Élete
Élete
A világirodalomban a vele egyidejűeket az "elveszett nemzedék" tagjaiként emlegetik. Hemingway műveiből ismerős leginkább az útjuk, illetve az arcuk: ifjúságukat derékbatörte az első világháború; mire a vihar elvonult, eszményeik is összedőltek, a keserű csalódásokat soha sem tudták többé egészen kiheverni. Még azoknál is munkált tovább a keserű emlék, akiknek sikerült utat találniuk a kommunista mozgalomhoz. Hemingway a háborúban győztes népek fiairól beszélt többnyire; vesztes országokban más fordulatok is alakították ennek a nemzedéknek az életét. Tamási Áronét különösen; élete tele van váratlan fordulatokkal.
1897. szeptember 20-án született, Farkaslakán, Udvarhely vármegyében, sokgyermekes székely kisparaszti család fiaként. A paraszti sorstól egy tragédia mentette meg; kisfiú korában elveszítette egyik ujját. Szőttesekkel letakart szekéren vitték gimnáziumba.
Még béke volt, ferencjózsefkori magyar világ, a kis gimnazista más nemzetiségekről könyvekből, ha értesült. A székelyföldön is legmagyarabb városként büszkélkedő Székelyudvarhelyen tanult, magyar irodalmat Szemlér Ferenctől, a Budapesti Szemle munkatársától – Szemlér Ferenc romániai magyar költő édesapjától – Szabó Dezsőt egyidőben naponként láthatta a főreál előtt – ott tanárkodott akkor –, s érettségéről Kuncz Elek királyi főigazgató – Kuncz Aladár édesapja – előtt adott számot.
De már nem a hagyományos Bocskayban, hanem csukaszürkében: a fiatal diák az olasz frontról, a piavéi csatákból jött hadiérettségit tenni. S nemsokára úgy fordul a történelem, hogy szülőföldje Magyarország keleti széléről Nagy-Románia közepébe kerül.
Huszonegy éves akkor, s mint annyian, ő is a csukaszürke katonanadrág feketére festésével válaszolt az összeomlásra. Kétségbeesetten tapasztalta, hogy az iskolából hozott eszményei csúfondárosan cserbenhagyták, s szomjúhozott új igazságok után. Korábban sose gondolt írásra; ez a kétségbeesés és igazabb élet után való vágyakozás fogatott vele tollat, hogy egy pályázati felhívásnak engedve megírja első elbeszélését (Szász Tamás, a pogány, 1922).
Első elbeszélésének hőse a vesztett háborúból hazatérve, mindenét elpusztítja, amit a balsors meghagyott még neki; tűzzel, az áldozat szertartásával. Ez a keserű székely jegyezte el Tamási Áront az irodalommal s az erdélyi magyar sorssal. Belőle is, mint Erdély annyi magyar polgárából – tanárból, mérnökből, jogászból – ez a nem várt sorsfordulat hívta elő az írót.
6931922-ből való ez az elbeszélése. Akkor még diák, a Kereskedelmi Akadémia hallgatója Kolozsvárt. A jogról iratkozott ide, mikor a jogon románra fordult a tanítás nyelve. El is végzi, oklevelet szerez, aztán, rövid tisztviselősködés után, nekivág Amerikának, a világlátás és a meggazdagodás reményében. Útban Amerika felé a nyomorgó, menekülő Európa képét látja, az új világban, amennyire munkája engedte – ipari üzemekben, bankokban, irodákban dolgozott –, megfordult üzletházakban, művészhajlékokban, éjjeli helyeken, fülelt, neszeit, hogy "mindent béhordjon eszével Erdély csűreibe… "S mihelyt tehette, búcsút mondott a pénzes-gazdagság lehetőségének – s hazajött, egy kicsi álom után. Hazahívták az erdélyi csillagok.
Három évig volt kint Amerikában, többnyire New Yorkban (1923–26). Nem gazdagodott meg, aranyat nem hozott. Amerikai élményeit is csak az Ábel harmadik kötetében írta meg (Ábel Amerikában, 1934) – de a New York-i kőrengetegben csodálatos történeteket álmodott a székelyföldről – első kötetének, a Lélekindulásnak legtöbb darabját itt írta – s felismerte a Széchenyire is visszhangzó igazságot, amelyet ő alapvetőnek érzett, "hogy a magyar sem alábbvaló, mint más".
