Világképe
765Világképe
Gelléri Andor Endre világszemlélete sohasem vált az összefüggő, tudatos nézetek rendszerévé. A szegények és elnyomottak pártján állt, az ő sorsuk érdekelte és ihlette mindig, de a társadalmat mint folyamatot, melynek fordulataiba az ember aktív tevékenysége belejátszik, sosem gondolta végig. Ennek az ellentmondásnak objektív oka alapvetően Gelléri társadalmi helyzetében gyökeredzik. Családja is, ő is a proletársors és a viszonylag kiegyensúlyozottabb kispolgári életforma közt hányódik folytonosan és hasonló egzisztenciák körében mozog. Ez az elnyomott és kétszeresen fenyegetett, de nem osztályöntudatos lét határozza meg tudatát és hőseit is, akik éppen ezért csak az irreális lázongásig, a társadalmonkívüliségbe, a természet békéjébe menekülésig, a narkotikumok hajszolásáig jutnak el; ő maga pedig a szánalomkeltésig, a kishatalmasok és élősködők gúnyolásáig, az adott világtól való idegenkedésig, és végeredményben a terméketlen csodavárásig. Gelléri – írásaiban csak szeret, szenved, ámul és remél… Elbeszélései, rövid lélegzetű történetei mégis túlmutatnak önmagukon. Távlata azonban misztikus. Nem tud megoldást, csak hisz a megoldásban. Egyre inkább kívülről ábrázolja alakjait, látszólagos ellentétben az önéletrajzi jelleggel, a lírikus alkattal és módszerrel, a gyakori elsőszemélyes formával. Mégsem azonosul semmilyen valóságos társadalmi tényezővel. Ezért válik uralkodóvá művészetében a groteszk elem, mely idilljeiben és tragédiáiban, realisztikus írásaiban és álomképeiben folyamatosan jelentkezik. Ezért van legtöbb írásában valami túlzott, valószínűtlen csillám vagy árnyék, amely észrevétlenül elidegenít az ábrázoltaktól. Gelléri eldologiasodott, elidegenedett világot ábrázol – a fasizmus előretörésével egyenes arányban fokozódóan. A Szállítóknál még Gorkijra utal, a Georgi, a borbély vagy a Filipovics és a gigász már Kafkára. Kétségtelen, hogy az előbbi ihletés volt a szemléletileg, művészileg magasabbrendű, de az utolsó szakaszban sem üresedik ki, mert az ember lényegére mindig emlékezik és mindig emlékeztet. És ezt az emberi lényeget a társadalom kitaszítottjai és várományosai között sejti, érzékeli.
Gelléri Andor Endre élő értéke a magyar irodalomnak. Sok mai, tehetséges fiatal író igyekszik eltanulni tőle a tematikát, a tömörséget, a sejtető erőt, a költői ragyogást, az átélés, átlelkesítés varázsát és az egyetemes emberi részvét szépségét. Őt, egyre gazdagabb válogatás jelent meg novelláiból kiváló bevezető tanulmányokkal: 1946-ban a Téli kikötő, 1950-ben A szállítóknál, 1955-ben a Ház a telepen, 1959-ben a Varázsló, segíts! és 1964-ben Összegyűjtött novellái. A felszabadulás óta újra nyilvánosság elé került regénye, és először töredékes emlékirata, az Egy önérzet története is.
A magyar irodalomban nemcsak jelentős, de egyedülálló jelenség is. Ha mestereit keressük, hazai elődei közt alig találunk valakit: Révész Béla expresszionista kisember-ábrázolásával rokonságot tart, Füst Milán írásainak biblikus-zenei ritmikáját elsajátítja. Tudatosan befogadott hatást elsősorban az orosz irodalom tett rá: a csehovi részvét, a gogoli kísértetiesség, a gorkiji mélységek világa. Ő maga leginkább az Éjjeli menedékhely Lukájára, az apostol lelkű csavargóra emlékeztet. 1931-ben egy nyilatkozatban azt mondja, hogy vándornak érzi magát, aki utcáról-utcára, városról-városra, nemzetről nemzetre halad, azután mesél. A gyötrött emberekről, a gyötrött embereknek. 766Mert szerinte a szomorúság tüzeli az írót munkájában. És valóban, életműve és legmaradandóbb írásainak tanúsága szerint, mintha egy országnyi Éjjeli menedékhely jelen és jövendő lakóinak életébe pillantott volna be, hogy aztán meséljen nekik egymásról, mulattató, borzongató, andalító, vigasztaló történeteket. Mint Luka, aki tudja, hogy "az ember – az az igazság".
