Rideg Sándor
798Rideg Sándor
Rideg Sándor szegényparaszti sorban született (1903). Cselédsorban él 1919-ig, akkor a csendőrök elől Pestre menekül, ahol mint katonaszökevényt zárják börtönbe. Kapcsolatba kerül az illegális kommunista mozgalommal, s 1925-től 1944-ig harminckét alkalommal szenved börtönbüntetést. A jóformán írástudatlan fiatalember, akiről 1927-ben a vallatást vezető Hetényi főkapitány állapítja meg, hogy "remek nyelve és stíluskészsége van", Barbusse Tűzének elolvasása után gondol először arra, hogy írni fog. Első novelláit a Népszavában jelenteti meg, kapcsolatba kerül a "munkásírók" csoportjával, akikkel Gereblyés Lászlón keresztül ismerkedik meg. Gereblyés biztatja első regényének, a Tűzpróbának az írására, amely már a harmincas évek közepén készen van, de csak közvetlenül a felszabadulás után jelenik meg.
Mint ahogy a népi írók és a "munkásírók" csoportjának e korszakban megjelent prózai műveit általában, a Tűzpróbát (1944) is jellemzi a szociográfiai részletességgel és pontossággal felvázolt törvényszerűség, dokumentatív jelleg, valamint az önéletrajziság. Rideg önéletrajz formájában az első világháború előtti uradalmi cselédség és szegényparasztság sorsát ábrázolja, a mindennapi nehéz munkát, a háború és a forradalmak drámai hatását. A regény lázadó hősében önmagát ábrázolja, az egész világgal szembenálló, hajlithatatlan jellemű, szinte a népmesék hősére emlékeztető csodagyereket, aki a tiszttartó ostorával és a csendőrök szuronyával szemben megállja a forradalmárt edző "tűzpróbát". Ez az első regény világosan mutatja Rideg Sándor később kibontakozó, csiszolódó és elmélyülő, de alapjaiban változatlanul maradó művészetének minden értékét, de korlátait is. Lírai módon komponálja a regényt, úgy szerkeszt és úgy jellemez, ahogy primér élményei diktálják: elsősorban az ösztöneire hallgat, az érzelmeire bízza magát, az intellektualitásnak kevés szerepet juttat az alkotási folyamatban.
Regényeiben (Indul a bakterház, 1943; Sámson, 1950; Daruszegi vasárnapok, 1954; Kristóf rózsafái, 1959) mindig megkapó a történés elemi erejű, lírai sodrása, valamint a lázadó, kemény osztályharc indulatainak feszített, pszichológiailag gyakran meglepő, elképesztő tulajdonságokat mutató, de mindig hiteles ábrázolása. A lírai pszichológiának hasonló, beleélő gazdagságával képes regényei epizódfiguráit ábrázolni: a farkastermészetű tiszttartókat és csendőröket, a hörcsögindulatú urakat és gazdag parasztokat, a szegényeket és a gyermekeket, akiknek gyöngédségét, tisztaságát, lelki szépségét különös ellágyulással képes jellemezni. A regények művészi tulajdonságai ismétlődnek meg novelláiban is. Ezeket legfeljebb az különbözteti meg a nagyobb epikus kompozícióktól, hogy bennük olykor merészen elszakad a köznapi realitásoktól, az életrajzi realitástól, s szabadjára engedve fantáziáját, különös, groteszk népmesékre emlékeztető históriákat ír meg. De a fantasztikus, népmesei burok mögött ugyanaz a társadalomkritikai mondanivaló feszül, mint a regényekben. A szegény népnek osztályharcos, úrellenes és csendőrellenes indulatait fogalmazza meg eredeti erővel. Ezek az indulatok még azokban az – egyébként kis számú – írásaiban sem csillapodnak, amelyek a felszabadulás utáni falu vagy város viszonyai között játszódnak. Ezekben is szatirikus indulattal beszél az úri erkölcsök, karrierizmus és népellenesség nyíltan vagy rejtettebben megjelenő megnyilvánulásairól.
799Regény- és novellaformájának lényeges tartozéka az eredeti nyelvezet is. E nyelv az író által teremtett epikus világ tartalmának is fontos része. Első pillantásra lehetetlennek, önellentmondónak, irreálisnak tűnő stílus és nyelv az, amelyet Rideg használ. Szókincsének, stílusának alapja ugyanaz a paraszti nyelvezet, amelyet a korszak "népi" írói is használnak: a Duna–Tisza közi kissé kevert nyelvjárások egészséges, erőteljes irodalmi változata. Rideg azonban a paraszti nyelvet különös zsargonnal elegyíti: a pesti jassz-nyelv szólásait, az illegalitásban megtanult politikai terminológia szavait, valamint az irodalmi nyelv elemeit és stilizált népiességet vegyít bele. Stílusa ezért nyelvi szempontból mint stilisztikai képződmény meglehetősen vitatható, de mint irodalmi teljesítmény mégis eredeti zamatú. Hőseit, a cselédsorsot átélt, de a paraszti világtól mégis elszakadó, az országutak, a külvárosok, a börtönök, a politikai mozgalmak mezejére sodródó típusokat érzékletesen jellemzi.
