Ellák pedig a nemzeti karakter védője. Harsányi Emberek, írások, problémák című cikkgyűjteménye is főként ezzel foglalkozik: a pánszláv és pángermán törekvések gyűrűjében hogyan tudja megtartani a nemzet a maga karakterét, a sajátos magyar eidoszt. Ez a probléma kap áttételes megfogalmazást az Ellákban is.
Bókay János (1892–1961) ugyancsak az úri középosztály jellegzetes írója. Könnyed, franciás technikával dolgozik, azt ábrázolja csak, ami a felületen megy végbe. Herczeg Ferenc kifáradása s Molnár Ferenc emigrációja után ő az úri közönség legkedveltebb szórakoztatója. Elegánsan 822ír, mintha irodalmat művelne, pedig – művészi eszme hiányában – üresen konganak darabjai. Színművei (Megvédtem egy asszonyt, Belvárosi Színház, 1936; Szakíts helyettem, Belvárosi Színház, 1937; Ragaszkodom a szerelemhez, Belvárosi Színház, 1938; Feleség, Nemzeti Színház Kamaraszínháza, 1939; Hazudj nekem, Vígszínház, 1941) a Kék róka problémájának változatai, erősen hangsúlyozott pesti környezetben. Hősei polgári entellektüelek, jól kereső orvosok, mérnökök, akik annyi szókinccsel rendelkeznek, mint egy lipótvárosi vagy pasaréti zsúr közönsége. Bókay a polgári üzletszínházak szerzője, az a szerzőtípus, aki nem szerepeket ír, hanem színészegyéniségeket dramatizál. Kicsinyes világára jellemző, hogy Az utódban (Vígszínház, 1942) exponált tanár és tanítvány, két kiváló, nagyképességű tudós konfliktusát kisszerű történetbe gyömöszöli: az igazi drámai küzdelmet megkerüli s egy nagyravágyó asszony hiúságának ábrázolásává bagatellizálja.
