Zalka Máté
781Zalka Máté
Egyik nemzetközileg legismertebb magyar név a kommunista emigráns irodalomban; nem annyira irodalmi, mint politikai és katonai tevékenysége révén. 1896-ban, a Szatmár megyei Matolcson született. Apja falusi boltos, aki fiát ügyvédi pályára szánja. Zalka Máté azonban kalandvágyó, fantasztikus terveket szövögető fiú. Az érettségi után (Szatmárnémetiben végezte a felsőkereskedelmit) színész lesz. Irodalmi ambíciói vannak, de írásaival nem kelt figyelmet. 1915-ben önként jelentkezik katonának s részt vesz a doberdói és volhínai harcokban. A hazafias felbuzdulás hamarosan kiábrándulássá vált át; a Bruszilov-féle áttörés idején hadifogságba kerül. Súlyos sebesülten viszik Szibériába, Krasznojarszkba, ahol kapcsolatba kerül a bolsevikokkal s forradalmárrá nevelődik. Alakja, tevékenysége köré, a valóságos tényektől ma még nehezen elválaszthatóan, számos legenda is fonódik ettől az időtől kezdve. "… Harcolt Szibériában, harcolt az Uraiban, Közép-Ázsiában, Ukrajnában és a Krímben, – írja róla Illés Béla. – Hét ízben sebesült meg… sok nagyszerű tette közül katonai szempontból a legkiemelkedőbbet a Krímet megszállva tartó Vrangel báró és annak angol támogatói ellen hajtotta végre. Ő vezette egyikét annak a három gyalogezrednek, amelyek apály idején, a tengernek pár órára sekélyvizű szélét taposva, megkerülték a bevehetetlennek hirdetett Perekopi erődöt." Magas kitüntetéseket kap, a polgárháború befejezése után diplomáciai futár. Kemál pasa hadseregében harcol az angolok ellen Törökország függetlenségéért; színházat, könyvkiadót igazgat, s mind gyakrabban jelennek meg írásai az Új Márciusban, a Sarló és Kalapács önálló köteteiben. Az irodalmi tevékenységet azonban csak mellékesen végezheti, mert továbbra is tevékeny pártmunkás és katonai szervező. Szervező munkát végez a kolhoz-mozgalomban; majd 1936-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor az elsők között indul a köztársaságiak megsegítésére. Lukács tábornok néven a spanyol polgárháború legismertebb, számos kiemelkedő győzelmet arató katonai vezetője. Hősi halált halt Huescánál, Madridtól északra, 1937. június 11-én.
Zalka igen fiatalon kezdett írni, még a háború előtt melodrámákat és elbeszéléseket, a Nyugat, s különösképpen a francia naturalisták és az északi szimbolisták hatása alatt. "Dramaturgiai ideálom – írja önéletrajzában – az akkoriban feltűnt csillag, Molnár Ferenc volt." Saját visszaemlékezése szerint irodalmi tevékenysége miatt került hadbíró elé, egy véletlenül megjelent antimilitarista szellemű elbeszélése miatt (A sörgyáros és János, a katona, 1916). A hadifogolytáborban írt művei közül egyről, a háborúellenes, pacifista szellemű Jeruzsálem című drámáról Markovits Rodion is megemlékezik a Szibériai garnizon című regényében. 1924 után rengeteget ír, műveit az Oktyabr, Krasznaja Nyiva, Ogonyok és más szépirodalmi folyóiratok közlik. Igen nagy szerepe van a moszkvai magyar íróemigráció tekintélyének kivívásában, ő teremtett kapcsolatot először a szovjet irodalom kiemelkedő képviselőivel: Szerafimoviccsal, Lunacsarszkijjal (akit ő beszélt rá, hogy Petőfi Sándorral foglalkozzék), Gyemján Bednijjel, Furmanovval (aki törökországi harcostársa volt).
Első kötetei (Első, második, harmadik, 1926; Lázadás, [New-York] 1926; Mese egy magyar leányról, 1928; A hadjárat vége, 1931), kisregényeket, elbeszéléseket, 782novellákat és karcolatokat tartalmaznak. Elsősorban a háború alatt szerzett tapasztalatokat, élményeket dolgozza fel. Írásait a legelevenebb fantáziát is felülmúló kalandosság, eseményesség, az alakok sokasága és változatossága s a színterek szinte egzotikus monumentalitása jellemzi. Képzelete Mandzsúriától a Krímig csapong, kínaiak, szibirjákok, oroszok, magyarok és mindenféle más népek fiai kavarognak a forradalom és a polgárháború szédítő eseménysorozatában.