Kovai Lőrinc 1912-ben Szentpétervárott született, s mint egy magyar hadifogoly nevelt fia közvetlenül a háború után kerül Magyarországra. Oroszul nem felejt el, így egyike lehet majd Solohov Csendes Donja első fordítóinak. Tanító, a Népszava újságírója, amikor első regénye, A földönfutók megjelenik (1943). A regény merész forradalmi hangvétele révén nagy feltűnést kelt. A negyvenes évek végéig kiadott művei, mint az Igazság (1945), Föld… kenyér… szabadság… (1945) Fekete vetés (1946), Tűzkehely (1947), Fáklyatánc (1948) az elnyomott tömegek forradalmait és szabadságmozgalmait mutatják be, akár a történelmi múltban, akár a közvetlen jelenben.
Kovai nem rajzol egyénített hősöket, forradalmárjai és elnyomó urai egyaránt egy-egy szociológiai-politikai képlet megtestesítői. Szócsövei egy korszerű, a baloldali mozgalmak intencióit tükröző politikai igazságnak, a szó szorosan vett esztétikai értelmében sematikus figurák. A regények igazi esztétikai hatása és értéke nem velük függ össze, hanem a tömegek ábrázolásával. Kovai regényei pihenő, megállás nélküli lendületben íródtak, a nagy tömegek rohanó, áramló tablói bontakoznak ki belőlük. A leginkább elragadóak a forradalmak és a háborús események képei, ezeknek romantikusan széles körű, anarchikus gomolygása az életnek valódi színeit tükrözi.
Kovai ösztönös író: lázongó, anarchista intellektus szintjéről közelíti meg az ábrázolt eseményeket, tömegeket, hősöket. Regényeiben a történelem tulajdonképpen két egymással polárisan szembeszegülő létformában, a szerelem, a nemzés és a halál, a kínszenvedések pólusai között zajlik. Forradalmárai, lázadói tulajdonképpen két életmegnyilvánulásban fejezik ki magukat: a nászban és a kínpadon. Emberileg hiteles forrásokból táplálkozik ez a kétségtelenül túlhajtott, naturalisztikus írói szemlélet. Az ösztönösen lázongó s a forradalom tudatos, célhoz vezető útjait nem találó tömegek jajkiáltása fejeződik ki bennük. Ezzel függ össze egykorú hatásuk, népszerűségük is. Egyszersmind azonban emiatt a szélsőséges naturalizmus miatt egyhangúak, önismétlők, fárasztóak is ezek a regények.
S attól az időponttól kezdve, amikor a társadalmilag hiteles anarchista lázongás lehetősége és szükséglete megszűnik, ez a fajta naturalizmus is anakronizmussá válik. Ez a magyarázata annak, hogy az ötvenes évektől kezdve – az egyébként változatlanul termékeny Kovai munkássága – a bestseller és az ifjúsági irodalom területére csúszik át.
800Kovai műveit 1945 után még úgy értékelte a kritika, mint a szocialista realizmus egyik megvalósulását, mint a solohovi igényű tömegábrázolás megvalósítóját. Ez a lehetőség azonban éppen a tudatos elemek, az írói világnézet viszonylag elmaradott szintje miatt nem bontakozott ki, félresiklott. Kovai munkássága, néhány esztétikailag is érdekes fejezettől eltekintve, inkább irodalomtörténeti jelenség és kordokumentum, mintsem beteljesedés.
Földeák János első versei, novellái a harmincas évek közepétől jelennek meg, folyóiratokban, a "munkásírók" csoportja által kiadott antológiákban (A munkás könyve, 1939; Tollal és szerszámmal, 1941; Munkások, 1941). Önálló prózai kötete, a Kenyérkereső 1945-ben jelent meg; majd régi és újabb novellái Férfiút címmel 1957-ben.
Földeákot, a novellistát a munkásság életének bensőséges ismerete, határozott, biztos szemlélet, markáns alakító erő jellemzi. Munkásalakjainak a két kezükkel, eszükkel, leleményükkel és erejük mindennapi latbavetésével kell emberségüket megőrizni. A harmincas évek kisüzemeiben dolgozó segédei és inasai, a munkanélküliek és a felszabadulás utáni üzemi életben szereplő munkásai, munkásból lett igazgatói egyaránt egy sajátságos közösségi életből lépnek elő. Hősei függetlenségvágytól átfűtött munkástípusok, olyan emberek, akik pofonok, kiszolgáltatottság és munkanélküliség közepette szerzik meg a szakma szeretetével együtt a szuverén emberség, lelki teljesség jellemvonásait (Fölszabadulás, Húsz ezüst, Hinta-palinta).
