Lélekindulás. Novellisztikája
Lélekindulás. Novellisztikája
A Lélelekindulás, Tamási Áron első novelláskötete, 1925-ben jelent meg Kolozsvárt. A szerző még Amerikában volt, barátai intézték a kiadást, bizalmat s pénzt kölcsönözve. Ez az adalék is jellemző az erdélyi irodalom hőskorára: kiadóvállalat híján a szerzők vagy a gyűjtőíven szövetkező barátok jelentették meg a műveket.
A novellákon nem érződött a felhőkarcolók árnyékában való születés, mintha farkaslaki szülőháza ablakán kitekintve írta volna szerzőjük, a szőke Nyikó csobogását hallva, annyira erdélyiek voltak. A mögöttük munkáló élmény a háborúból hazatért katonáé: a romlásnak indult otthon és a tragikusnak érzett erdélyi sors. Az elbeszélésekben ezt fogalmazza istennel, sorssal perlekedve, s a székely parasztság emberi természetét, melyet magában hordott, s melyet kötelező örökségnek tudott. Jaj és panasz, pátosz és humor, lázadás és mese szól különös történeteiben: Szász Tamás, a pogány "úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva" (Szász Tamás a pogány): "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés" (Tüzet vegyenek), a csíkszentmihályi farsangon megbicskázzák az ördögöt (Ördögváltozás Csíkban) és Dimén Ilka növendék lány egy szál őszi rózsán tanul csókolni (Mihályka, szippants). Mintha csakugyan "elfogyott, mithológiából visszajáró emberek" járnának-kelnének a Lélekindulás novelláiban valószínűtlenül, s mégis a valóságos székely életről beszélve.
Tamási Áron már ezzel a kötetével a legnagyobb magyar novellisták közé emelkedett: újrafogalmazta a műfajt, anekdotikus-játékos (Ördögváltozás Csíkban), líraian zengő (Mihályka, szippants) balladás-tragikus (Szász Tamás, 695a pogány, Tüzet vegyenek), mesemondó (Hűséges Mártonka) novella-típusokat teremtve. Később még tovább gazdagította novellatípusait; prózai balladát (Szép Domonkos Anna) éppúgy írt, mint népi mitológikus novellát (Okkersárga Ábrahám, Kivirágzott kecskeszarvak) és naturalisztikus remeket (Szeder és Butyka). Novellisztikájának alapvető értékei azonban már itt kibontakoznak. A novellát elköltőiesíti, az apró, megfigyelt valóság köré mesés légkört teremt. Valóságot és fikciót, áhítatot és mókát ölelkeztet. Novelláinak olykor alig-alig van elmondható tartalma; a feszültség, a hangulat a leglényegesebb bennük. Legtöbb expozíciója robbanásszerű, novelláinak üteme éles staccato; szinte minden mondatával újrakezdi az elbeszélést. Egy mondat, egy bekezdés, s máris másutt tart: nem jelenetről jelenetre halad, hanem mint esti tarlón a tűz, fel-fellobogva, tér és idő közt, irreális dimenzióban ábrázolja az eseményeket, maga is beleszól; párbeszédről szinte észrevétlenül vált leírásba, sötétről nyájas képre virágos fordulattal ugrik, naivan a mégis művészi biztonsággal: balladai, népmesei s székely tájnyelvi ízeket olvasztva stílusába.
A kortársak nem tévedtek, mikor a Lélekindulás Tamásijától a lehető legtöbbet várták: első kötetével valóban "megnyitotta a földnek száját". Kiteljesítette Benedek Elek, Petelei István és Nyirő József kezdeményeit, a néplélek ismeretlen tájaira vezetett, új költői elemeket szikráztatott fel és példát adott, miként éledhetnek fel a népi elbeszélő és lírai formák a mű-irodalomban. Persze leselkedő veszedelemre is figyelmeztetett az első kötet: a művészi elképzelés tisztázatlanságára, a kísértő pogány katolikus mitológiára, sőt a stílus nehezen tartható voltára is: a mitologizáló, balladás stílus könnyen csúszik át a drámaiságból irracionális homályba, a mesehang a regionalizmusba, s mindkét forma az öncélú stilizálásra csábít. Tamási Áron nem is tudta mindig elkerülni eme buktatókat.
De első novellista korszakában fölényesen lép túl a leselkedő veszélyeken. Realista ösztöne és életformáló indulata jó irányba viszi: a romantikus kezdetektől a népi realizmus irányába, ahol már köd is csak ritkán terjeng. Novelláskötetek tanúsítják: az élet lényeges kérdéseire figyel. (Erdélyi Csillagok, 1929; Helytelen világ, 1932; Hajnali madár, 1932). A virtuskodó múlttal szemben az új idő vállalását, a szorgos polgári munkát sürgeti (Himnusz egy szamárral, 1928), az úri búsmagyarkodással a nép bizakodását állítja szembe (Hajnali madár, 1932) s a magyar-román közös sorsról beszél (Erdélyi csillagok, 1929). Népisége erősen szociális, felfigyel a külvárosi sorsokra (Szeder és Butyka, 1930) és Dózsa Györgyös indulattal rajzolja a földi élet torzképét a túlvilági fényben (Rendes feltámadás, 1931). Ez a novella, a Rendes feltámadás, amelyben lázadó dühre fakad a másvilágon is hátraállított cseléd, zárja Tamási nagy novella-korszakát.
Későbbi novellái között is sok a remek, a művészi erő, ha lehet, még olykor nagyobb is, alakjai fényesebbek, a levegő változatlanul fenyőillatú, mondatai halk hullámzásúak, és mosolyosak – a tartalmuk azonban haloványabb. A komor balladák helyébe az ifjúság és vágy szinte paradicsomot idéző világa lép. S a szociális tartalom halványodásával a stílusában rejlő lefokozó csábítások reálissá válnak: a harmincas évektől többször tévedt irracionális homályba és öncélú stilizálásba. A Rügyek és reménység (1935) és a Virágveszedelem (1938) novellái inkább a csalafintaságok, a mítoszok, a transzcendencia felé "húznak", s több novellájában hangsúlyosabb lesz a példázat.