A proletárrealizmus igénye jelentkezik a hősökről vallott felfogásában. Nem érdeklik a történelmi személyiségek, csak a harcok szürke közkatonái. S ezekkel kapcsolatosan is egy pontosan körülhatárolt probléma: a szociális ember megszületésének folyamata, az az út, amelyet a szociális elnyomásból, háborúkból kiemelkedő tömegek a forradalmak tisztító tüzében, öntudatra ébredésük pillanatáig megtesznek. "Milyen lélektani utakon át, milyen ingadozásokon és fejlődésfokon keresztül érik például az öntudatlan osztályösztön a kristálytiszta kommunizmusban? – ez az a kérdés, ami Zalkát, a proletárírót mindenekfelett érdekli" –, állapítja meg a Hadjárat végéről írt kritikájában Matejka János.
Zalka jó megfigyelő, enélkül elképzelhetetlen volna az elbeszéléseit betöltő típusok változatossága, a részletek jellegzetessége, a futólag látott tájak, véletlen helyzetek pontos körvonalazása. Írásaiban sohasem csupán a részletek hűségére, az alakok zsánerszerű jellegzetességére, a történések anekdotikus frisseségére törekszik, bár mindezekre igen jó érzéke van. Tudatos író, céltudatosan olvas; tanulmányozza a klasszikus irodalmat, Walter Scottot és Jókait éppúgy, mint Flaubert-t, és Tolsztojt, s igyekszik kamatoztatni a nagy mesterektől tanultakat: a kompozíció, a jellemzés fogásait. Tudományos ambíciói is vannak: az 1848-as szabadságharc orosz-magyar problematikáját tanulmányozza, s ezen az úton jut el Csernisevszkij és a többi forradalmi demokrata munkásságának feldolgozásához is. Ez az írói-tudósi-politikai tudatosság intellektuális hangsúlyt ad írásainak, s ezeknek rendszerint igen erős a közvetlen eszmei tendenciája, politikai célzatossága.
"Ez csak nyersanyag, csak vázlat – mondogatta saját írásairól. – De ha ezt a vázlatot én nem írom meg, azok az elvtársak, akik holnap nálam sokkal gondosabban fognak írni, ezeket a kérdéseket, ezeket a hősöket nem ismernék. A történelemírás majd megállapítja, hogy százezer magyar harcolt a Vörös Hadseregben, és azt is megállapítja, hogy jól harcoltak a magyar fiúk a szabadságért, a magyar jövőért. De ki tudja, majd holnapután, hogy mi fájt Kovács Jánosnak, mialatt Szibériában harcolt, és ki tudja majd, mit remélt Nagy István amikor Taskend alatt ment szuronyrohamra?… És ezt mégis tudniok kell majd másoknak, akik az új Magyarországot építik."
Az elbeszélést Zalka csak erőpróbának tekintette, s már a húszas években készült az igazi nagy művészi feladatra: a monumentális nagy regényre. Először egy hadifogoly-regény megírására gondolt, amely egyszersmind kritikája is volna a húszas években divatos kispolgári szemléletű hadifogolyábrázolásnak. Később kiszélesedik koncepciója: a magyar vörös katonák útját kívánja megrajzolni a háborútól a forradalomig, az illegalitásig és emigrációig. Valamennyi írótársa közül övé a legnagyobb szabású elképzelés. Öt kötetes regényciklust tervez, amelynek első része, a Doberdó 1932 és 1936 között el is készült. Az első személyes formában írt regény a frontélet mindennapjaiból 783bontakoztatja ki a forradalmak felé mutató koncepciót. A figurák eleven jellemzése, monumentális jelenetezése s eleven, sajátos humor jellemzi ezt a művet. A regény további kötetei (A bolygók visszatérnek) csak nyers fogalmazványban készültek el. "Terjedelme nyolcszáz gépírásos oldal lett – írja Zalkáról való emlékezésében Gergely Sándor – öt ilyen kötetre tervezte Zalka a művet, amely az egykori osztrák-magyar hadsereg laktanyabeli, helyőrségi és harctéri életét, a két forradalomnak a foglyokra és környezetükre gyakorolt hatását, az egykori foglyok részvételét a polgárháborúban és végül: a hazatérést a régi otthonba… akarta megrajzolni."
Az 1932 után írt elbeszélések tulajdonképpen mind e nagy regény fejezeteként íródtak. Egyikük-másikuk művészi elmélyültsége, a jellemzés lélektani kiteljesedése, a stílus érettebbé válása mutatja: Zalka írói fejlődésének új szakaszába lépett (A kisdobos, 1935; János, a katona, 1934; Két alma 1936). A tervek megvalósulását azonban megakadályozza a spanyol polgárháború és tragikus halála. Elsősorban emberi alakja, katonai nagysága maradt meg az utókor tudatában. Művei – minden vázlatosságuk, töredékességük mellett – komoly művészi értéket képviselnek s Zalkát az emigráció figyelemre méltó prózaírói sorába állítják.