Földeáknak nemcsak a külső, naturalisztikusan hiteles couleur locale-t teremtő, hanem a pszichológiai ábrázoláshoz is van érzéke. Ezt tanúsítja egyik legjobb elbeszélése, a Férfiút, amelyben egy a háború poklában járó munkás házaspár életét, szerelmének válságát és megtisztulását finom, plasztikus lélekábrázolással elemzi.
Újabb prózai írásaiban megkísérel túllépni az életképszerű, naturalisztikus ábrázoláson, típusainak egyszerű, zsánerszerű jellemzésén. Kisregényei és regényei megtelnek cselekményes elemekkel, s ezzel együtt romantikus színekkel, váratlan szituációkkal, ráismerésekkel. Nem szakad el a valóságtól, de annak elsősorban a kiszámíthatatlanságai a váratlan történelmi és személyes sorsfordulatokkal összefüggő kalandossága s ezen belül az emberi viszonylatok gyakori összebonyolódottsága, az emberi magatartás rejtélyes elemei izgatják.
Ez a romantikus vonás mutatkozott meg már a Hinta-palinta című, naturalisztikus életjelenetek sorozatából álló gyári történetében; s még inkább a Kiküldetésben című elbeszélésében, amelyben egy szerelem történetét, váratlan szituációkban való kibontakozását ábrázolja. A romantikus ábrázoláshoz bőségesen nyújt életanyagot Tékozlók című regénye, amelyben az ellenforradalom idején megtévedt külvárosi fiatalok sorsát követi nyomon, kalandos és szövevényes szituációkban. Hasonló vonások jellemzik Eszter és Miklós című kisregényét. Ezekben az írásaiban Földeák nem az olvasmányosság keresését tűzi ki célul; morális problémák jelentkezését, bonyolultságát és megoldását kutatja. Cselekménye logikáját rendszerint hitelesen motiválja, alakjai is érdekesek. Lélektani eszközökkel azonban nem mindig tudja a maga felállította bonyolult képleteket kiteljesíteni, s ezért emberábrázolása halványabb, mint korábbi elbeszéléseiben. Inkább romantikus típusokat kelt életre, mintsem eleven, valóságízű alakokat.
801Vészi Endre elsősorban költő, de prózaírónak is igen termékeny, néhány művében különösképpen figyelemre méltó, bensőséges képet tudott rajzolni a munkásság életéről.
1937-ben írta Felszabadultál című regényét, amellyel a Pantheon Könyvkiadó Mikszáth-díját nyerte el. A regény az inasok életéről szól, szinte szociográfiai pontosságú és lírai hevületű jajkiáltás. Vészi a munkásosztály legelnyomottabb rétege, a szinte rabszolgaszerűen kiszolgáltatott gyermekmunkások, inasok életéről ad hiteles dokumentumot. A szociográfiai műfaj később is érdekli, a különböző szakmák munkásainak a sorsáról riportsorozatai, szociográfiái jelennek meg a Népszavában.
A felszabadulás után is újságíró, a Népszava és a Szabad Nép munkatársa. Megkísérel prózai írásaiban szélesebb körben mozogni, kispolgárok, értelmiségiek életéről is írni. Ezek a regényei már egyenetlenebbek. A lírai hangvételű, számos találó állatpszichológiai és korfestő elemet tartalmazó Egy lopott ló története című regénye (1947) elismerést arat. A Két vöröshajú című (1948) regényében azonban, amelyben egy kispolgári házaspár leleplező életrajzát próbálja megalkotni, már számos külsődleges, hatásvadászó mozzanattal is találkozunk.
Ketten hazafelé (1955) című filmregényében munkásmozgalmi témát kísérel meg feldolgozni, Schönherz Zoltán alakját megeleveníteni. A regény körül kibontakozott vita azonban arra utal,hogy a bensőleg hiteles művészi szándék, a történeti források hiányos ismeretében, valamint egy bizonyos szépítő szemlélet következtében nem járhatott igazi sikerrel, nem adhatott hű képet az illegalitásról.
1956 után írt regényeiben és elbeszéléseiben (Lakoma hajnalban, 1960; Miért nem szóltatok, 1962; Darazsak támadása, 1964) a változó, alakuló szocialista valóság etikai problémái iránt érdeklődés fokozódása jelentkezik.
Prózai munkássága elsősorban a munkás és kisember témákban való bensőséges otthonosság miatt megkapó. Egészében véve azonban az életmű kivitelezése egyenletlen, a hiteles élményanyaghoz gyakran külsődleges, a korszerűséget nem mindig átélten követő megoldások tapadnak.