A világjárt Tamási Áron Kolozsvárt telepedett le, íróként, szándéka szerint véglegesen; olyan emberként, akinek Erdély az egyetlen hazája, s akiben a magyarság nem jó és balsors függvénye, hanem egyetlen állapot. Erdélyi íróként igyekezett az egyetemes magyar irodalom munkása is lenni. A romániai magyar irodalomban, mint a kisebbség legnagyobb ígéretű tehetségének, fontos összekötő szerepe volt. Szinte valamennyi erdélyi magyar irodalmi és szellemi mozgalommal kapcsolatot tartott, a polgári Helikonnal, a kommunista Korunkkal, a népi demokratikus tájékozódású Erdélyi Fiatalokkal, a népfront jegyében alakuló Vásárhelyi Találkozóval; polgárokkal, kommunistákkal – s kapcsolatot tartott a magyarországi népi mozgalommal, a Válasz, a Márciusi Front íróival, s mindazokkal a szellemi emberekkel, akikkel közös szándékként vallotta a nép kérdéseinek a demokratikus úton való megoldását. Ez a szándék kapcsolta legerősebben a népi írók mozgalmába.
A két háború közti erdélyi és a hazai magyar irodalom között több szálon volt kapcsolat; de a sokirányú kapcsolattartás akkor sem volt könnyű, még Tamási Áronnak sem. Őt tartották a legnagyobb tehetségű kisebbségi írónak, a román kormányzat nem akadályozta munkáját, Bukarestben Vajda-Voivod Sándor, Nagy-Románia miniszterelnöke kérette olykor magához baráti hangú beszélgetésre, nálunk az írástudók legnagyobbjai, Babits, Móricz Zsigmond Németh László is a legnagyobbak között méltányolták – de azért volt idő, mikor szülőfalujába a román sziguranca kísérte, s a magyar csendőrség megakadályozta, hogy Bajcsi-Zsilinszky Endre kíséretében Tarpára menjen, a kuruc nép közé… A polgári gondolkodás óvakodott lázadozásaitól, a baloldal többször is méltánytalanul nézett el nagy teljesítményei fölött. Tamási Áronnak állandó küzdelmet kellett folytatnia a magyarságáért s szabad írói magatartásáért, legalábbis a felszabadulásig szünet nélkül.
Ennek a magyarságnak és írói magatartásnak a paraszti demokratizmus a magva. Az írni kezdő Tamási a háborús omlásból a fényrejutás lehetőségét keresve, a népben vélte megtalálni a megújulás forrásait. Úgy érezte, a liberális korszak meghalt, s azok a törekvések, amelyek az anyagi, tudományos és művészi vívmányokat nemzetek feletti értékké akarták tenni, kevésbé sikerültek; 694a nemzeti közösség az, amelyből és amelyre építeni lehet; az emberiség eszméjét is csak a nemzeti közösségen keresztül lehet eredményesen szolgálni. A nemzeti megújhodás lehetőségét a földművesség és a munkásság öntudatra ébredésében látta; a parasztságból és a munkásságból egy új középosztályt szeretett volna kialakítani s a dolgozó népet akarta a magyarság pajzsává emelni. A húszas évek végére már kialakultak ezek a gondolatok, s meggyőződéses demokrata maradt a harmincas években is. Mindig szót emelt a reakcióval szemben és a kisebbségi dolgozó tömegek mellett. A Vásárhelyi Találkozó létrehozása az ő nevéhez is fűződik, ő volt a találkozó elnöke (1937). A falu szószólójának vallotta magát, aki az anyaország testéről leszakadva, mintegy kárpótlásként kapta a sorstól a feladatot, hogy a kisebbségi helyzetben a dolgozó magyarságot az élet gerincévé tehesse.
Életútja ebben az értelemben egyértelmű; kisebb hajlatait, a nacionalista eszmekörrel való olykori érintkezéseit a történelem nagy kanyarai s maga a kisebbségi helyzet magyarázza. Művészi útja ellentmondásosabb, "ősi gyökérzetű", a nép lelke szerint beszélő művészetet akart teremteni kezdettől fogva; de ezt a nagy célt többféle módon próbálta megközelíteni. Politikai felfogásának alapvető gondolatai a felszabadulásig nem változtak, művészi elképzelései azonban többször módosultak, s művei tanúsága szerint ő sem mindig tudta megvalósítani, amit elképzelt, s amire vállalkozott. Művészi útját ragyogó eredmények és eltévesztett kísérletek egyaránt jelzik.
